Miről beszélek, amikor futásról beszélek? – kérdezi 2007-es könyvének címében Haruki Murakami. A bostoni maratonon történt robbantások után most ismét a futásról beszélt, ezúttal a The New Yorkerben. A közösség erejéről, a fájdalomról, ami idővel nemhogy múlik, de más módokon tör az emberre, és a személyes üzenetről, amit ő küld a túlélőknek, és az áldozatoknak. Murakami pontosan tudja, hogy a maraton mekkora büszkeségforrás a bostoniak számára, több barátja is rendszeresen részt vesz rajta versenyzőként, vagy önkéntesként. Valami, aminek tisztának kellett volna maradnia, beszennyeződött, írja, és ő, a „Föld egyik állampolgára, aki futónak nevezi magát”, szintén megsérült.
Ha a maraton egy csata, akkor magad ellen kell megvívnod
A nemrég új könyvvel jelentkező író az elmúlt harminc évben harminchárom maratont futott le. Legjobb ideje 3 óra 27 perc volt, ezt 1991-ben teljesítette, a New York City Marathonon. Ha bárki megkérdezte tőle, hogy melyik a kedvence, gondolkodás nélkül rávágta, hogy a bostoni, amin már hatszor starthoz állt. Ez a legrégebb óta megrendezett éves maraton, és minden, ami vele kapcsolatos, természetes, szabad és varázslatos. Murakami nagyszerűnek találja, hogy egy maratonról hiányzik a versenyszellem, hiszen az idő csak a profiknak fontos, a magafajta hobbifutóknak nem. Szerinte az a lényeg, hogy a 42 kilométer minden percét élvezd, még akkor is, ha először csak kicsit, de később nagyon fájdalmassá válik. Az élvezet része az is, hogy ezt a folyamatot megosztod a többi futóval, hiszen ha egyedül próbálnád legyűrni a távot, az nem lenne más, mint órákig tartó szenvedés. A többi futó szolidaritása, és egysége elkísér egészen a célig. Murakami már próbálta egyedül, de nagyon reméli, hogy soha többé nem lesz része az élményben.
Társas magány, kollektív gyász
Amikor ráfordulsz a Hereford Streetről a Boylstonra, és a Copley Square-en meglátod a zászlót, az izgalom és a megkönnyebbülés, amit érzel, leírhatatlan. Bár egyedül csináltad végig, de rengeteg ember vett körül. Az önkéntesek, akik szabadnapot vettek ki, hogy segíteni tudjanak, a futók előtted, a futók mögötted. Nélkülük talán végig sem tudtad volna csinálni.Miközben az utolsó nagy hajrát indítod a Boylstonon, fintorogsz, de ugyanakkor mosolyogsz is, írja le az utolsó métereket.
Murakami még jelenlegi lakhelyéről, Tokióból is el tudja képzelni, hogy Boston népe mennyire feldúlt és elkeseredett a tragédia miatt. A robbantásban sok ember megsérült, ám még többen sérültek meg más módokon. Nem könnyű eloszlatni a harag, a szomorúság, a csalódottság és a kétségbeesés érzését. Murakami erre már akkor rájött, amikor a tokiói metróban történt, 1995-ös gáztámadásról szóló könyvéhez gyűjtött anyagot. (Az Underground: The Tokyo Gas Attack and the Japanese Psyche című könyvhöz túlélőket, és áldozatok családtagjait interjúvolta meg.) Szerinte le tudod győzni a fájdalmat annyira, hogy „normális” életet élj, de belül mindig vérezni fogsz. Néha az idő elmulasztja a rossz érzéseket, de okot is ad, hogy újfajta fájdalmat érezz.
El kell fogadni a fájdalmat ahhoz, hogy új élet kezdődhessen a romokon
A bostoni maraton legismertebb része a Heartbreak Hill emelkedője, nem messze a befutótól. A verseny 117 éves története alatt számos legenda keletkezett a hegy körül, ám miközben futsz, rájössz, hogy nem is olyan kemény, és kegyetlen, mint amilyennek beharangozták. Készítsd fel rá magad lelkileg, tartalékold az energiáid, és valahogy túl leszel rajta, vallja Murakami, az igazi fájdalom úgyis csak ezután kezdődik. A célszalaggal szemben az izmaid görcsbe rándulnak, a lábaid ólomsúlyúvá válnak. Legalábbis ő ezt tapasztalta, minden egyes alkalommal, amikor elindult a bostoni versenyen. Bizonyos értelemben az igazi fájdalom kis idő elteltével jelentkezik, amikor már túl vagy a kezdeti sokkon, és kezdenek leülepedni a dolgok. Miután megmásztad az emelkedőt, és újra sík talajon futsz, elkezded érezni, hogy addig is mennyire fájt az egész. A robbantások épp ezt a fajta hosszútávú lelki gyötrelmet hagyták maguk mögött.
Murakami nem tud válaszolni arra, hogy miért egy ilyen békés, és boldog eseményt kellett szörnyű, véres módon eltaposni. Hiába azonosították az elkövetőket, erre a kérdésre még nem érkezett válasz, és ha érkezett volna, az sem segítene. Egy ilyen trauma megemésztése időt vesz igénybe, és a gyászolóknak ez idő alatt pozitívan kell előre tekinteniük. A sebeket nem szabad elrejteni, és a bosszú sem hoz enyhülést. Murakami a mindennapos futással gyászolja az áldozatokat, és emlékezik azokra, akik megsérültek a Boylston Streeten. Tudja, hogy ez nem sok, de ez az egyetlen személyes üzenet, amit el tud küldeni az érintetteknek, és reméli, hogy a hangja elér hozzájuk. Reméli, hogy a bostoni maraton felgyógyul sebeiből, és az a 42 kilométer újra gyönyörűnek, természetesnek, és szabadnak tűnik majd.
Forrás: TheNewYorker
