Fotó: Várnagy Tibor
Február 13-án 80 éves korában elhunyt Tandori Dezső Kossuth-díjas költő, író, műfordító. Gyermekkorától ugyanabban a házban élt Budán, a Lánchíd közelében. Nagyon fiatalon bekerült gimnáziumi tanára, Nemes Nagy Ágnes írói-baráti körébe, versei a hatvanas évek közepétől jelentek meg rendszeresen, első kötete 1968-ban, Töredék Hamletnek címmel. Tandoritól Simon Márton búcsúzik a Könyvesblogon.
Kedves Tandori Dezső!
Képzelje, ezzel a mondattal kezdődött a napom: Hadd mondjam már el mindenhogy is!
Egy középkorú, közepesen türelmetlen férfi mondta reggel a villamoson a telefonjába, úgy két méterre tőlem. Amikor leszálltam két megállóval később, majdnem odamentem hozzá, hogy elmondjam neki, hogy maga tegnap meghalt.
Kedves Tandori Dezső!
Elvillamosoztam szerdán este a Lánchíd utca 23. elé, hogy megnézzem, mit látott maga egész életében, minden reggel, amikor kilépett a kapun. Pluszmínusz napsütés. Vagy egy órát álltam ott a sötétben, mire lett a kérdésre bármi válaszom. Pedig egyszerű volt: nem tudom, mit látott. Ötletem sincs, pedig érdekelne. Azért az az egy óra itt van velem azóta is, becsomagolt vízpart.
Kedves Tandori Dezső!
Tizenhét éves korom óta tervezem, hogy írok önnek egy levelet. A Korsós Bálint tanár úr miatt volt az egész, bemondta egyszer órán, hogy tényfékezőgép, és attól az egy szótól az egész krétaporos, nevetségesen mély kín, amiben az életem címén voltam, megmozdult. Kiderült, hogy nem csak a minden más, de ez is van. Valami ilyen – nem gyűjtök jelzőket magáról, ki vagyok én ahhoz. Olyan. Nagy. Hadd mondjam ezt az egyet. Nagyon nagy. És azóta majd két tucat könyvéhez volt szerencsém, többekhez ezek közül évek óta újra és újra. Ha három embert kéne mondjak, akik nélkül sokkal-sokkal rosszabbul érteném ezt az azóta is krétaporos és egyre csak nevetségesebb, mély satöbbit, ami az életem címén vagyok, akkor abból a háromból kettő maga volna, a plusz egy meg az Esterházy.
Kedves Tandori Dezső,
én nagyon szerettem volna találkozni magával, de maga nekem elsősorban absztrakció, mindig is az volt. A versei, az esszéi, a szállóigéi, a szavai, a rajzai. A Még így sem, A feltételes megálló, A megnyerhető veszteség, a madarak, a 0-s kilométerkő, a medvék, a gombfoci, a lóverseny. Bár ezek a címszavak így elősorolva idegesítően lélektelenül hatnak. Elnézést érte. Amikor először láttam magáról azt a portréfilmet, megütődtem rajta, hogy maga tényleg egy létező ember. Mindahhoz, amit addigra tudni és nem tudni véltem önről, túl sok volt, hogy még fizikai formája is legyen. Pedig sokakat ismerek, akik személyesen is – és mind mondják, hogy tündéri volt.
De tagadhatatlan, hogy szerettem messziről szeretni ezt a legendát. Félelemből vagy lustaságból, azt nem értem én sem. Viszont jó volt a tudat, hogy ott van a vár tövében ez a nettó erősebb lét közelében, ami maga. Inkluzíve Rilke, Nemes Nagy, Szép Ernő, Jékely, Wittgenstein, Klee, de Staël, Schwitters, meg a többiek. Nem tudom. Szerettem az Írók boltjában az irodában a rajzait, az ilyen-olyan szerkesztőségekben a rajzait, a falamon a levelezőlapját, amit ajándékba kaptam (nem magától), ezt az egész atmoszférát szerettem. Ezt az atmoszférát, ami maga volt. Legyen ez bármily téves, pátoszos, mittudomén. Az ezzel kapcsolatos evidens szillogizmust legalább nem írom ide.
Kedves Tandori Dezső,
nagyon félek, hogy mindez, amit írok, fölösleges és szükségtelen, és még csak nem is a jó értelemben. Nem azért, mert maga már úgy nincs, ahogy van, hanem mert ez itt egy ab ovo kudarc, azon jóval túl, ahogy minden kísérlet a megszólalásra az. Maga egy lényegi körülmény volt az én életemben. Egy tényező. Egy szempont. Mérce nem lehetett, mert ahhoz túl nagy volt – a mindenséggel bármikor mérném magam, Tandorival sose merném. Maga volt a fejemben a 0 kilométerkő. Légies, határtalan, meghatározó, hegynyi súlyú. És ahhoz képest, hogy ez mennyire igaz, mégis, nagyon-nagyon hülyén hangzik. De ha példát mondok: tavaly két napig nem tudtam aludni, miután a valakim megmutatta nekem a maga Kietlen vagy komor című hihetetlen, hihetetlen versét, amivel 15+ évnyi maga-olvasás alatt sem találkoztam. Így jobb?
Kedves Tandori Dezső,
hadd mondjak egy rossz viccet magának: Tandori úrból Tandori-űr. Az van most. Annak a felmérése nem az én feladatom. Végtelent, gondolom, csak végtelenből lehet rendesen kivonni, és hogy az eredmény mennyi, az csak most jön. Egy dolgot szeretnék még idetenni, amit azután írtam fel, hogy szerdán. Ez az:
Tandori Dezső nem költő volt, író vagy műfordító. Tandori Dezső kitárt ablak volt, amin át a nyelv működésének egy olyan verzióját lehetett megpillantani, amiről nélküle az se lett volna tudható, hogy egyáltalán létezik. Ha léteznek magyarul leírt mondatok, amik nem a napi törmelék jó-rossz tatarozásából származnak, ha olvastam valaha olyat, amiről azt éreztem, ilyen nincs is, noha ragyogóan hibátlan, ha volt intrinzikus zsenije ennek a. Nem tudom befejezni. Ő valaminek a túloldalán volt mindig is, aminek mi az innensőjén. Ezt ő nem csinálta. Ezt ő mutatta, hogy van.
Villamosok mennek, lovak futnak. Ijedten szálldos körbe egy szó, sehol akit keres. Süt a nap.
Hála mindenért, egyebekben fogalmam sincs. Ég önnel, kedves Tandori Dezső.
