Temetőből heverőre (18+)

A-
Gabrielle Wittkop: A nekrofil, ford.: Kolozsvári Papp László, PolgART, Budapest, 2003, 95 oldal, 1400 Ft

Sorozatunkban eddig szemlézett könyveink (itt és itt) együttesen is kevésnek tűnnek Wittkop regényéhez képest. Megjelenésekor, 1972-ben óriási botrányt kavart a könyv Franciaországban, bár még mindig francia nyelvű oldalakból ad ki a legtöbbet a gugli a szerző nevét a keresősávba prüntyögve (3570). Összehasonlításul: 4190 észt nyelvű találat érkezett a jó öreg Poe apóra. Mindezt csak azért furcsálltam, mert például az angol wiki-oldalakon mindig találok annyi infót egy általam nem ismert íróról, hogy elkezdhessek tájékozódni – Wittkop-ról még nem készült angol (wiki-)szócikk, csak francia, svéd, és orosz. Megjegyzem, az orosz oldalon képek is vannak. Ők megéreztek valamit A nekrofilból előtörő hullaszagból vagy legalábbis olyan kellemesnek ítélték azt, mint Lucien, a hullafúró antikvárius. (És akkor csak a formaság kedvéért: a gyengébb idegzetűeket és a kiskorúakat arra kérem, a ’tovább’ link helyett ide kattintsanak, esetleg próbálkozzanak az evéssel vagy hajtogassanak kakadut.)

A 82 éves korában elhunyt francia születésű írónő élete finoman szólva nem volt egyszerű. Iskolába nem járt, az apja által üzemeltetett könyvtárban viszont alaposan kiművelte magát. A nácik által megszállt Franciaországban ismerte meg a nála 40 évvel idősebb dezertőrt, Justus Wittkoppot. Segített neki a rejtőzködésben, majd a háború végeztével feleségül ment hozzá. Házasságuk maga volt a megtestesült ambivalencia: férje homoszexuális volt, Gabrielle biszexuális, de nekrofil hajlamokat is dédelgetett. Amikor a férfinél Parkinson-kórt diagnosztizáltak, az önként mondott le az életről. Gabrielle a megbeszéltek értelmében elment otthonról, majd mikor visszatért, már csak mérget nyelt halott férje „várta”. A szexualitás különböző témáit variáló írónő szókimondásával együtt élete végéig szabad embernek tartotta magát, és nem rejtette véka alá az emberiségről alkotott negatív véleményét sem. (Ez és még más innen.)

Mindebből mit sem tudtam első regényének olvasásakor, csupán annyit érzékeltem, hogy lehet itt valami gikszer. A nekrofília nálam túl van a perverzión, és nemcsak a kegyeleti okok miatt. Nem mintha gusztusos lenne akár egy-két olyan „technika”, amit alapul véve többórás filmeket gyártanak a nagyvárosok ággyal és kamerával felszerelt „stúdióiban” vagy akár a naturában, de hullákkal dugni tényleg kiábrándító lehet. Miután nagyjából kirajzolódott a főszereplő Lucien alakja és „motivációs bázisa”, magasan tojtam rá, hogy éppen kisfiúkkal, csecsemőkkel, öreglányokkal, vagy frissen vízbefulladt svéd testvérpárral hódol az alvilági örömöknek, néhol öklendezésközeli helyzetbe kerültem volna, ha nem lenne ez a regény egyébiránt marha jó.

Mert miért is ne lehetne az? A téma szélsőségéből kifolyólag megfigyelhető a távolságtartás, mely nagyrészt a naplóformából adódik. A változó terjedelmű bejegyzésekből, pillanatfényképekből felépülő kisregény amennyire tőle telik, a kulturális kontextust is fel-felvillantja. Mindkét jelölt intertextus a már más miatt egyszer előcitált E. A. Poe szövegeit szólítja meg, de előkerülnek ókori anekdoták is (például: miért is vártak az ókorban 3-4 napot azzal, hogy a különösen szép nők holttestét odaadják a balzsamozóknak? Na? Na?). Szóval van egy laza, cseppet sem erőltetett körítés, ehhez adódik a teljesen szoft nyelvhasználat. Semmi otrombaság, mindent nevezzünk a nevén, gyakori körülírások. Simán lehetne az egész "szimpla erotika", ha az áldott jó Lucien egy ép, egészséges, pajkos kis szóvirágokkal incselkedő, lélegző női egyedet kerítene magának. Erre persze várhatunk.

A ruhatárát csakis fekete kellékekből összeállító Lucien egy régiségboltban csücsül, és egykor élt emberek tárgyai között kéjeleg, ha éppen nem egy földből frissen kiásott tetemmel szerencsétlenkedik a háza gyorsfelvonójában, vagy a franciaágyon. Tulajdonképpeni sztori nyista, a kisregény valójában egy meglehetősen bizarr katalógus. A lista – hála az égnek csak „félig kipipált” – első tétele a halott anyuka. Lucien-t nyolcévesen az első recskázás közepette vonszolják ki a szobájából azzal, hogy édesanyja meghalt – amikor a tetemre ráborulva megérzi a szövőlepke illatát, egyszersmind „kiárad”, sorsa megpecsételődik. Ki tudja, mikor kezd el cselekedni, bár az elejtett analízis-cseppekből kiderül, hogy a szomszéd kislány kötélen himbálódzó teste sokáig megmozgatja a fantáziáját. Éveken át a halottak napja jelenti neki a lehetőséget, így lel rá nagy szerelmére is, akitől viszont – minden igyekezete ellenére – meg kell szabadulnia egy idő után. Lucien egyáltalán nem válik rokonszenvessé, de a szerelmi jelenet, egyáltalán a szerelem érzésének jelen regénybe csempészése mégis tompító tényező. Ami durvább, és amivel Lucien is egy viszonyítási ábrába rendeződik, a többi aberrált vadbarom. Merthogy például olyan is előfordult, hogy főhősünk éppen nem vágyakozott az előtte kiterített testre, de éppen akkor hipp-hopp feltűnik egy emberke, aki ott helyben betölti az üres helyeket. (A helyszín egy templom, a szereplők: a halott apáca, a nekrofil, és a karzatról nézelődő Lucien.) De ilyenekből akad dögivel.

Rövidre zárva, egyúttal félretéve a rengeteg előítéletet: Wittkop regénye letehetetlen. Nem mondom, képtelenség volt pókerarccal végigolvasnom, gyakran kisebb szünetet is beiktattam. Egyes jelenetek nagyon plasztikusak voltak, viszont barátságos volt az a visszafogottság, amit a narrátor-főhős naplójegyzeteiben tapasztaltam. Kicsit sok volt a hulla, meg a számomra eddig ismeretlen testnedvről szóló romantikus eszmefuttatás, és persze annak is örültem volna, ha nem leszek a regény végére ilyen „kiművelt” a hullák kommunikációs lehetőségeiből. Most azon kesergek, hogy nem tudok franciául, és hogy ilyen gyér a felhozatal az írónő munkásságából.