Általános cikkek 2007 jelenkor korunk mircea_cartarescu

Tanítják a könyvesblogot. De hogyan?

Valuska László | 2008. január 28. |
Mircea Cărtărescu: Miért szeretjük a nőket? Ford. Koszta Gabriella. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007. Útravaló sorozat. 190 oldal, 990 Ft.

Kaptunk egy levelet: Balázs Imre Józseftől a Korunk szerkesztőjétől, és a kolozsvári bölcsészkar tanárától. Szemináriumi csoportjában "Könyvesblog-típusú kritikát" (whatever that means) íratott Mircea Cartarescu Miért szeretjük a nőket? c. könyvéről. (Itt háttéranyag a Cartarescu-jelenségről)

Mi örülünk, hog végre láthatjuk, kinek, mit jelent egy könyvesblogos kritika.
Kósa Boróka
Tanuld a nőket, öcsém!


A túl vonzó cím rendszerint kétélű fegyver. Mircea Cărtărescu valószínűleg tisztában volt a veszélyekkel, mégis ez került a borítóra: Miért szeretjük a nőket? A kérdés annyira provokatív, hogy aki csak meglátta nálam a könyvet, mind meg akarta válaszolni - vagy elolvasni. A cím láttán a hímsoviniszták ugyanolyan lelkesen dörzsölik össze a kezüket, mint a feministák, a lovagok, mint az utcalányok, az agglegények, mint a családanyák. És a fegyver már itt elkezd mindkét irányba vágni: az érdeklődés ugyanis előfeltevésekkel és elvárásokkal jár, ezeknek pedig majdnem képtelenség megfelelni.

Mégsem tűnik teljes bukásnak a szerző válaszadási kísérlete, legalábbis ha az olvasást a végén kezdjük, az utolsó szöveggel, melynek címe megegyezik a kötet címével, így értelemszerűen összegző funkciót kap. Ez az utolsó három oldal elmélkedés arról, hogy valójában miért szeretjük a nőket, illetve hogy nem a nőket szeretjük, hanem egyes nőket, vagyis tulajdonképpen egyes nőknek egyes részeit. És a kis történetek a kötet folyamán egyre közelebb visznek a bizonyossághoz, hogy amit nőknek és szeretésnek nevezünk, az valójában a véletlenül eltalált pillanat: a walkmanzsinórral körülfont törzsi kultúra, a múltbeli illat a drága parfüm alatt, a tangó és a gyilkosság romantikája, a nyitott szemmel álmodás képessége, a grófnő zöldre festett fanszőrzetével, a meztelenség és a megérinthetetlenség találkozása a tengerparton. A sikerültebb szövegekben a nő az öt érzék valamelyikének sajátos tapasztalata. Ezt a tapasztalatot öltözteti szépprózává (és egyáltalán történetté) a szerzői gondolkodás: elméletek, magyarázatok, asszociációk.

A gond az, hogy a kötet nem csak kedves, a téma mentén szépen összefűzhető asszonytörténeteket foglal magába. Felbukkan időről időre egy-egy cselekmény nélküli elmélkedés olyan általánosnak tekinthető témákról, mint a szerelem vagy az egyéniség. Ha el is hanyagolnánk a tényt, hogy középszerű szövegekről van szó, amelyek többnyire egy jegyzetfüzet igénytelenségével adnak elő nem túl eredeti gondolatokat, akkor is felvetődik a kérdés: hogyan kapcsolódnak ezek az elmélkedések a nőkről szóló érzéktörténetekhez? Nem állítom, hogy ha megerőltetjük magunkat, nem találunk kampókat, amikkel a témához csatolhatjuk ezeket a részeket, így viszont az egész kötet más megvilágításba kerül.

Első lépésben elveszíti a kezdetben neki tulajdonított és erényként minősített erős, tiszta szerkezetet: a záró szöveg műfaja ugyanis megegyezik ezen közbeékelt töprengésekével, így a Miért szeretjük a nőket? már nem emelhető ki egyértelmű csúcspontként, jóllehet minden szempontból sikerültebb a többinél. Az említett részek továbbá átirányítják az olvasó figyelmét a történetekben szemlélt nőkről a nőket szemlélő férfira, ami szintén nem válik a kötet javára. Ettől ugyanis emlékiratok és intelmek zagyva folyama lesz a gyűjtemény, és többé már nem arról szól, hogy miért szeretjük a nőket, hanem arról, hogyan kell őket szeretni. A történetek csupán szemléltető eszközként kapnak helyet: „nézd, így csinálják a profik”. Mert a Who Am I?-tesztekkel játszadozó megingathatatlan személyiség tényleg vérprofi, előnyt élvez mind a soknős írókkal szemben (mélyebben és tudatosabban szeret), mind a nőtlen férfiakkal szemben (már megtalálta a hűség boldogságát), és tudja, hogy nincsenek véletlenek, hogy szeretkezni csak bizalommal érdemes, hogy kétféle boldogság van, hogy egy gyermek agyával szeretünk stb. Számomra ez a szerelemben feketeöves figura egészen leszűkíti a történetekben megnyíló horizontot.

Ezek után Mircea Cărtărescu kötetéről szokatlan módon azt mondanám, hogy túlírja, amit felvállalt a címben. Jót tenne a gyűjteménynek a létszámcsökkenés. Talán még a történetek némelyikén is el lehetne gondolkodni: vajon tényleg ebben a kötetben kellett megjelennie? Meggyőződésem, hogy egyes szövegeket szegényebbé tesz a kényszerű témához való kötöttség (A nagy Sincu, A leszálló est). A tárgy, amely megihlet viszont a kötetben való elhelyezéstől nyer sajátos többletet: a rejtélyes tárgyat az olvasó automatikusan a nők közelében keresi, szerelmi kalandot sejt körülötte. Ezt a sejtést a szövegen belül semmi nem indokolja, az egyetlen magyarázat, hogy már átvette a többi meséből áradó nőillatot. Ez az illat pedig minden pillanatnyi megbicsaklás és túlkapás ellenére - kellemes.


Ilyés Zsuzsa
Miért?


„...a valódi nőket, képzelt nőket, nőket a reklámokból, nőket a filmekből, nőket a videoklipekből. Nőket a pornómagazinokból.”1 azaz miért szeretjük, és miért, illetve hogyan szereti Cărtărescu a nőket a teljes univerzumból? A 2004-ben megjelent kötet átütő sikere (értem ezalatt elsősorban azt, hogy tetszett, nem tetszett, de Románia-szerte a lakosság jelentős része olvasta vagy hallott róla) úgy tűnik, elérte azt a szintet, hogy a nemrég megjelent magyar fordítás ízes és helyenként ízetlen fordulataiban is tálalhatja csemegéit. A 21 írást tartalmazó, akár novellafüzérnek is nevezhető „korpusz” minden várakozásomat felülmúlta. A történeteken rendületlenül átsugárzó déjà vu nemcsak a szövegeken belül működik, hanem több irányban is mozgatja mind a szerző, mind az olvasó olvasmányélményeit. Mert kedves olvasó (és itt most, azt hiszem, jeleznem kell, hogy román szerzőnktől származik ezen, irodalmi berkekben amúgy is gyakran bejáratott megszólítás2) itt nemcsak egy papíron elinduló és beteljesülő fikcióról van szó, melynek lemásolhatatlan kontűrjeit a végsőkig „eredeti” író rajzolja meg. Nem, ennél jóval több zajlik (!): az amerikai filmek horror- (l. Irish Cream, Zaraza, Torinói találkozás c. írások) és szexepizódjaiból (Nabokov Brassóban, Aranybomba és talán maradjunk meg a stb.-nél) összekompilált, mégis autentikus román világ légkörét folytonosan körüllengi a gyerekkor tisztaságában is mocskosan locsogó fantáziavilág hangulata. A szerző azonban alaposan felkészültnek kíván látszani: gyakran idéz irodalmi hősöket, írókat, regényepizódokat, melyeket természetesen saját élményeibe ágyaz, sőt mi több, ahogyan azt a recept előírja: eget rengető életigazságokba is fullasztja, mert hát a stílus te magad vagy („Mivel a stílus nem birtokolható, az ember maga a stílus” 14. o.) „a bizalmon alapuló szex (pedig) egyszerűen jobb, mint a bizalom nélküli” és „az életünkben az a legragyogóbb nő, aki igazán szeret minket és akit igazán szertünk mi is.”(uo. 123. o.). Mindezek, akárcsak egy Coca-Cola-reklám szlogenjei, világítanak a fergeteges gondolatmenetekben, melyek lépésről lépésre versenyszerűen idézik fel bennünk az Osho sorozatkönyvek „apszichológusmegoldjaproblémáinkat”-vezérmondatai mellett Paulo Coelho Tizenegy perc c. regényének alapigazságait. A fentiekből azt hihetnénk, hatalmas káosz uralkodik a kötetben, holott közelről sem erről van szó. A motívumok (a parfümök, a háttérben állandóan lüktető vágy, a múltban, jelenben önmagát állandóan kereső és önmegvalósításra törekvő művész, az utazás, szeretkezések stb.) újra meg újra felbukkannak és a magyar fordítás formailag történetesen kellős közepére eső Ki vagyok én? c. írás mint egy kiemelkedő önfelismerési reveláció hat, mely a továbbiakban az elbeszélések ritmusát és minőségét is némileg megváltoztatja. Innentől mintha már a történeteknek lenne csattanója és súlya, sőt még egy szaftos humorelem is szembeugrik a melegítőként szolgáló birkatömlő alakjában. (Irish Cream). Nos, mi hiányzik még a turmixból? - kíváncsiskodhatnánk tovább. Kimaradhatatlan persze egy elcsépelt történetbe ültett kis Oedipus-komplexus (az igényesebb olvasókra tekintettel lásd: Gyöngyikék), egy enyhe intertextus Thomas Mann Halál Velencében c. művével (Torinói találkozás), és az álmok megfejthetetlen freudi vonatkozásokkal teli hálója. Egy jó írónak illik azonban minimum egyszer elgondolkodni saját foglalkozásáról, és feltenni a „hogyan lettem én író?” kérdést. A rózsaszín parfümbe burkolozó szerző ezúttal sem hagyja cserben olvasóit, és A tárgy, amely megihlet c. írásban a jó öreg titokzatosság légkörében eljátssza a mindent és semmit tudó, illetve mondó kettős szerepét.

A tartalmi részletektől eltekintve a mű fordítása is kíván néhány megjegyzést; ez, úgy tűnik, az alapszöveghez képest nem kevésbé szolgál érdekességekkel. Kezdjük talán a címekkel, hiszen ezek bármennyire is törlődnek idővel az olvasó fejéből, első látásra eléggé fontos szerepet játszanak. Éppen ezért elgondolkodtató, hogyan lesz a Cerceluşi-ból [Fülbevalók] Gyöngyikék, valamint hogy a Despre intimitate [Az intimitásról] miért szűkül teljesen A bizalomról-ra, mikor maga a történet is a bizalmon túl próbál jóval többről számot adni. Ugyanúgy van ez az asszonyomként közvetített „femeia mea” [nőm] kifejezéssel is, mely a kontextust illetően (számomra legalábbis) kérdéses.

Cărtărescuval együtt tehát most már magyarul is, dagályosan és érzelgősen, ártatlanul és piszkosan, sziruposan és életigazságokba merülve is akár, szerethetjük a nőket és persze nemcsak, hanem mellettük az őket megörökítő fantáziadús szerzőt is...






Fülöp Izabella
Nemcsak nők

„Miért szeretjük a nőket?” Kissé szokatlan kérdés, főként ha egy könyv címeként olvassuk. Mert ha az olvasó a könyvesboltban egy ilyen című kötetet vesz a kezébe, nem is igazán tudja, mit várhat el a szövegtől.

A Cărtărescu-könyv már érdekes címével is arra késztet rá, hogy kezdjük el olvasni, s ugyanakkor elég tág teret enged az olvasói elvárásoknak. A cím azonban félrevezető is lehet, a szövegekben ugyanis sokkal több van a nő, illetve a nőiesség fogalmai köré asszociálható értékeknél. Például hangsúlyos szerepet kapnak az irodalom, az emlékezés, az álmok és az alkotás folyamatára történő reflexiók is. Főként ezek a témák fogják össze a kötetet alkotó huszonegy történetet, s teszik ugyanakkor sokrétűvé: éppúgy megszólítják az irodalomkritikust, mint mondjuk a férjeket.

A szövegekre élőbeszédszerűség és tömörség jellemző, illetőleg a személyes élmény valószerűsége. Valamennyi egy-egy villanásszerű élményt/emléket kerekít történetté. Ezek sok esetben (ön)ironikusak/humorosak (Irish Cream, „…A lovely little Jewish princess”, A tárgy, amely megihlet), vagy épp elllenkezőleg: filozofikusak, töprengőek (Ki vagyok én, Kétféle boldogság).

Mindegyik írás más-más módon közelíti meg a nőiességet. Az olvasás során följegyeztem azokat az asszociációkat, melyek a nő figurájához kapcsolódtak. A nő megjelenik mint a Szép: „A lány nem szép volt, hanem maga a szépség érzéki megnyilvánulása” (A kis néger lány); „Gyakorlatilag az egész emberiség szépségideálja lehetett volna” (Aranybomba); a nő mint Múzsa: „Később, amikor a könyveimben álmokról írtam, kisajátítottam legvarázslatosabb, legkifejezőbb látomásait, a legmisztikusabb díszleteket, a legtitokzatosabb átjárókat az irrealitásból a realitásba…” (D.- nek. Vingt ans aprés), „A dal, amely halhatatlanná tette az énekest, körülbelül fél évvel azután született, hogy éjjel-nappal együtt voltak…” (Zaraza); a nő mint anya (Gyöngyikék), mint viszonyítási pont: „…mit is akarok tőlük, s ki is vagyok én…” (Gyöngyikék), mint különleges lény, valószerűtlen figura: „Állt a gyerekek között, sokkal alacsonyabb volt, mint legtöbbjük (…), vékony teste fölött furcsán magasba emelte a fejét, mintha mindjárt elrepülne (…). Az egész teste felépítésében volt valami valószerűtlen.” (Torinói találkozás). Vagy mint maga az erotika. (Aranybomba).

Már fentebb is utaltam rá, hogy a cím félrevezető lehet, a könyv ugyanis többről szól, mint csupán a nőkről. Az egyik fontos téma az írás kérdése, az írás/olvasás folyamatára történő reflexió. Szinte mindegyik szöveg beszél erről, már a legelső is: „…az idézet maga a mozdony, a többi szövegek mintha csak kis vasúti vagonok volnának mögötte” (A kis néger lány). De A leszálló estben, a D.- nek. Vingt ans aprés című szövegben is utal a fikció-valóság kapcsolatára. Az „…A lovely little Jewish princess” című szöveg pl. egy korábban írt novellára utal vissza, ugyanígy A tárgy, amely megihlet, a Zuhanás c. verséből idéz.

Mivel a novellák többsége valamilyen személyes élményt bont ki, természetes, hogy az emlékezés is hangsúlyos szerepet kap, s legtöbbször az álom, idő képzetével társul: „aztán múltak az évek, és arra a titkos szobára, amelyben hosszú órákig olvastam úgy emlékszem, mintha álmodtam volna.” De a D. -nek. Vingt ans aprés című novella az írást az álommal kapcsolja össze. A bizalomról c. szövegben: „…a szex semmihez sem hasonlít jobban, mint az álomhoz”. A Papírördögben az idő múlása kapcsolódik össze az álomszerűséggel: „Valamikor, de már olyan régen, mintha csak álmunkban, vagy egy másik életünkben történt volna…”, és ugyanitt: „…a fiúnak úgy tűnt, ez már egy másik élet, vagy csak álom.” A Torinói találkozásban ugyancsak egy álmát meséli el, az ott leírt női figura is álomszerűen, mint valami furcsa lény jelenik meg. Végül még egy idézet az Irish Creamből: „ Fordítva haladni az országúton olyan, mintha álmodnánk.”

Az elmondottakból láthatóvá válik, hogy a Cărtărescu-könyv sikerét leginkább az arany középút megtalálásával érhette el: élőbeszédszerűen, egyéni tapasztalatok alapján beszél mindarról, ami foglalkoztat bennünket.


Fodor Györgyi
Cărtărescu női?


Kik Cărtărescu női? Egy néger lány, D. (aki egy másik elbeszélésben Gina), egy csodálatos nő, aki hirtelen előtoppan a havazásban, Nana, akit nem is így hívtak a valóságban, de ez teljesen mellékes és lényegtelen, “Mădă vagy Cătă”… Petruţa, Irina, Rodica…

Általános jellemző az elszemélytelenítés: csupa emlékfosz-lány, akik nem önmagukért szereplői a történeteknek. Azon veszi észre magát az olvasó, hogy csupán néhány múlékony dolog, egy-egy szín, forma, illat, érzéstöredék az, amely alakít egy-egy női karaktert, ha egyáltalán ebben a kategóriában beszélhetünk karakterekről. A múltbeli kézzelfoghatóságot biztosítják, mert szó sincs szerelemről, csak elmúlt pillanatok öröméről és ezen pillanatok időtlenségbe fektethető vágyáról. A nőről semmit nem tudunk meg, csak kiindulópontja egy eseménysorozatnak, álomsorozatnak (D.-nek. Vingt ans aprés), déjá vu-nek, atavisztikus emlékezetnek: “… a tömegben elvegyülő nő realitása már nem sokat számított”, “…nem érdekelt többé, mintha már nem is egy fajhoz tartoznánk. Idegen lett, még mindig nagyon szép, de idegen.” (Gyöngyikék); “…már nem érdekel, hogy hívták valóságban Nanát, a Rem című elbeszélésem szereplőjét.” (Torinói találkozás)

És mi történik azokkal a nőkkel, akiknek nevük van a műben? Milyen szereposztással bír Irina, Petruţa, Ester, Rodica, Ingrid, Zaraza? Ők a múltbeli valóságok, amelyben a testiség van felruházva női névvel, és ez ki is merül a felszínben. Petruţának zsíros a haja, szegényes (Petruţa), Irina, a “banális titok” (mert élete első nője), aki később szekus lesz, meghökkentően csúnya: “vékony, száraz ajkak, túl görbe orr, az egész arca pergamenszerű” (Nabokov Brassóban), Rodica, aki épp tizennyolc évet tölt csak, erre méltatik: “nem volt csúnya lány, de nagy magányomban ennek akkor nem volt jelentősége” (Békafül). A kulcs a magány, mert ezen emlékezés is énkeresés. És éppen attól iromikus, hogy egyedül csak ezek a valóságos, szürkének feltűntetett nők nyújtanának valamiféle lelki biztonságot, törődést, érzést, támaszt. Ám ennek igénybe vétele még csak fel sem merül a közönségesen kiaknázott felszín miatt.

S ha van szó arról, hogy miért, hogyan szerelmes a férfi a nőbe, akkor ezt a mindentudó narrátor elmeséli a Papírördög, Zaraza című részekben. De miért mindentudó narrátor? Ez is áttételesen elszemélytelenítés, csak a másik oldalon? A női álláspont hat. Hierarchikus szerepek szubvertálásáról van szó, holott természetes, hogy a másik oldalról is érhet kudarc. Egy énekes megőrül halott kedvese miatt, egy megalázott fiú büszkén, ám kegyetlenül szenvedve fújja a papírördögöket… Ingrid és Zaraza önmaguk teljes volta miatt lényegülnek át szerelemmé.

Esetenként a látvány, a fizikum csodálata az, amely elhatalmasodik, s mint érinthetetlen aura övezi a nőt, aki természetesen az adott pillanatban az univerzum legfenségesebbje. Ilyen a metrón utazó néger lány (A kis néger lány), aki képének, hasonlatosságára épült egész San Fransisco, tulajdonképpen mindenki őt bámulja, ahogyan tengerparti aranyhajcsodát is, a napozó istennőjét (Aranybomba). Szerelem az esztétikai tökélyképzetbe, amely a megfoghatatlan után vágyakozó fantáziát beindítja. Csupán a walkman meg az aranylánc mutatja valóságosságukat. Ez a két rész keretezi a művet. Ezekben a történetekben nem a nő, hanem a nőiesség lendül át abba a szakrális szférába (tengerrel azonosított végtelen szentségbe), amelynek már-már transzcendentális fenségébe bűn lenne behatolni.

Mindvégig időtlen lengést érzünk, az idő örökkévalósággá látszik tágulni, és csak az emlékezet által járható be. Ilyen a Békafül kezdete: “A következő történet mélyen el van temetve az időben”, míg a déjá vu érzés is a folyamatos időtlen ismétlődést jelzi, amiben a nő csak kapaszkodó.

Mircea Cărtărescu könyvében nem az a szép, hogy három nőtípusra emlékszik: egy, amelyiknek a neve sem fontos, csak az, amire emlékeztet, egy, amelyiknek van neve, de közönséges, átlagosan szürke, s egy, amelyiknek azért nincs neve, mert maga az időtlen tökély, de csakis azért, mert megérinthetetlen. Ez önmagában túl tipikus és sematizált. A csoda a gördülékeny, közvetlen stílusban, az őszinte, hangnemben van. Az elbeszélő nem köntörfalaz, vállalja önmagát, azaz önmaga keresésének folyamatát (Ki vagyok én?), ahogyan a bizalom értékéről ír (A bizalomról), ahogy a női portrék összekapcsolódnak az irodalommal, művészettel, ahogy a saját kiismerhetetlenségük válik művészetté. Mert miről is szól az utolsó rész, a Miért szeretjük a nőket? Csupa kapkodás, rendszertelen leltározás, aminek se vége, se hossza, csak épp megszakítódik egy tautológiával: a nőket azért szeretjük, “mert nők, mert nem férfiak, mert nem egyebek.” S ennél pontosabb, őszintébb meghatározás nincs is.

Nem nevezném pedáns pasasnak az írót a mottóért. “I met my old lover… And we talked about some old times… still crazy after all these years…” - hát nem itt van a lényeg? Az álom, az emlékezés mint folyamat a mentsége, hogy nem egy szoknyapecér feljegyzéseit olvassuk, hanem énkereső formák minőségi irodalomtól átszőtt változatait. Miért szeretjük a nőket? Nem! Mivé válunk általuk, mellettük? Hogyan hat ránk a nőiesség? És ha már elszemélytelenítésről volt szó, akkor ez fordítva is áll…