Fotó: Ajpek Orsi / Index
Egy hete nyert Oscar-díjat a Saul fia, Nemes Jeles László rendező bemutatkozó filmje: a Cannes-ban kezdődő diadalmenetet, a nézőszám-rekordokat, a díjesőt, a végeérhetetlen riportokat és híradásokat most egy könyv folytatja a sort (Didi-Hubermann Túl a feketén című esszéje már megjelent, további Saul-könyvek jönnek a Jelenkornál is - a szerk.), amely interjúkkal, könyvrészletekkel és fotográfiagyűjteménnyel járul hozzá a magyar film kivételes sikeréhez. Az Örkény István Könyvesboltban egy gombostűt se lehetett leejteni péntek délután a Saul útja című könyv bemutatóján.
Váradi Júlia: Saul útja - A gondolattól a világhírig
Kossuth Kiadó, 2016, 189 oldal, 2990 Ft
Az interjúkötet szerzője, Váradi Júlia úgy érzi, ez a könyv elsősorban nem az övé, hanem a film stábjáé, a Klubrádióé, ahol az interjúk nagy része elhangzott, és a szerkesztőé, László Ágnesé. A Saul fia esetében egy olyan különleges csapatról van szó, amelyben mindenki rendkívül magas színvonalon dolgozott: számára az volt a legnagyobb élmény, hogy az interjúk során megtudta, kik a tagok, és mi tartja őket össze. Szerinte ezzel a filmmel új időszámítás kezdődött:
a fiúknak nem csak ahhoz volt bátorsága, hogy feltörjék a jeget, hanem aztán alá is mertek nézni.
Rajk László díszlettervező nem találkozott még munkája során ennyire felkészült társasággal. Ahogy szinte mindenki, ő is kiemelte, hogy az összes érdem Nemes-Jeles Lászlóé, a rendező döntései befolyásolták a film elkészülésének folyamatát, nélküle egyikük se lenne itt. Rajk elmesélte, hogy a forgatás kezdete előtt fénymásolatokat találtak az auschwitzi krematóriumokról. A dokumentumok szerint a halálgyárat tervező építészek halálosan precízek és szorgosak voltak, sőt a Sonderkommando tagjai is fejlesztették „munkahelyüket”, igyekeztek minél hatékonyabban dolgozni – Rajkot talán ez a tény sokkolta leginkább. A lágereken főleg akkor kellett korrigálni, amikor elindult a magyar transzport, a gyár ugyanis nem bírta a terhelést, a kémények folyton beomlottak, ezért kezdtek el végül égetőgödröket ásni a szabad ég alatt.
Az égetőgödrökről született meg a Holocaust elnevezés is, és ezen a ponton került át a szó Röhrig Gézához, aki sérelmezte, hogy
ezt a szörnyű történelmi katasztrófát egy vallásos műszóval jelölik, hiszen áldozatot papok mutatnak be és nem nácik.
Ezután elhallgatott és tanácstalanul megkérdezte László Ágnest, miről beszéljen még.
A kommunikációs vezető felidézte a sajtótájékoztatót, ahol elhangzott, hogy Röhrig tizenötmillió magyar Sauljának érezte magát: mikor tudja vajon Sault végleg elengedni? Röhrig kifejtette, hogy a Soával két dolgot nem szabad tenni: elfelejteni vagy beleőrülni. A történelmi utódnak muszáj használnia a boldogságra való kapacitást, de a tragédiát elfelejteni vagy bagatellizálni szintén tilos. Az európai civilizáció számára Auschwitz a démon: Röhrig nem is szereti nemzeti alapon megközelíteni a Soát, hisz azt az egész keresztény Európa csődjének tartja. A nemzeti büszkeség olyan, mint a vérnyomás: nem jó, ha túl magas, és nem jó, ha túl alacsony, mondta nagy derültséget kiváltva. Ötvenhatra például jó visszaemlékezni, megdobban az ember szíve a túlcsorduló nemzeti érzelmektől, de közben emlékezni kell rá, hogy rossz történelmi cselekedetek mozgatói is voltunk-vagyunk: mindkettő mi vagyunk. A modern identitás diffúz, senki sem csak magyar vagy csak zsidó, ezek a dolgok egymásra rétegződnek.
"Én ténylegesen tizenötmillió magyar Sauljaként álltam ott a filmben", mondta végül Röhrig, majd hozzátette, és állok itt most.
Nemes-Jeles Lászlót édesanyja, Kiss Anikó képviselte, aki a rendező bevallása szerint rengeteget segített neki, tőle tanulta meg, hogy intenzíven kell a világ gondjaival foglalkozni. Kiss Anikó elmondott egy párizsi történetet: magyart tanított, az egyik kommunista érzelmű tanítványának pedig búcsúzáskor azt találta mondani, hogy legyen már egy kicsit zsidó. Amikor legközelebb találkoztak, a tanítvány összetákolt egy magyar mondatot, és Anikónak szegezte: legutóbb miért halkította le a hangját mikor azt mondta, hogy zsidó. Ő akkor döbbent rá, hogy mit éltek át. Ezeket a félelmeket az ember akarva-akaratlanul átadja az utódjának is, de most nincs másról szó, mint hogy mindenki nagyon örül. László pedig annyira ki van merülve, hogy tegnap tizenöt órát aludt egyfolytában.
A záró beszélgetésben végül Zányi Tamás hangmérnök vette át a mikrofont. A hang szerinte pici, de fontos része a filmnek: montázs, amit sokat vágtak, szerkesztettek, hogy ne tengjen túl, ugyanakkor hatásos legyen. A Saul fia neki is fordulópont a karrierjében, ezentúl máshogy fog gondolni a filmkészítésre, mondta, és természetesen hangsúlyozta – ahogy mindenki más is -, hogy sehol nem lenne a rendező és a stáb nélkül.
A beszélgetés után sebtiben összetolt asztalok mellett elindulhatott a dedikálás. Mivel a felduzzadt könyvesboltba egy idő után senki sem tudott belépni, már a beszélgetés alatt elkezdtek kint az utcán összetorlódni az érdeklődők. Többen az ablakon keresztül fotózták vagy videózták a nyilatkozó stábtagokat – különösen Röhrig Gézát -, mosolyogtak, egy férfi kis híján bekopogott, hogy felhívja magára a főszereplő figyelmét, végül meggondolta magát és ugrálva integetett. Egy ötvenes férfi üveghez nyomott, belapult orral követte az eseményeket. Kizárólag pozitív megnyilvánulásokat láthattunk: az internetet beterítő, agresszív komment-hangulatból egy cseppnyi sem szivárgott át az ablaküvegen.