Lawrence Block: Ha a szent kocsma is bezár
A
Agave Kiadó, 2008, 224 oldal, 2480 Ft
Meszkalin helyett rumtól csöpög – írta blogger kolleginám Hunter S. Thompson Rumnaplójának kapcsán. Szemérmetlenül eltulajdonítva az ötletet: Matt Scudder legújabb kalandja pedig bourbonben ázik. Nehéz dolog egy sorozat ikszedik kötetéről valami baromi eredetit írni, de szerencsére a Szent kocsma megkönnyíti a dolgomat. Ha létezik gonzó-krimi, akkor ez az. (Várjuk nálamnál műveltebb fők alázó hozzászólásait a kommentek között.) Scudder a szokásos módon szívességeket tesz pénzért, nyomoz, járja a várost - legfőképp a kocsmákat - és iszik. Iszik a reggeli kávéhoz, a tízóraihoz, az ebédhez, délután bourbonnel felöntött kávékat kortyol, vacsoráig ledönt még párat, majd nekiáll végre igazán keményen vedelni.
Van persze sztori, alakul a nyomozás, de ez a vonal rendkívül hangsúlytalan, a nagyon kíváncsi olvasók kedvéért azért mégis pár szót: Scudder egy ellopott könyv után nyomoz, mely az adóhivatal kezébe kerülve tönkretehetné egy cimboráját, valamint egy látszólag tiszta gyilkossági ügyben keres további bizonyítékokat a már elfogott tettesek ellen. A lényeg viszont nem a nyomozás menete, hanem a kocsmák, az ivócimborák, pár óráig tartó (de addig örökre szóló) barátságok, a lyukak az emlékezetben, a másnapos reggelek, a gyógysörök. Lawrence Block ugyan sosem válaszolt egyenesen, mikor azt firtatták, mennyire önéletrajzi ihletésű Matt Scudder figurája, de (ha jól értelmeztem) arra hivatkozott, hogy az AA-ban az első A az anonimitásé. Valószínűleg nagyon is tudta miről ír, és ez át is jön. Mármint persze én ezt nem tudhatom, de egy jó barátom mondta, aki alkoholproblémákkal küszködik. Félreértések elkerülése végett.
Ital, kocsmák - és a város. Megfog a helyszínek hangulata, nagyon könnyű elmerülni ebben a Noir Yorkban (TM Max Payne), főleg a záró fejezet sikerült zseniálisan. Pár percbe telt csak, hogy elkezdjek nosztalgiát érezni egy korszak iránt, amikor még nem is éltem, egy olyan helyen, ahol még sosem jártam. Scudder - már tisztán - gondolatban végigjárja törzshelyeit, sorra veszi, melyik mikor zárt be, melyik cimborája merre jár a világban. Beregi Tamás Egyetleneim c. könyve jutott eszembe róla, amitől ugyan helyenként agyidegzsábát tudok kapni, mikor az íróval elszalad a szinonimaszótár (vonzódásom a képzavarok felé nem kisebb, mint B.T.-nek), de az a könyv is egy hasonló mustrával végződik. A bezárt Ráckert, a tinidiszkó Zöld Pardon, az elcsöndesült Calgary, és a többi. Öregszünk. Ugyanezt zongorázza végig Block is New Yorkban.
A címválasztás is zseniális, a Last Call c. Dave Van Ronk dalból származik, akiről elképzelésem sem volt eddig, hogy ki lehet. Hozzám hasonló zeneileg alulképzett olvasóink kedvéért: ír blues / folk zenész volt. A Last Call pedig úgy született, hogy Joni Mitchellel és Leonard Cohennel együtt tintázott Van Ronk, majd másnap a noteszében megtalálta a kész dalszöveget. Miután a kézírást egyikük sem ismerte fel, megszavazták, hogy valószínűleg Van Ronk írta. Micsoda éjszaka lehetett, sóhajt fel az ember fátyolos szemmel.
Túlmutat a krimin. Kötelező. (Absztinenseknek is.)
And so we’ve had another night
of poetry and poses,
and each man knows he’ll be alone
when the sacred ginmill closes.
Ta-damm...
