Nemes Nagy Ágnes Balatonhoz való viszonyában nagyon meghatározó élmény volt a Szigligeten töltött időszak, ahol a híres alkotóházban számos más íróval és költővel pihent és alkotott együtt nyaranta. A kastélyban inspiráló közeg és élénk közösségi élet várta az irodalmárokat, a heves társasjátékozásból pedig maga Nemes Nagy is gyakran kivette a részét, a visszaemlékezések szerint órákon át és kitartóan játszott.
A Balaton és maga Szigliget több művében is megjelent. A lila fa című esszéjében például ezt írta: „Szigliget hívei között is a leghívebbek közé tartozom. Létének első percétől fogva látogatom az íróházat, felkutattam a kert minden centijét, végiglaktam a kastély minden szobáját, ácsorogtam az Öregtorony shakespeare-i romjai között, húzattam fogat tapolcai fogorvossal, szaladgáltam pelék után a padláson, hallgattam Lukács bácsit, a mesemondó csőszt… Nyújt Szigliget csöndet és társasjátékot, telet és nyarat, nyújtja mindenekfölött azt a (civilizált) természetet, amelyből sokunknak nem jutna már egy falat sem Szigliget nélkül, mert Szigliget gyönyörű, mert Szigliget kimeríthetetlen.” De tudvalevő, hogy például a Paradicsomkert című versét is Szigliget ihlette: „S ott lent, hol kitárul a völgy,/ ahol fátyol-eres gomolyba/ a hőben minden szerte-folyna,/ egy sor feszes,/ mértani-rendü szálfa,/ a táj szélén éles fekete szálka,/ nem olvadozva-rengve, nem lazulva,
a fény csücskét mégegyszer földbe szúrja,/ s állja a hőt, – közükben/ a szeletekre szabdalt végtelennel:/ a szálka-fák közt áttükröz a tenger.”
A Balaton című gyönyörű vers 1951-ben vagy 1952-ben születhetett és ahogy azt a cím is jelzi, itt már konkrétan megjelenik a tó és a tóparti közeg, bár egészen máshogy, mint az irodalmi hagyományban: valami baljós kötődik hozzá, a mulandósággal kapcsolódik össze, egy tragédia színtere lesz. A vers hét szakaszból áll, és bár az olvasás közben ezek különálló részeknek tűnnek, a hetedik szakaszban összefésülődnek a költői képek és egy összefüggő történet rajzolódik ki. A Balaton úgy jelenik meg a versben, mint ősi, mocsári tó, monumentális geológiai képződmény, ami éppen időtlensége révén szembesít az emberi élet végességével.
Nemes Nagy Ágnes: Balaton
1.
Karton fürdőruha-maradvány
őrzi rajta a századot,
de gyönge melle, mint a hablány
melle a sás közt, úgy ragyog,
sötét fejét a torzsba fúrta,
mozdulatlan nyakát szelíden
körülhullámozzák a kurta
fürtök. Moszatba ér a karja széle:
afféle
Oféliát vélnél a vízben.
Jő a fiú. Gázol, kutat.
Két barna combján szőke, göndör
pihék remegnek, hajlanak
a szembevágó vízözöntől.
Ki hinné, hogy a Balaton
szine alatt, szine felett
halottak, roncsok, repülők,
alapító oklevelek?
Mocsári tó. Mint nádcukor
csorog belé a hold,
elforrta már a féllevét,
mig délibb napja volt,
csak ősszel látni, ha higúl,
s felszáll a gőz a domb hegyéig,
hogy ott szelídebb istenek
kecskecsecsű szölleje érik.
3.
A kisebb tó, a fok mögött.
A nagy víz hajdan erre járt.
Levendula-mezők között
látni a geológiát.
Hegyet gyűr, szétszakít,
humuszt morzsol hamuból,
s iszonyatos lábujjai
kiállnak a saruból.
Milyen meleg a deszka! Szinte füstöl
a fényben, amint ráfröccsen a hab.
Szalmakalapod vedd le a fejedről,
s takard el vele arcodat.
Füled alatt a palló, mint a dob.
Halkan dobol a víz a dobban.
Fogják a hangját sűrű nádasok.
Hallani, hogy a deszka roppan.
Aludj halász. Épp három óra.
Krisztus halála perce ez.
Észrevétlen suhint a tóra
a nap, s egy napot elfelez.
5.
Se hold, se út. Fönt jár a szem,
bolyong a csillag-sűrüben.
Lent egy kőpárkányt látni még,
mintha foszfortól fénylenék.
S ütődvén a hegy kebeléhez,
a kéz egy szöllőfürtöt érez.
Hogy nem buggyan szét ez az ég!
Hogy bírja önnön gyönyörét!
S iszonyatát – az éj delel –
Hogy vége lesz, hogy bírja el?
A rézvörös, a szürke
egymásba fúrta tőrét,
tusakodik az alkony,
reszket a tág levegő-ég.
Nem mozdul mégse: reszket,
rezeg a kétszinü metszet,
állja a hab, mig felszökik,
a metsző szélvész karcait.
Állja a víz a szél marását,
tusakodik az alkonyat,
holdtalan éj lesz – meg ne lássák,
takard el vele arcodat,
halott a lány, hogy meg ne lássák,
a torzsba bújt, elernyedőben,
de szűk a víz, emeli hátát,
mert mélye nincs, csupán időben,
mocsári tó, iszapja fűt,
forró deszkán mutatja füstjét,
takard el arcod, mindenütt
a rémület s a gyönyörűség,
keblek: szöllőfürt, hableány,
suhint a nap, hasad a karton,
iszonyatos lábujj nyomán
kecskecsecs az északi parton,
csillagsűrűbe csal az éjjel,
ki bírja el, hogy vége lesz,
meg ne lássák, a hold se kél fel,
Krisztus halála perce ez –
