Kőrösi Zoltán: Az utolsó meccs
Kalligram, Budapest, 2012, 192 oldal, 2700 Ft 1890 Ft
A foci a magyar író levegője, természetes lételeme. Brit tudósok szerint, ha nem lenne foci, akkor magyar irodalom se lenne. Kőrösi Zoltán Az utolsó meccs címmel írta meg, milyen a foci romantikus, mikrotörténetekből építkező világa. Az írás és a foci nagyon is hasonlít egymásra. (Fotó: Burger Barna)
Önnek nagyon hiányzik a magyar foci, Az utolsó meccsből legalábbis ez derül ki. Mi hiányzik belőle, vagy miért hiányzik?
Leginkább én. Porcos térddel, lelassulva... Az őrületes, hogy fejben még megy, de a test mást csinál, mint amit én gondolok... Pedig hétről-hétre meccsre járni, meghalni a pályán, azért az rendben tudja tartani a világot. Rendjén levő viszonyítást ad a dolgoknak. Komolyra fordítva: a magyar fociból a hősök hiányoznak. Azok a figurák, akikért lelkesülni lehet, azok, akiknek történeteik vannak, azok, akikért a nézők kimennének a pályákra. Az arcok. A mozdulatok. El tudja képzelni valaki ma azt a jelenetet, hogy egy lakótelepi pályán a fiúk azon veszekednek, hogy melyik magyar játékos nevét viselve játszanak aznap?
A magyar foci és a foci között mi a különbség?
Minden. Igazságtalan a kérdés, csak sajnos így van berendezve körülöttünk és bennünk a világ. Egyre ígyebben. Nem mintha le akarnám becsülni a honi focistákat, játszottam én már osztályokkal feljebb levő csapat ellen, tudom, milyen az. De hát azt nem lehet következmény nélkül, hogy bekapcsolod a tévét, megnézed Xavit és Fabregast, majd tíz perc múlva elálmélkodsz egy Paks-Pápa rangadón. Életemben először egy Benfica-Sporting meccsen láttam, éreztem, milyen az, ha kilencvenezer ember tölti meg a stadiont. Hogyan lélegzik, mozog egy ilyen tömeg. Amikor egy város érzi, hogy meccs van a stadionjában. Egyszerűen az a foci életforma kérdése, hiszen egy ilyen meccs már napokkal korábban elkezdődik, és napokig kitart. Tömény esztétikum.
Az íróknak miért ennyire fontos téma a foci, ami egyébként nyilvánvalóan leírja a világot?
Csapathoz tartozni, csapatban lenni olyan fantasztikus érzés, amit a legtöbben kizárólag a focin keresztül élhetnek meg, ha egyáltalán. Ráadásul a foci zsenialitása, hogy hős lehetsz akkor is, ha szépen csúszol be, vagy jól passzolsz, nem csak akkor, ha bombagólt rúgsz. A legdemokratikusabb labdajáték, ahol a kétméteres fickó ugyanúgy lehet jó játékos, mint a százhatvan centis. Szerintem az se véletlen, hogy a bevett hollywoodi filmek hossza csaknem megegyezik a focimeccsek idejével, a titkos szerkezetben ugyanazt tudják: másfél óra alatt elmondani egy hőstörténetet. Sokáig úgy gondoltam egyébként, hogy nincsen rosszabb, mint magyar írókkal egy csapatban focizni: önzőek, lusták és ügyetlenek... aztán megalakítottuk a nagypályás válogatottat és csodálatos volt, hogy ezek a külön-külön hősök milyen alázattal játszottak együtt.
Könyvének címe, Az utolsó meccs. Aki sportolt már, az tudja, hogy mindegyik meccs az utolsó. Önnek mi volt az első és utolsó meccse?
És mindegyik meccs az első is, nem? Amikor kihagyod a helyzetet, nemigen hivatkozhatsz arra, hogy a múlt héten pedig milyen jól ment... A focinak éppen ez a lényege: mindig is csak az adott pillanat, a jelen idő van. Az intenzív létezés. Más kérdés, hogy a legendák ezt megpróbálják kitágítani. Első meccs? Gondolom, a csörgőmmel. Az utolsó meg még előttem áll.
Hogyan találkozik a foci és az írás, mint két jelentősen népszerű alkotási folyamat? Vannak hasonlóságok, megbékíthető különbségek? Messi tudna prózát írni?
Csodálatos, amikor focistákat megkérdezik, mit gondoltak a góllövéskor... Gőzölög a fejük és rettenetes mennyiségű hülyeséget hordanak össze, és ez így természetes. Az edzések, a gyakorlás lényege az, hogy a pályán a test okosabb legyen nálunk. Régen rossz, ha egy focista a meccsen átgondolja, hogy miként ível majd keresztbe, miként húzza el a labdát, hogyan lő. Éppen az a fontos, hogy a számtalan töprengés és a sok-sok gyakorlás révén ott, ahol kell, a test gondolattalanul, a tudás és az ösztön keverékével csinálja meg azt, amit a tudatosság akár nem is követhet. Egyébként ez a legnagyobb boldogsága az írásnak, az alkotásnak is. Az akarat, a szerencse és a gyakorlás révén jöhet az a pillanat, amikor az, amit írsz, okosabb és jobb lehet nálad. Szóval Messi lehet, hogy tudna prózát írni, de ahhoz abba kell hagynia a focit. Ő meg reszkessen, ha egyszer abbahagyom az írást...
A könyve rengeteg szép és apró történetből építkezik, ezeket honnan lehet összeszedegetni? Legendás szurkolóktól, pályaszéli kocsmákból?
Tudja a fene. Mindenhonnan. A pályákról, a kocsmákból. A foci tele van történetekkel, minden egyes támadásnak, párharcnak, cselnek és meccsnek külön-külön története van, ráadásul ezek külön utakon indulnak el a pohár sörök és fröccsök között... De persze nem úgy működik egy író, hogy gyerünk, menjünk el töltekezni. A történetek jönnek el hozzád, ha figyelsz. Ráadásul ezek közül a történetek közül azok, amik teljesen hülyeségnek hatnak, biztosan megtörténtek, és amiről azt hinné, hogy biztosan igaz, azt én találtam ki a laptopom fölött.
Régen minden jobb volt, ezt tudjuk, de mi hiányzik a mai fociból, hogy az írók a jelenlegi fociban nem találják meg ezeket a romantikus mikrotörténeteket?
Nem volt régen minden jobb, például a foci sem. Más volt, de nem jobb. A málnafagyi, az igen. De egy fociszeretőnek egyébként sem úgy működik a világ, hogy régen jó volt, most rosszabb... mindig a következő meccs a legjobb, éppen úgy, mint a szerelem. Meg persze a mostani is, csak tudni kell élvezni. Ahogy a könyvem hátoldalára is írtam: Focizni mindig és mindenütt lehet, legfeljebb nem ugyanannyira élvezetes...
Ön az íróválogatott fontos tagja. Mi volt a legjobb felállásuk és a legjobb eredményük?
A legjobb felállás egybe esett a legjobb eredménnyel. Amikor először rendezték meg az Írók Európai Ligáját (csak úgy mondom!) Toscanaban, egy San Cassano nevű kisvárosban, ahol nagyobb volt a villanyfényes nézőtér befogadóképessége, mint a városka lakossága, akkor, ott játszottunk a legjobban a svédek és az olaszok ellen. És ugyan a tornát nem nyertük meg, de mi voltunk a legjobbak. És hát azért az olasz napsütésben, meggypiros mezben, fehér nadrágban, zöld sportszárban, a szívre tett kézzel hallgatni és énekelni a magyar himnuszt... na, az egy jó felállás volt.
A cikk eredetileg a Könyves Magazin negyedik számában jelent meg.
Az utolsó meccs – történetek a titkos magyar focikönyvből, Kalligram, Budapest, 2012.
A-
Kőrösi Zoltán focis mikrotörténeteket írt össze, nagyjából egy legendáriumnyit, hátha megértjük, mit is jelent az a kifejezés, hogy magyar foci. Nagy elszántsággal, hosszan és mélyen vezet be minket a foci felépítésébe az egyébként focizó író, a játékosok vereségekkel, döntetlenekkel és nehéz egygólos győzelmekkel edzett lelkébe, miközben az egész novelláskötetből, mint egy sokpasszos támadójáték során, kiépül az a közös dolog, ami miatt a magyar foci olyan fontos rengeteg embernek.
Kőrösit tehát a foci és a néplélek foglalkoztatja, ami összeköti a deberceni és a komlói focistát, a 89. percben a leshelyzetnél örökre megdermedő partjelzőt és a váratlanul zokogni kezdő Nyilasi Tibort. A kötetből az is kiderül, hogyan nyert három nullra Esterházy Péter vezetésével a magyar válogatott a brazilok ellen a Népstadionban, és mit csinált addig testvére, a focista Márton. A szövegek mellé Burger Barna készített portrékat az írásokhoz nem feltétlenül kapcsolódó mindenféle emberekről, a labdához fűződő viszonyukról.
Az utolsó meccs legendákat gyárt, szeretettel réved a múltba, mégis lendületes, a focit önmagáért szerető könyv. Az író minden apróságra figyel, cipőre, mezre és pályára is, amiről nemcsak azt tudjuk meg, mennyire kell felásni az alapot, mikor kell sóderezni és hogy a locsolással nem szabad spórolni, de kiderül: „Egy jó pályának, ellentétben egy rossz labdarúgóval, lelke van."
