Saját szobák – Paulon Viktória: Az én teremet nem határolják falak

A Síp12 Galéria és közösségi tér valamint a Könyvesblog most induló sorozatában továbbra is a „saját szoba” lesz a téma, de pár napon keresztül egy kicsit másképp. Sorozatunkban különleges és fontos munkát végző nőket és alkotói terüket szeretnénk bemutatni. A Síp12 Galéria jelenlegi kiállítását, a Saját szoba, Sajó Edit és Schaár Erzsébet alkotói tereit Virginia Woolf azonos című esszéje inspirálta. Az angol írónő művében azt a kérdést teszi fel, hogy vajon milyen feltételekre van szükség az alkotáshoz, a kiteljesedéshez, és hogy mennyire adottak ezek a körülmények a nők számára. A következő napokban olvasható szövegek szerzőit azzal a kéréssel kerestük meg, írják le, van-e saját szobájuk, és ha igen, akkor milyen az – milyen benne lenni és alkotni. A szerzők írásain keresztül talán egy kicsit beleláthatunk majd abba is, milyen feltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy egy-egy fontos életmű létrejöhessen, vagy éppen milyen nehézségeken kell ennek érdekében felülemelkedni. Most tehát fogadják szeretettel hat különleges nő írását arról, mik azok a számunkra láthatatlan keretek, amelyek közt dolgoznak. Hiszen nincs életmű, amely a semmiből születik. 

Paulon Viktória, a Kisrigók meseregény írója 

A penelban olyan hangos volt kifűrészeltetni a falakat, hogy az elhallatszott egy másik földrészre, vagy egy másik univerzumba is, azt hiszem. „Mit csinálhatnak ezek?”, kérdezgethették értetlenül, és én nem tudtam olyan hangosan kiabálni, hogy meghallják, „teret!”.

Megcsináltuk, hogy nagyobb legyen a konyha, hogy nehogy beszoruljak leghátulra, ha bejönnek a gyerekek utánam, meg nagyobb legyen a gyerekszoba is, hogy elférjenek. Jól sikerült, szokták dicsérni, „milyen jók nálatok a terek!”

És akkor most építeni kell, különszobákat, kis sufnikat, „menj arrébb!”, „ne nézd, hogy mit csinálok”, „nem fogom én elpakolni, amit ide kiszórt!”

Kiszámoltuk, három gyerekszoba kell, három gyereknek, ez elég egyszerű.

Nekem is volt. Egyáltalán nem lehetett tudni tizenöt évesen, hogy ha felnőtt leszek végre, akkor magamnak már nem számolok szobát, hogy a gyerekszoba nem jár már felnőtteknek, csak kivételes szerencsével, de alanyi jogon semmiképpen sem.

Hálószobát barkácsolunk a nappaliba, hálni csak kell valahol, sokkal inkább kell, mint nappali. Előszoba se kéne, az is olyan felesleges, „mi előtt van, mit előz meg?”, de hiába, abból sehogy se tudok szobát ügyeskedni, úgyhogy az marad.

Tehát nincs szobám, utánaszámolok, és kiderül, nem is volt gyerekkorom óta. Jobban teszem, ha szobában már nem gondolkodom, csak helyben: legkedvesebb ülésem a trolin, csak legyen szabad, ha lehet, várok egy másikat, hátha majd azon, legkedvesebb asztalom a kávézóban, milyen csúnyán bámulom annak a hátát, aki odaül, és igazán nem értem, hogyan nem fáj neki, park, villamos, könyvtár, metrómegálló, Duna-part. És az álmok. Vagy egy különleges találkozás, beszélgetünk, és mintha egy külön szobában lennénk. Sajátban. És a regények, mások szobái, mint sajátszoba.

Nulla négyzetméteres szobám van, mert nem határolják falak, az a kis lézeres mérő nem tudná lemérni szélét és hosszát. Szóval elférek benne.

Fotó: Oláh Gábor