Röhrig Gézának már több verseskötete megjelent, amikor országosan, sőt világszerte ismertté vált a Saul fia főszereplőjeként. Nemes Jeles László cannes-i nagydíjas és Oscar-díjas első nagyjátékfilmjében az ő arca az a vászon, amire a holokauszt összes története íródik, számomra ettől borzasztóan megrendítő a mozifilm. Viszont Röhrig Géza alapvetően költő, már húsz éve publikál, az más kérdés, hogy az elmúlt egy évben egészen különleges szerepet kezdett betölteni a kulturális életben. Akárhány közönségtalálkozón voltam (például a Margón itt és itt, vagy a Saul útja című könyv bemutatóján), mindig különleges szeretettel és tisztelettel fogadták: szerinte azért tekintenek rá egyfajta hírhozóként, olyan emberként, aki a valóságban is járt ott, ahol a filmvásznon, mert a jó művészetet nagyon nehéz elválasztani a valóságtól. És akkor itt elkezdhetünk beszélni az új, az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit című balladisztikus kötetének verseiről. Ő csak arról ír, ahol járt, amit átélt: az emberit keresi minden szélsőséges élethelyzetben, tragédiában, drámában vagy a mocsokban. Így lesz egy kurva pizsamafelsője "apokrif turini lepel" (gabi).
Balladáinak pont ezért komoly tétje, hogy átadja az elbeszélhetetlent. Örök hírmondó marad, aki hangot ad azoknak, akik képtelenek saját történetüket elmondani. Ilyen volt első verseskötete, a hamvasztókönyv is, amelyben auschwitzi történeteket mesélt el.
Röhrig Géza: az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit
Magvető, 2016, 96 oldal, 1990 Ft
A Magvetőnél hamarosan megjelenő verseskötet (előjegyezhető már - a szerk.) bonyolult, de hálás kontextusba érkezik: a szélesebb közönség számára teljesen ismeretlen Röhrig Géza egy jelentős és fontos filmes kanyar után, az Oscar-díjat és egy sor fesztiváldíjat bezsebelve érkezik meg költőként, tegyük hozzá, hogy újra. Fontos lehet megjegyezni, hogy ennek a kötetnek összesen annyi köze van a Saul fiához, hogy az ajánlásban olvasható Dario név egy volt sonderkommandóst jelöl, akivel egy Los Angeles-i filmes eseményt követően hozták össze a költőt. A köztük ott elkezdődő beszélgetés a mai napig tart, Röhrig egyszer könyvet ír belőle (a Könyves Magazin friss számában ebből közlünk exkluzív részletet).
Talán ennek az újra megérkezésnek köszönhető, hogy a sárga könyvborító alatt élveboncolás zajlik. Téma pedig van bőven, és bár általában abban hiszek, hogy nem szerencsés a szerző élete felől olvasni semmilyen művészeti alkotást, de itt talán nem felesleges megemlíteni, hogy anyjával soha nem találkozott, apja négyéves korában hunyt el egy orvosi műhiba miatt. Állami gondozásba került, ahonnan 12 éves korában fogadták örökbe Rosenthalék. Az örökbefogadás című versében azt írja,
"tehetsz te bármit
nem neked születtem
hiába állsz itt
és babusgatsz engem
nem neked születtem"
Ezt meg a punk's not deadben:
"ötévesen szentestére
hazavitt magukhoz egy nevelő
amíg pisiltem azon tűnődtem
náluk miért csak 1 vécé van a fürdőben"
Ezt meg az 1975-ben:
"látszott rajtuk: megbántak
elfajzottnak trehánynak
mondtak és visszavittek
midőn elhoztak nemrég
a többiek lesték
>>integessél már nekik<<"
Azért is tartom fontosnak az életrajz nagyon felszínes ismertetését, mert az itt című nyitó ciklus a saját “így jöttem” története, szembenézés az anya és az apa halálával, a traumákkal, amelyek a mai napig feldolgozhatatlanok. A bio című vers így kezdődik:
“anyám hasba szúrták
ifjan beleőszült/ mázlim volt megúsztam
egy héttel azelőtt szült
idegenek jöttek
s tették az ő dolgát
hármunkat meg álla-
mosított az ország”.
Röhrignek úgy van anyja, hogy nincsen, és ez a feloldhatatlan, mindent szétfeszítő érzés az egész kötetet meghatározza: hogy találhatja meg valaki a helyét a világban anyátlanul? Hogyan lesz ezáltal minden anyátlan, szélsőséges élethelyzetben élő ember hírmondója? Röhrignek nincs anyanyelve, azt is meg kell találnia. Az állami gondozás, az örökbefogadás lesz az a nyelvi közeg, ami által megismerheti az emberi kapcsolatokat is. Talán emiatt lesz fokozottan érzékeny mindazok történeteire, akik magukra maradtak, vagyis minden anyátlannal beszél egy közös nyelvet. A prostituált, a bányász, a hajléktalanok, a kilakoltatott miskolci nő vagy a béna így jelenik meg verseiben, és miközben létrehozza a versben alakjukat, valójában mindig magát írja újra és újra Röhrig Géza. Azt hiszem, hogy pont azért hatnak a versei, ami miatt amatőrszínészként a Saul fia főszerepét is sikerre tudta vinni: Röhrig magát nem sajnálva képes a társadalom által nem látott emberek történetébe belebújni, magáévá tenni, hogy a végén már azt se tudjuk, hol kezdődik a prostituált, és hol Röhrig Géza. A böbe című versben ez a következőképpen sűrűsödik: “alulról jövök mint egy fing/ akad még aki megkettyint/ csalni trükközni butaság/ stricik stírölik a szobát”. Ez az idézet azt is megmutatja, hogy miközben Röhrig egyik súlyosabb történetből esik a másikba, aközben a versek nyelvisége, ritmusa, de legfőképpen a rímek működése miatt igenis tud játékos lenni. Ezekbe a versekbe simán belefér egy megbicsaklás, egy új regisztert megnyitó rímpár ("tavaly látta meg benne az üzletet ibrahim/ (akkoriban épp ő volt vácon az alfahím)").
Röhrig anyátlanságában az a legdrámaibb, hogy nincs mire emlékeznie. Az emlékek folyamatos kutatása az örökös kudarcélményt hozza el, így soha nem jöhet el a megnyugvás:
"ha ma állnék elé
azt mondanám
>>szörnyen hiányzik
nem kend: az anyám<<" (találkozás)
Bizonyos értelemben a versek lettek Röhrig emlékei saját anyjáról, ami egyúttal folyamatosan fel is függeszti magát. Hiába alakul ki közös emlékfolyam azáltal, hogy az olvasó létrehozza az olvasás során az emlékképeket, melyekbe beleolvassa saját érzéseit, emlékképeit, ízeit, színeit. Író és olvasó viszonya nagyon régen volt ennyire bizarr és intim egyszerre, a kötet ezért szippant be és nem ereszt, mert társak leszünk az anyátlanságban, az elesettségben, nem engedi a szöveg, hogy kívülállók maradjunk. Ez a beavatás az emlékezés lehetetlenségére emlékeztet: kinek az anyját olvasom? Röhrig soha nem látott anyjáét? Vagy a sajátomét?
Az emlékezés iszonyú terhelt és problémás folyamat, mert nem tudhatjuk, mire is emlékezünk. Ő például a ma című versben egy képet vesz elő, amin egy csúnyácska gyerek van, "e szemek nélkül/ sehova se mentem/ itt lapult mindig/ a jobb farzsebemben", majd kidobja a fotót:
"ma megtettem
jobb így őszintébb
nem vagy anyádé
anyád sem a tiéd"
Emlékek nélkül nincs identitásunk, de mi történik akkor, amikor először szembesülsz azzal, hogy nem az anyádra emlékezel, hanem csak arra a róla készült utolsó képre, ami ki van téve a komódra?
