Elindult a Vastag Margó, Németh Gábor blogja, ezért megkértem a szerzőt, hogy válaszoljon néhány kérdésemre. Ezt nem volt nehéz elérni, mert ott voltam a köldökzsinór elvágásánál. Mi vitt rá a blog írásra? Fenyegettek? Kés? Villa? Olló?
Nagyjából azóta használok internetet, amióta lehet. Elejétől fogva világos, hogy valami nagyon fontos dolog történik, ezen belül is a blog az egyik legérdekesebb fejlemény. Clint Eastwood elmés meglátása szerint „a vélemény olyan, mint a segg, mindenkinek van belőle“. A blog viszont demokratikus, abban az értelemben, hogy a blogger a puszta véleménynyilvánítás tényével nem jelenti ki egyúttal azt is, hogy nevezett testrészéből a böjti szelek fujdogálnak. Világosabban: amióta elvállaltam a litera szerkesztését, a professzionális sajtó hagyományos szerepjátékainak megfelelően, enyhe, barátinak nevezhető presszió ér az alapító szerkesztők irányából, ugyan már, főszerkesztőként miért nem írok rendszeresen jegyzetet, publicisztikát, ahogy például az előző főszerkesztő, Keresztury Tibor tette. Ahogy öregszem, egyre kevésbé gondolom azt, hogy megmondóembernek kellene lennem, holott a főszerkesztői szerep kicsit minden véleményt eltol a reperezentáció irányába. És én pont ezt nem szeretném. A blog viszont, lásd fentebb. Ja, és ráadásul nem is Németh Gábor blogol, hanem Vastag Margó.
Akkor: Németh Gábor, író vs. Vastag Margó, blogger?
Doktor Jekyll és Missz Háj. Az egyik akkor van, amikor a másik nincs. Ez például jópofa válasz volna. Nincs igazi ellenségeskedés, legfeljebb attól lehet tartani, hogy, amint az előbb mondtam, Margó a nagy seggével rámtehénkedik. És akkor majd még ennél is kevebbet ír Németh úr.
Mi az, ami vonz a blogírásban? És mi az, ami miatt esetleg tartasz tőle?
Vonz a közvetlen reagálás lehetősége, az intermedialitás, az hogy visszajelzéseket kapok, hogy tőlem villámgyorsan függetlenedő diskurzusok alakulhatnak ki, például Petriről, a magyar prózáról, ahogy máris megtörtént egy kommentben. Elvileg lehet egyfajta jóga-jellege, ami a hétköznapi rutinba épülve tartást adhat az embernek. Nyilván részben erényei teszik félelmetessé, tartok tőle, hogy elnyel, hogy túl sokat foglalkozom vele, hogy függő leszek. Nem feltétlenül úgy, hogy teleírom a szervert. Amikor a literán netnaplóztam, mindkét alkalommal kis híjján felzabálta a hetemet - amikor nem írtam, azon gondolkodtam, mi minden kerülhetne bele. Naplóíróként éltem, loholtam a saját nyomomban, mint egy paparazzo.
Miközben a blogot készítettük, sokszor tapasztaltam, hogy ugyanolyan nyelvi problémaként tekintesz a szövegalkotásra, mint egy regényednél.
Nem tudok kétféleképpen tekinteni rá. Minden megszólalásnak, a funkciótól és a formától függetlenül, a lehető legpontosabban le kellene képeznie azt az indulatot, szándékot, benyomást, vélekedést, érzelmet, aminek a következménye. Világos, persze, hogy egy posztot nem lehet kilenc évig érlelni, ahogy Ottlik javasolta a prózai szövegek esetében. Az alapállás, a „tekintés“ mégis ugyanaz.
Vannak kiemelten fontos kérdések számodra a vastag margó blogon? Irodalompolitika, kritika, első kötetesek felfedezése?
Még azt sem tudom egyelőre, mennyire lesz domináns az irodalom mint téma. Úgy érzem, a blog éppen a pillanatnyilag halálosan fontos dolgok szóvá tételének műfaja. És, amilyen hülyén vagyunk megszerkesztve, egy pillanatra bármi lehet halálfontos. Akár az irodalom is.
Az olvasókat beavathatjuk annyira, hogy eláruljuk, folyamatosan csúszott a Vastag Margó beszélő megalkotásába a blog. Ez a megszólalásaid miatti distinkció miatt fontos? Vagy az elején rögzíteni szeretnéd a játéklehetőségeket?
A fentebb emlegetett frusztrációk miatt („megmondás“, „főszerkesztői szerep“ stb.) szívesebben játszom ezt a neméranevemet. Margó a régi spanjának tartja a főszerk.-et, úgyhogy bármit elárulhat róla, hiszen ismeri, mint a rossz pénzt. És, vica versa (ez is milyen jó név!), kommentben pl. bármikor hozzászólhatok a saját nevemen, ha nagyon nem tetszik, amit a kövér nő beszél.
Itthon megvannak az irodalmi megszólalás kötött formái (folyóiratok, ÉS, Litera etc.). Te első bejegyzéseidben rögtön reflektálsz a múlt heti Károlyi-cikkre. Mennyire lazíthatja fel ezeket a diskurzusokat egy még itthon nem legitimnek tartott műfaj?
Már rég föllazította, szerintem, csak a képernyőn túl még nem vesznek eléggé tudomást róla. Olyan diskurzusok, amik teljesen zárt terekben, kvázi négy-hatszemközt zajlottak, ha a valódi nevek vállalása nélkül is, de nyilvánossá válnak. Az igazi fordulópont az lesz, ha a kanonizálás-újrakanonizálás munkáját eddig monopoliumának tekintő nyomtatott irodalmi nyilvánosság reagál majd, mert kénytelen lesz reagálni az internetes véleményformálókra. Ennek a netes megszólalások megfelelő argumentációja lehet a záloga. Az argumentáció az a skin, amiben az avatar kiléphet a 3D-be. Az Egyesült Államokban tudtommal már neves avatar kritikusok bon motjait nyomtatják a best sellerek hátlapjára.
A múlt héten olvastam McEwantől ezt egy interjúban. Szerintem nagyon jellemző a magyar írótársadalomra is: "Nem szoktam igazán blogot olvasni. Nem szeretem ezt pofánvágós-szembeköpös-úti ámokfutós jellegű hangot az interneten. Nem szeretem, amilyen irányba változott az újságírás. Úgy tűnik, amikor az emberek tudják, hogy nem vonhatók felelősségre, amikor nincs szemkontaktus, sokkal gorombább, vadabb, agresszívebb hangot engednek meg maguknak, amely nem méltó az könyvkritikához".
Szerintem ez nem az írótársadalomra jellemző vélemény, nagyjából ezt gondolja az általam ismert surferek többsége. Hasonlít a probléma az autóstársadalomban érzékelhető agresszivitáséhoz, ami a neten a nickname, a sztrádán a szélvédő üvege, a kaszni, meg a sebesség. Ami megkülönbözteti a két dolgot, elég fontos: az asszimetria, az a tény, hogy nick mögül valóságos, beazonosítható személyek becsületét sértheted, tulajdonképpen bármit állíthatsz bárkiről, minden következmény nélkül. Az egyetlen, ami korlátozhat, a moderátor ízlése, normarendszere, lelkiismerete. Ami McEwan könyvkritikára vonatkozó kijelentését illeti, azért nyomtatásban is lehet találkozni „kritikához nem méltó“ hanggal. Szerintem a netes véleménynyilvánítást nem elsősorban a durva hang, hanem a viszonylagos argumentálatlanság, a gyors, heves, rámutatásszerű bírálat különbözteti meg. A képernyő, úgy látszik, sokkal jobban eltűri a hevenyészett, meggondolatlan véleményt. Persze, attól, hogy egy - teszem azt, esztétikai - ítélet hevenyészett, meggondolatlan és kifejtetlen, még nem biztos, hogy tévedés.
