A
Louis-Ferdinand Céline: Bohócbanda, Kalligram 2008, 259 oldal., 2700 Ft.
Alvilági víg napok beszámolója egy szociofób orvos tollából, aki, miután bejárt két kontinenst és két világháborút is túlélt, rájött, hogy a fájdalom mindenhol ugyanolyan. Céline azonban nem fulladt bele a 20. század első felének mindennapos káoszába, hanem nagyszerű könyveket írt róla. A Bohócbanda pont egy ilyen.
Louis Ferdinand Céline, avagy eredeti nevén L. F. Destouches orvos és író, a huszadik századi francia irodalom hegynagyságú alakja volt. Nem azért, mert én gondolom így, hanem azért, mert tényleg olyan regényeket tett le a maró keserűségük alatt görnyedező asztalra, hogy először a franciák, a nácik, majd a zsidók és végül a beat-generáció hadai figyeltek fel rá, istenítették, démonizálták. 1894-ben született Párizs Courbevoie nevű külvárosában. Fiatalon küldték szülei nyelveket tanulni Németországba és Angliába, aminek az 1944-ben megjelent Bohócbanda című regénye alapján azonban nem lehetett túl sok haszna (már amennyiben életrajzinak lehet tekinteni ezt az írását.) "Aztán megszólalt rekedtesen a régi sördal, a zongorára könyöklő részegek pedig kórusban fújták a refrént....Ezek voltak az első angol szavaim, hogy oyé di oyé!...."
1912-ben besorozták, majd először '14-ben, aztán egy évvel később megsebesült. Kitüntették és felmentették minden további katonai szolgálat alól. '19-ben érettségizett és öt évvel később írta diplomamunkáját Semmelweis Ignácról. A következő éveit szegények orvosaként és különböző városi klinikákon töltötte, ahol rengeteg anyagot, inspirációt szerezhetett a Halál Hitelbe című, az emberi szenvedésről és az élet hiábavalóságáról szóló, fojtogató hangvételű kinyilatkoztatásához. Magánklinikát nyitott a húszas évek végén, majd '32-ben megjelentette legismertebb regényét, Utazás az éjszaka mélyére címen.
Aki olvasta valamelyiket a felsoroltak közül (vagy bármi mást a szerzőtől), az a kötet első oldalain már rá fog ismerni Céline jellegzetes szintaxisára. Mintha csak belelátnánk elképesztően borús agyába (bár ezt valószínűleg senki nem akarná), úgy cikáznak körülöttünk a gondolatfecnik, káromkodások, megcsonkított és félbehagyott mondatok. Londont tárja szemünk elé a szerző, egy olyan Londont, ami még Hasfelmetsző Jack korában sem lehetett irtóztatóbb és sötétebb. Megismerkedünk a szegénynegyedek hírhedt, mocskos talponállói és még sokkal mocskosabb lakóival. Céline szereplőire soha nem volt jellemző a túlzott empátia, de az A la Croisiére pour Dingby nevet viselő lebuj törzsvendégei leginkább egy veszett vaddisznócsordához hasonlíthatóak. A szűnni nem akaró visítás, gurgulázás, szemérmetlen röhögés, ami minden figyelmetlen pillanatban újabb verekedést vonhat maga után, azonban mégis egy szimpatikus és szeretnivaló társaság képét festi a temérdek füst vásznára.
Engem kicsit Orwell Csavargóként Párizsban, Londonban című regényére emlékeztet, habár Céline kerüli a brit pátoszát, kevesebbet nyafog, amikor éppen nincs elég apró egy utolsó pohár sörre és hanyagolja az önsajnálatot.
A háború jelen van minden egyes sorban és ez a tény még abszurdabbá teszi a számtalan széltoló haramia, strici és másodosztályú kurva „felhőtlen” vigadozását. Minden mindegy alapon, amíg másnap felébredünk, nem érhet bennünket baj. Amikor nem éppen a kocsmában töltik napjaikat és nem morfondíroznak azon, hogy megint hány pajtás ment önként a kontinensre lövészárkot ásni, kisebb-nagyobb, a kényszer szülte gaztettekkel tartják életben magukat. Állandó súrlódások a rendőrséggel és még egy gyilkosság is nagyobb zűrökhöz vezet.
Nem valami egyszerű folyékonyan olvasni, rengeteg a betoldás, befejezetlen mondat, de ezáltal közvetlenebbé válik az írás (ami a Halál hitelben, ill. a Nord -tudomásom szerint nem jelent meg magyarul- című regényeiről egyáltalán nem mondható el!). Közelebb kerül az olvasóhoz, a párbeszédek valódinak, az élménybeszámolók, az alvilági anekdoták „megéltnek” tűnnek. Semmiképp nem vonom kérdőre Céline szavahihetőségét, egyszerűen érződik, hogy az emlékkép nagyon eleven, mintha tényleg az adott momentumban előkapta volna az agyonnyűtt noteszét, hogy lejegyzeteljen néhány címszót, idézetet. Kimondottan lendületes a cselekmény, még a belső monológokból is valami űzött nyugtalanság hallatszik.
A könyv hátlapján az áll, hogy „A Bohócbanda Céline talán legderűsebb könyve”. Szörnyű és egyben örvendetes igazság ez.
