Felülemelkedni a gagyi hardpornón

A
(Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző, ford.: Vargyas Zoltán és Somlyó György, Athenaeum 2000 Kiadó, 2008, 179 oldal, 2290 Ft)

Pajzán irodalmi remekeket bemutató sorozatunk első részéhez egy olyan regényt választottunk, mely szókimondásával és leplezetlen perverziójával jócskán túllép a pajzánság keretein is. Az elsősorban verseiről ismert francia költő ezen művét nem találjuk meg a tankönyvek életrajzaiban, érthető okokból. 1970-ig még hazájában is betiltott könyv volt, maga a szerző hivatalosan soha nem is ismerte el saját munkájaként. Egy dolog bizonyos, szerzőnk már első világháborús fejlövése előtt gyógyíthatatlan betegségben szenvedett – nem akarom egymásra vetíteni Apollinaire-t és a főhős Bebascu herceget, de jelen szöveg olvasása közben határozottan releváns véleménynek tűnhet az, hogy szövegek nem maguktól íródnak.

A gusztustalan epizódokkal telipakolt művészeti alkotásokon szocializálódottak is kigúvadt szemekkel leshetnek a regény egyes részei felett, ami szexuális értelemben is annyira sötét, hogy Freud is már rég kirohant volna a rendelőjéből, hogy orrát kokszba temetve morfondírozhasson el az emberi lélek és a fantázia mibenlétéről.

Mony Bebascu herceg, bukaresti illetőségű örökös hospodár eurázsiai kalandtúrája ugyanúgy felér egy katalógussal, mint a nemzedékek óta használt olyan „segédeszközök”, mint a Káma-Szútra, vagy an-Nefzawi Illatos kertje, bár a Tizenegyezer vessző aktusainak utánzása felér egy örökös életfogytiglannal (néhol halálbüntetéssel), hiszen a nekrofília és a csecsemők defloreálása soha nem tartoztak a kultiválandó tevékenységek közé. Bebascu, a reflektáltan hedonista-szadista vadbarom mindenesetre pénzét, rangját és szerencséjét kihasználva vadul széjjelkeffenti a köré sereglő lányokat Bukaresttől Port Arthurig, legyen akár béke vagy éppen háború. A címbe emelt ’tizenegyezer vesszőről’ időközben kiderül, hogy nem egyszerű szerzői fogás, hanem már-már karmikus értelemben vett szimbólum, mellyel a regény felülemelkedik a gagyi történetbe ágyazott hardpornó horizontján.

De ez nem minden. Legyen akármilyenfokú hányingere is az olvasónak például a híres-neves vonatfülkés-bélkihúzós orgia olvasatakor, Apollinaire regénye jól van megírva, másrészt ügyesen lavírozik az undor és a könnyfakasztó komikum minőségei között. Egyéni tűréshatártól függ, ki mennyire tekint gusztustalannak, olvashatatlannak egy-egy epizódot, de a Tizenegyezer vesszőt egyáltalán nem lehet komolyan venni. A szimbolista versbetétekkel és nemzeti sztereotípiákkal telezsúfolt szöveg jól megkomponált – egyetlen szereplő sem esik kétszer ugyanabba a csapdába (értsd: ugyanazzal a leosztással soha nem találkozunk), és a regény vége felé egyre érdekesebb szituációkban kelt fokozott érdeklődést, hogy Bebascu éppen hogyan (és persze kinek) ’bassza be’.

Akármilyen hihetetlen tehát, a sztori sem teljesen érdektelen, bár a hangsúly – természetesen – az aktusokra terelődik. A főszereplő bámulatos érzékkel csetlik-botlik bele az első világégés legaberráltabb fazonjaiba, akik méltóképpen asszisztálnak a performanszokhoz. A rendőrökkel körülvett épületekben, vagy éppen a hadszíntéren zajló események közepette a bukaresti kékeres jóindulattal szerez túlvilági örömöket az olykor többféle testnedvben fetrengő áldozatoknak. Remek. A gugliszörcs-éra felett elkondulnak a gyászharangok. Olvassunk könyveket!