Ki írta? – kérdezzük elsőként, ha könyvekről beszélgetünk, sokszor azonban bele sem gondolunk, mennyire adottnak vesszük, hogy a tulajdonnév mögött egy létező identitás, az Író rejlik, aki papírja (laptopja) fölé görnyed, majd a Mű elkészültével saját neve alatt megjelenteti azt. Az alábbiakban bemutatunk néhány olyan írót, akiknél nem egyértelmű a szerzőség kérdése, azaz bevallottan vagy feltételezhetően álnéven írnak, vagy nem vállalják a nyilvánosságot.
Amióta írásbeliség és irodalom létezik, a szerző és mű közötti viszonyt mindig is egy dinamikusan változó, feszültségektől sem mentes, komplex kapcsolat jellemezte, amelynek megítélését egy-egy adott korszak elvárásai nagyban befolyásoltak. A középkori, sokszor anonim szövegek korszaka után (amelyek mögött gyakran a szerző, az előadó és a másoló hármasa rejlett), az individuum középpontba kerülésével párhuzamosan a szerzőség kérdése is egyre fontosabbá vált. A romantika zseni- és váteszköltő-mítoszától (gondoljunk csak a XIX. század költőire Petrovics, azaz Petőfi Sándortól) már csak egy ugrás volt a pozitivista irodalomtudomány kialakulása (többek közt nekik is köszönhetjük, hogy sok irodalomóra még ma is az életrajz biflázásáról szól), amely hosszú évtizedekre meghatározta az irodalomról való beszédmódot: az életrajz, a társadalmi kontextus és a tartalmi elemzés viszonyrendszerébe terelve mindenféle értelmezést („mit akart mondani a költő....”).
Az olvasók pedig elvárták, hogy egy mű mögött látható és megismerhető legyen annak szerzője is. A modernség, majd a posztmodern – az individuum megkérdőjelezésével párhuzamosan – szerző és mű addig megingathatatlannak hitt viszonyát is megbontotta: „a szerző halott” – mondja Barthes. Ma azonban még mindig ritkaságszámba mennek az olyan írók, akik kerülik a nyilvánosságot, nem jelennek meg író-olvasó találkozókon, vagy egyszerűen egyáltalán nem fedik fel kilétüket.
Számtalan oka lehet, ha egy szerző nem saját neve alatt hozza le írását, az egyszerű irodalmi játéktól (vagyis az inkognitó a művészi koncepció része) a társadalmi, történelmi, politikai, gazdasági vagy marketingokokig, de talán még az sem elképzelhetetlen, ha valaki egyszerűen „polgári” életét akarja megkímélni a nyilvánosságtól. Az álneves szerzők és rejtőzködő írók után kutatva felállítottunk néhány kategóriát, csak hogy újabb skatulyákat húzhassunk szegény szerzőinkre. Megijedni nem kell, olyanokról nem lesz szó, akik saját nevük alatt hozzák le mások munkáját, arról úgyis hallunk mostanság eleget...
Akik írnak saját néven is, de vannak alteregóik
Biztosan mindenki fel tud sorolni néhány olyan írói álnevet, amiről tudni lehet, melyik szerzőhöz tartozik, és amely név egy sajátos írásmódot is megteremt magának. Mi a kedvenceink közül Nat Roid (alias Tandori) különös krimijeit, illetve Szív Ernő (aki mögött Darvasi László leledzik) tárcáit emelnénk ki (Doktor Feketefekete emlékezetes alakjával a Por és Hamu Restaurantból). A klasszikusok közül idézhetjük Gárdonyi Gézát, akit legtöbben természetesen az Egri csillagok kapcsán ismernek, pedig a szerző számos nagyszerű műve mellett megannyi álnevet is használt, nagy részüket főleg újságíróként vetette be. Legismertebb alteregója egy bizonyos Göre Gábor volt, akinek levelei a Magyar Hírlapban jelentek meg először. Gárdonyi, azaz Göre bíró úr történetei olyannyira népszerűek lettek, hogy végül tízkötetes sorozattá nőtték ki magukat. A paraszti és a rohanó világ szembenállására görbe tükröt mutató történetekben Göre egyszerű kíváncsisággal, és ostoba emberekre jellemző pökhendiséggel száll szembe mindennel, ami számára új. Érdekes adalék Gárdonyihoz, hogy a szerző anyakönyvezett neve Ziegler Géza volt, írói nevét születése helye, Gárdony után választotta.
Extrém példák
A portugál Fernando Pessoa számtalan (több mint nyolcvan!), olykor más-más anyanyelvű alteregója köré tökéletes imázst épített, külön névvel, stílussal, életrajzzal, horoszkóppal és aláírással. Csak néhány ismertebb a nevei közül: Alexander Search, Charles Robert Anon, Pantaleâo, Maria Jose, Adolf Moscow, Frederico Reis, Fausto, Antonio Mora, Coelho Pacheco, Thomas Crosse, David Marrichi, stb. A kutatók a különböző alteregók szerint azóta is rendszerezik és kategorizálják Pessoa műveit.
William Wharton amerikai írót legtöbben 1979-es Madárka című a könyve kapcsán ismerik. A világhír a regény 1984-es filmadaptációjának köszönhető, Alan Parker rendezésében, Matthew Modine, valamint Nicolas Cage főszereplésével. Azt már kevesebben tudják, hogy William Wharton neve eleve felvett név, a szerzőt Albert William Du Aime néven anyakönyvezték. Ami pedig még ennél is érdekesebb, hogy Wharton, bár felvett nevét később nem változtatta meg, gyakorlatilag két különálló életművet hagyott hátra: a szerzőt különösen szerették Lengyelországban, számos alkalommal járt ott, és a lengyel kultúra olyannyira megfogta, hogy 1998-tól 2003-ig csak lengyel nyelven és elsősorban csak Lengyelországban jelentek meg könyvei, összesen tíz kötet. Ezekből többnek nem is volt amerikai kiadása, csak a szerző halála után jelentek meg angol nyelven. Így Whartonra egyszerre tekinthetünk amerikai és tiszteletbeli lengyel szerzőként is.
Akikhez valamilyen „emlékezetes” esemény kötődik
Émile Ajar, az Előttem az élet szerzőjének neve talán nem cseng ismeretlenül idehaza sem. Ő valójában az a litván, zsidó származású francia Romain Gary (eredetileg Romain Kacew), aki olyan tökéletesre fejlesztette inkognitóját (Ajart a médiaszerepléseknél unokaöccse, Paul Pavlowitch „alakította”), hogy a legtekintélyesebb francia irodalmi elismerés, a Goncourt-díj történetében egyedülálló módon kétszer is elnyerte a díjat: először 1956-ban Gary néven a Les racines du ciel (Az ég gyökerei) című regényéért, majd 1975-ben Émile Ajarként az Előttem az életért. Pár évvel a „lebukás” előtt egy nizzai diáklány szakdolgozatában próbálta bizonyítani a két szerző azonosságát, de tanárai nem tudtak mit kezdeni az állítással. Gary más álneveket is használt, politikai krimijét például Shatan Bogat néven publikálta. További érdekesség, hogy a „Gary” és az „Ajar” nevek jelentése oroszul „égj”, illetve „tűz, parázs, lángolás”.
Akik körülöttünk élnek álnéven, és még mindig nem tudjuk, kik ők
Ilyen például a magyar Centauri, akinek 2008-as Kék angyal című kötete hozta meg azt a különleges ismertséget, hogy bár neve és írásai ma már cseppet sem csengenek ismeretlenül irodalmi berkekben, őt magát viszont igen kevesen ismerik. Centauri, aki évek óta féltve őrzi inkognitóját, nagy ritkán jelenik csak meg egy-egy irodalmi eseményen, de olyankor is paraván mögött olvas fel, vagy emailt küld maga helyett. A 2009-es Litera előszilveszteren tartott paravános felolvasásából az legalább kiderült, hogy férfi szerzővel van dolgunk.
Egy másik álneves szerző, Jake Smiles neve is gyakran felmerül az inkognitós szerzőkről szóló társalgásokban, méghozzá az esetek kilencven százalékában így: „Volt pár éve az a netes regénypályázat, na ott valami álneves nyert, nem?” „Igen, a Jake Smiles, de nem tudom, hogy is volt már, és arra se emlékszem, végül kiderült-e, ki is ő.” Történetünk 2000 környékén kezdődik, amikor az Origo online regénypályázatot hirdetett a Magvető Kiadóval közösen. Ezt nyerte meg a titokzatos Jake Smiles nevű író, aki 1link című könyvének megjelenése után sem kívánta felfedni kilétét. A kritikusok mindegyike meg volt és van győződve arról, hogy Smiles nem egy égből pottyant ismeretlen tehetség, regénye ugyanis profi, komoly munka, a könyv sikerét azonban, ahogy azt a szerző is elismerte, az ismeretlenségéből táplálkozó médiahacknek köszönheti. A történethez még egy pikáns adalék, hogy Smiles nemcsak könyvéről, hanem a pont akkoriban dúló Viszkis-mániában betöltött szerepéről is széles körben ismert lett: ő üzemeltette ugyanis a viszkis rablónak készített Viszkis Fan Club nevű weboldalt. És hogy ki rejtőzik Jake Smiles neve mögött? Zalán Tibor, György Péter, Hazai Attila, Bodoky Tamás és még Uj Péter neve is ott forgott a lehetséges szerzők között, hivatalos leleplezésre azonban azóta sem került sor.
Akik körülöttünk élnek álnéven, és tudjuk, kik ők
A Magvető Kiadó egyik idei újdonsága egy bizonyos Szeghalmi Lőrincz által közreadott levélregény, amely misztikus világba kalauzolja olvasóit. Az egyenesen pszichotrillerként is aposztrofált könyv (Levelek az árnyékvilágból) szerzője a fülszöveg szerint egy 1807-ben született fiatal orvos, aki egy olyan esettel találja szemben magát, amely előtt értetlenül állnak a korabeli orvosok: egy nő egyre-másra békákat szül, amire épeszű magyarázat nincs. Szeghalmi neve nem véletlenül ismeretlen az olvasók előtt, hiszen álnévről van szó, de mint ahogy az például a krimiknél bevett szokás, a könyv belső oldalán fel van tüntetve a valódi szerző, egy bizonyos Alt Krisztián, amivel szintén nem sokkal vagyunk beljebb, hiszen az ő neve is ismeretlenül cseng még a nagyközönség előtt, lévén ez az első regénye.
Akik körülöttünk élnek és gyanúsak
Kondor Vilmos – a Budapest noir-sorozat (Budapest noir, Bűnös Budapest, A budapesti kém) szerzője, akinek krimijei mára nemcsak itthon, de Amerikában is egyre kedveltebbek – nem jár bemutatókra, kerüli a nyilvánosságot, csak a kiadóján keresztül lehet elérni, és egyetlen kép található róla a neten: a wikipédiás oldalához feltöltött fotó egy nyugodt, csíkos pulóveres, fotelében olvasgató, idősebb urat ábrázol. Lehet Kondor valóban egy kedves öregúr, de valószínűbb, hogy egy tehetséges és legalább annyira titokzatos szerzővel van dolgunk, mint amilyen könyvének főhőse, Gordon Zsigmond újságíró.
Akik körülöttünk élnek és mégis láthatatlanok
Egészen 2010-es haláláig J. D. Salinger volt az egyik legismertebb rejtőzködő élő író. A Zabhegyező szerzője 1965-ös visszavonulása után nem jelentett meg egyetlen művet sem, a meglévőket pedig foggal-körömmel védte a feldolgozásoktól, akár perre is ment értük. Most már csak az örökösökön és persze a pénzen múlik, megismeri-e a világ, milyen író is lett Salinger a hatvanas évek óta. A másik kultikus rejtőzködő író a posztmodern amerikai irodalom mára már klasszikusnak számító szerzője, Thomas Pynchon, aki bár kétségtelenül valós személy, annyira kevés dolgot tudunk életéről, olyan gondosan kerül minden kapcsolatot a médiával, hogy gyakorlatilag láthatatlan. Egy-két fiatalkori képen kívül egyetlen hivatalos fotó sincs róla, pedig már hetvennégy éves, még pontos lakhelye is ismeretlen. Hosszú évek rejtőzködését törte meg az a 2009-es videó, amely a szerző legújabb, Inherent Vice című könyvét promotálta, és amihez maga Pynchon mondta fel a szöveget. A rajongók így legalább azt megtudhatták, hogy a szerzőnek érces baritonja van. És persze ne feledkezzünk el arról a híres Simpsons-epizódról sem, amikor az út szélén megjelenik „Thomas Pynchon, a híres író”, egy papírzacskóval a fején, és ajánlkozik, hogy készítsenek vele fotót, de senki nem ismeri fel, így aztán hatalmas táblát akaszt a nyakába egy nagy piros nyíllal, h ő T.P. De hogy egy európai példát is említsünk, Patrick Süskind német író, a világhírű Parfüm című regény szerzője is évtizedek óta szinte teljes elvonultságban él.
A scifi-, fantasy-, krimi-, ponyvaírók különös közössége
Ebben a kategóriában teljesen bevett, sőt szorgalmazott dolog az álnevek használata. Itt kőkemény marketingszempontok érvényesülnek, hiszen egy angol név jobban cseng, könnyebben eladható. Talán nem kell bemutatnunk Leslie L. Lawrence-et vagy Vavyan Fable-t, azaz Lőrincz L. Lászlót és Molnár Évát, míg előbbi saját nevén is publikál, Molnár Éva írói álnevén lett a hazai romantikus irodalom egyik nagyasszonya. A kalandregények műfajában megkerülhetetlen Rejtő Jenő, azaz P. Howard mellett Nemere István az, aki már most olyan életművel dicsekedhet, hogy filológus legyen a talpán, aki képes átlátni álnevei és különböző identitásai bonyolult rendszerét. Nemere ötszáz megjelent regényének többségét álnéven (több mint harminc álneve van) írta kiadói nyomásra, hiszen nem lehet túl sok Nemere-könyv egyszerre a piacon. Nemere egyébként nemcsak az egyik legtermékenyebb író, hanem az egyik legnagyobb munkakedvvel rendelkező is: naponta 40-45 ezer karaktert ír, reggel hattól délután kettőig, ami alól nem kivétel a hétvége és az ünnepnap sem.
Férfiak, akik női néven is írtak
Weöres Sándor Pszichéjének mai utódjaként is szokták emlegetni Csokonai Lilit, aki Tizenhét hattyúk néven 1987-ben jelentette meg terjengős barokk nyelven írt önéletrajzát, melynek középpontjában egy szerelmi történet áll. A megjelenés előtt részletek is megjelentek az Élet és Irodalom hasábjain, a főszerkesztő bevezető szövegével, amelyben köszönti az elsőkötetes ifjú szerzőt. A könyv megjelenése után azonnal megindultak a találgatások, hogy vajon ki lehet a szerző, majd Szále László Az elbújt író nyomában című cikkében a szöveg stílusjegyeivel és szóhasználatával bizonyította, hogy csak Esterházy Péter írhatta a szöveget. Ekkor EP felfedte magát, mindent töredelmesen bevallott, és még az is kiderült, hogy az ÉS beköszönő szövegét is ő írta. Közleményében azonban arra kérte Csokonai Lili olvasóit, hogy ne azonosítsák vele, tekintsenek a szövegre úgy, mint egy „vagány, tündöklő, szépséges húszéves nő” regényére.
Nők, akik férfinéven írtak
A kategória klasszikus képviselője George Sand francia írónő, novellista, eredeti nevén Amandine Aurore Lucile Dupin, aki tisztában volt azzal, hogy a szabadon szárnyaló gondolatok és a szexualitásról való kendőzetlen beszéd a XIX. században jórészt a férfiak kiváltsága, írói babérokra pedig egy nő nem is igazán törhet. Sand azonban elérte azt, amit a kor asszonyai közül kevesen: a saját erejéből és tehetségének köszönhetően lett ismert és elismert, elvált nő létére és több ismert férfival (köztük Chopinnel) folytatott viszonya ellenére íróként mindvégig komolyan vették, élete végén buzgó levelezést folytatott például Gustave Flaubert-rel.
Nők, akiket köt a marketing
Számos olyan szerző van, akikről tudjuk, hogy nők, de a borítón ezt inkább takargatják, így hódolnak be a piaci elvárásoknak. Több statisztika bizonyítja ugyanis, hogy egy férfiszerző könyve jobban fogy, mint egy nőé. Ha a skót A.L. Kennedy nem is cseng ismerősen, J.K. Rowlingé bizonyára igen, aki az első Harry Potter-kötet kiadásakor pontosan tudta (vagy hitt a kiadójának), hogy a sikerhez ilyen apróságok is sokat adnak.
Női néven megjelent könyvek, amelyekről máig vitatkozunk
Vajon eldönthető-e egy szövegről, hogy azt férfi vagy nő írta? Máshogy áll-e az olvasó egy nő által írt szöveghez? Miben változik egy nőszemszögű szexualitásról valló írás, ha azt egy férfi vagy egy nő neve alatt olvassuk? Ezeket a kérdéseket boncolgatta megannyi olvasó, kritikus és irodalomtörténész Spiegelmann Laura Édeskevés című könyvének 2008-as megjelenése kapcsán. A szerző kezdetben bloggerként ért el sikereket, kilétét akkor is féltve őrizte, interjút csak emailben adott például. Majd amikor a Magvető egy szép kötetben jelentette meg az írásokat (amelyet azóta se követett második, és a blog sem üzemel már), hatalmas Spiegelmann-láz alakult ki. Mindenki kétségbeesve kereste Laurát, mindenki interjút akart, voltak, akik az írásaiban szereplő helyszíneken készültek meglesni őt, bennfentes irodalmárok pedig bizton állították, hogy erről vagy arról az (általában férfi) íróról van szó. A Spiegelmann-mítosz végül egy kétnapos konferenciában kulminálódott, ahol Laura óriás kivetítőn megnyitott chaten jeletkezett be, és zavart össze újra mindenkit. A dolgot az is bonyolította, hogy a legtöbb róla szóló beszélgetésen állítólag Spiegelmann felkérésére Garaczi László nyilatkozott a szerző nevében, aki váltig állította, hogy nem ő Laura. Mi ezt el is hisszük neki, de az, hogy akkor mégis kit rejt a különös név, azóta sem derült ki. Irodalmi szövegként azonban sokak szerint az Édeskevés nem állja meg a helyét, és a médiahisztéria csillapodásával mintha szépen lassan eltűnne a süllyesztőben. Mert abban azért egyetérthetünk, és ezt a fent bemutatott példák is bizonyítják, hogy az álnév nem minden, írni is tudni kell!
Szerzők: Marczisovszky Anna - Szekeres Dóra
(Az cikk a Könyves magazin harmadik számában jelent meg.)
