Gabriel García Márquez 87 éves korában hosszú betegség után elhunyt csütörtökön este. A Száz év magány és a Szerelem kolera idején szerzője 1982-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. Összeszedtük a kedvenc könyveinket az írótól, illetve elmeséljük, hogyan verték be a szemét, mert a pletykák szerint ráhajtott a perui barátja, Mario Vargas Llosa csajára. Mario Vargas Llosától Barack Obamáig minden híres olvasó egyik kedvenc íróját veszítette el.
A mágikus realizmus legnagyobb hőse volt ő, a történeteiben a varázsmese a hétköznapisággal keveredett. Az ő világában természetes átjárás volt a hétköznapiból a meseszerűbe, a a reálisból a szürreálisba. Talán nagyszüleitől örökölte ezt a kétosztatúságot:
"Igazi kettősség él bennem. A nagypapám világa erősen realista volt, sokat beszélt a polgárháborúról A nagymamám világa ezzel szemben tele volt fantáziával."
Nagyapjára úgy emlékezett, mint aki soha nem mesélt neki a Piroska és a Farkasról, helyette kizáról szörnyűbbnél szörnyűbb történeteket mesélt a háborúról, a munkások lemészárlásáról, ami a születése évében történt. Nagyapja annyira fontos volt számára, hogy 2002-es halálakor azt írta, hogy egy darab belőle vele halt, és újra meg kell tanulnia ezután írni. Az ő történetük ihlette a Száz év magány című korszakos regényt, amihez ügyesebb olvasók családfát is rajzoltak.
Márquez sokáig senki volt, majd 40 éves korára hirtelen a világirodalom legnagyobb alakjává vált , mondta róla egyik életrajzírója, Ilan Stavans. Az író újságíróként kezdte, miközben az egyetemen jogot hallgatott, az ötvenes években Septimus néven írt jegyzeteket a barranquillai helyi lapban, az El Heraldóban. A város remek lehetőséget biztosított Márquez számára, hogy minél jobban megismerje a világirodalmat, hogy pályája szempontjából jó emberekkel találkozzon, vagy például megismerje William Faulkner írásait, aki óriási hatással volt rá. Később Bogotában is újságíróként dolgozott, néha filmkritikákat is írt.
"(...) még nagyon zöldfülű voltam, és sejtelmem sem volt arról, hogy a regények nem úgy kezdődnek, ahogy az ember akarja, hanem ahogy ők akarják" - így írt a kezdeti próbálkozásairól.
Márquez egy nyaralás során érezte meg, hogy végre rátalált saját hangjára, témájára, és 18 hónapig szobájába zárkózva csak írt és dohányzott. Az 1967-ben elkészült Száz év magány a Buendía család misztikus, csodás története, a mágikus realizmus gyöngyszeme. A regény páratlan sikert aratott - 25 nyelvre fordították le, és 50 millió példányban fogyott el -, szerzőjét díjak özönével jutalmazták.
A számára a világhírnevet jelentő Száz év magányról Latin-Amerikában azt mondják, hogy a legfontosabb spanyol nyelvű könyv a Don Quijote óta, egy amerikai író és kritikus, William Kennedy szerint a Teremtés könyve óta ez az első irodalmi munka, amit az egész emberiségnek olvasnia kellene.
Emlékezni fogunk az életedre kedves Gabo, mint egy egyszeri és megismételhetetlen ajándékra, és a legeredetibb történetekre – csatlakozott a gyászolókhoz Shakira. A sikerregény megihlette a népszerű kolumbiai énekesnőt, Shakirát, aki két dalt is írt a regényből készült filmhez (a Despedida a 65. Aranyglóbuszon jelölést is kapott a legjobb eredeti dal kategóriában).
"Leginkább a latin-amerikai valóságról írok. Ennek a valóságnak minden irodalmi értelmezése politika. Nem menekülhetek a saját ideológiám elől, amikor a könyveimben ezt a valóságot ábrázolom. Elválaszthatatlanok" - mondta a híresen balos Márquez, aki fontos szereplője volt a latin-amerikai irodalom felvirágzásának a 60-as, 70-es években a mexikói Carlos Fuentes és a perui Mario Vargas Llosa mellett. A Nobel-díj történetében talán Márquez mondta el a legfontosabb köszönőbeszédet Latin-Amerika magányossága címmel. Az író ebben a történelem margójára került embereknek adott hangot, mindazoknak, akiknek eddig nem volt hangjuk, így például Latin-Amerikának is. Balos és antiimperialitaként Latin-Amerika egységesséért lobbizott, illetve az amerikai befolyás ellen.
Mik voltak a legfontosabb könyvei?
Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája
„Azon a napon, amikor megölték, Santiago Nasar reggel fél hatkor kelt fel, hogy ott legyen, amikor a püspök hajója befut a kikötőbe” – ezekkel a szavakkal kezdődik az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, melyben az író szép lassan fejti fel a bejelentett bűneset szálait. A regény egy vérbosszú történetét meséli el, melyben a Nasar nevű fiatalembernek Angela Vicario állítólagos megbecstelenítéséért kell felelnie, a lányról ugyanis a nászéjszakáján derült ki, hogy nem volt szűz. Az egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját, amely nagyszerűen vegyíti a zsurnaliszta és a prózaíró elemeket, egy valóban megtörtént bűneset inspirált. Márquez egyébként azt vallotta, hogy az irodalom olvasása tette őt jó újságíróvá, az újságírás pedig segített neki abban, hogy megmaradjon kapcsolata a valósággal – ami elengedhetetlenül fontos, ha valaki jó könyveket akar írni. A regényből később film is készült, melyben Ornella Muti, Rupert Everett és Anthony Delon játszotta a főbb szerepeket.
Egy évtizedek múltán beteljesülő szerelemnek állít emléket a Szerelem kolera idején: a gyönyörű Fermina Daza és a szenvedélyes Florentino Ariza fiatalon egymásba szeretnek, a lány apja azonban nem nézi jó szemmel a kapcsolatot (Márquez szüleinek házasságát annak idején szintén ellenezték a nagyszülők, ez is nagyban inspirálhatta a szerzőt). A lány később hozzámegy Juvenal Urbino doktorhoz, akivel azután sok évig él kiegyensúlyozott házasságban, egy szerencsétlen baleset következtében azonban a férfi életét veszti. Florentino ugyanakkor soha nem felejtette el Ferminát, és - mint kiderül - nem is várt hiába az asszonyra. „Megfogta az asszony kezét, és a mellére vonta: Fermina Daza érezte, ahogy a fáradhatatlan, öreg szív szinte a bőre alatt olyan hevesen és olyan rendületlenül kalapál, mint egy kamaszé. Florentino Ariza ezt mondta: 'A nagy szerelem ugyanolyan rosszat tesz neki, mint az, ha nincs szerelem.' De ezt csak úgy mondta, maga sem hitt benne (...)” A regényből Javier Bardem főszereplésével készült filmet 2007-ben mutatták be a mozik.
A sokszor idézett fülszövegben ezt olvashatjuk a a latin-amerikai irodalom egyik legfontosabb diktátorregényéről, amelyben a szerző az ismert diktátoralakokat egy univerzális alakká gyúrta:
„Tudom, mi adta az ötletet, hogy egyszer megírom egy diktátor történetét.
Caracasban történt, 1958 elején, amikor Pérez Jiménez megbukott. Pérez Jiménez akkor már nem volt ott. A kormányzó junta egy mirafloresi villa szalonjában tartott ülést, és az előszobában ott voltunk valamennyien, az összes caracasi újságíró, hajnali négy óra volt: ott töltöttük az egész éjszakát, hogy megtudjuk az ország további sorsát, amely akkor dőlt el, abban a szobában.
Egyszer csak, az éjszaka folyamán első ízben, kinyílt az ajtó, és kijött egy katonatiszt, tábori egyenruhában, sáros csizmában, hátrálva, géppisztolyát a szoba felé szegezve, ahol Larrazábal és a többiek éppen eldöntötték Venezuela sorsát, és elhaladt köztünk, újságírók között, hátrálva, abban a csizmában, lement a szőnyeggel borított lépcsőn, beült egy autóban, és elhajtott.
Nem tudom, ki volt az a katonatiszt, csak annyit tudok, hogy Santo Domingóba emigrált. De ott, abban a pillanatban, nem is tudom, hogyan, megsejtettem, hogy mi a hatalom. Hogy ez az ember, aki elment egy hajszálnyi kontaktushiba miatt nem kapta meg a hatalmat, és hogy ha meglett volna a kontaktus, akkor ennek az embernek és az egész országnak a sorsa is másképp alakul.
Hát akkor mi az a szikra, amely hatalmat gerjeszt? Mi a hatalom? Rejtély! Könyvem diktátora azt mondja róla, hogy olyan, mint 'egy tündöklő szombat'.”
Az öt rövidebb, 40-50 oldalas fejezetből álló regény főszereplője a karib-tengeri pátriárka, akinek magányos belső monológjait olvashatjuk. A tábornok még a partra szálló katonák segítségével szerezte meg az elnöki hatalmat, majd egyre véresebb vezetéssel, titkosszolgálattal irányította az országot.
A regény, amely világhírűvé tette Márquezt, miután 1970-ben, három évvel az eredeti megjelenése után Gregory Rabassa lefordította angolra. A dél-amerikai mágikus realizmus legszebb könyve egy fiktív városban, Macondóban bonyolódik a Buendia család körül. A 35 nyelvre lefordított, 30 millió példányban eladott regény egy családtörténeten keresztül egy fejlődéstörténetet mesél el: hogyan űzetik ki a család a biztonságos Paradicsomból, hogy a végén megérkezzen a kapitalizmusba, miközben a hatalmas család (valóban követhetetlen családfával) elhidegül és elidegenedik egymástól.
Korábban azt írtuk, a Száz év magánynak van az egyik legjobb kezdőmondata a világirodalomban:
„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.” (Székács Vera)
Az első mondatban megidézett hosszú évek a regényből száz oldalt tesznek ki.
A világ kiolvasta Márquez könyveit
A kolumbiai elnök, Juan Manuel Santos szerint ezer év magány és szomorúság következik minden idők legnagyobb kolumbiaijának halála után.
Barack Obama szerint Gabriel Garcia Marquez halálával a világ elvesztette az egyik legnagyobb látnok íróját, fiatalkora óta az ő egyik személyes kedvencét, majd kifejezte együttérzését a családnak, és hozzátette, reméli, hogy a tény, hogy Gabo munkáját a következő generációk is meg fogják ismerni, ad némi vigaszt. A korábbi elnök, Bill Clinton negyven éve olvasta a Száz év magányt, és lenyűgözte az író képzelőereje, érzékenysége és gondolatainak tisztasága. Mellettük jóban volt Fidel Castróval és Francois Mitterrand-nal is.
Castróval különösen jó viszonyt ápolt. A mexikói hatóságok 1967-től - azóta, hogy a Nobel-díjas szerző családjával az országba költözött - egészen 1985-ig megfigyelték. Lehallgatták a telefonját és követték mindenhová. A dokumentumok azóta is titkosak. Márquezt valószínűleg Kubával és Fidel Castróval való szimpatizálása miatt követték. Az egyik felvételen állítólag Márquez arról beszélt, hogy odaadta 1981-es Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című regényének publikálási jogait a kubai kormánynak. A titkosszolgálat 1982-es jelentése szerint ez is azt bizonyítja, hogy Márquez amellett, hogy Kub- és szovjet-szimpatizáns, még a kubai állam propagandaügynöke is. A szerző egyébként ebben az évben nyerte el a Nobel-díjat. A titkosszolgálat nemcsak Márquez kubai kapcsolatait, hanem François Miterrand-nal való ismeretségét is figyelte, valamint olyan mexikói szerzőkkel való barátságát, mint Octavio Paz vagy Savador Novo.
A népszerű brit író, Ian McEwan szerint Charles Dickensig kell visszamennünk, hogy ilyen jelentős irodalmi teljesítményt találjunk, ami egyben ilyen különleges hatással is volt a világra.
Egy nagy ember halt meg, olyan, aki értéket adott a nyelvnek, mondta Mario Vargas Llosa, a híres 1976-os monokli okozója (aki évtizedekkel ezelőtt összeverekedett Márquezzel - ld. erről a keretes írásunkat) , Isabel Allende pedig úgy érzi, a könyveiben megtalálta a saját családját, a saját országát, azokat az embereket, akiket egész életében ismert, a színt, a ritmust és a kontinense gazdagságát.
Gabo halála nemcsak Kolumbiának, de az egész világnak veszteség, a munkái megőrzik az emlékét, írta Twitterén a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők elnevezésű marxista gerillaszervezet.
Az irodalom Mandelája volt, mondta róla a mexikói Penguin Random House kiadóház szerkesztője, Cristobal Pera. Szerinte Marquez hatása egyetemes volt, és ez nagyon ritka dolog.
Kolumbiában csütörtökön háromnapos nemzeti gyászt rendeltek el Márquez emlékére. Az intézkedést Juan Manuel Santos államfő jelentette be a televízióban, és utasítást adott, hogy eresszék félárbocra a nemzeti lobogót minden közintézményben. „Gabriel García Márquez tiszteletére elrendeltem, hogy tartsunk gyászt három napig. Egész Kolumbia sokkal tartozik neki. Hangot adott a hallgatásunknak és nagyszüleink legendáinak” - mondta az elnök, hozzátéve, hogy García Márquez „támogatta az igazság ügyét” és „az ország békéjén dolgozott”.
Hogyan verekedett össze Márquez és Llosa?
Márquez bevert szemmel Fotó: New York Times
Vargas Llosa 1964-ben elvált első feleségétől, Juliától. Ehhez az életrajzi eseményhez kapcsolódik a kedvenc történetünk, amikor egyik legjobb barátjával, a kolumbiai Gabriel Garcia Márquezzel verekedett össze féltékenységből. 1976 Valentin-napján le is fotózták a Száz év magány szerzőjét, a 1982-es Nobel-díjast egy óriási monokli és egy széles mosoly kíséretében. Azóta nem beszéltek egymással. Eleinte arról volt szó, hogy a kettőjük közti politikai különbség miatt vesztek össze, de a fotót készítő jóbarát szerint inkább arról volt szó, hogy Márquez rámozdult Vargas Llosa feleségére.
1970-ben családjával Barcelonába költözött. Ebben az időben doktori disszertációján dolgozott, melynek témájául példaképét, Gabriel García Márquezt választotta. 1971-ben doktorált, disszertációja, a Gabriel García Márquez könyv formájában is napvilágot látott. 1973-ban jelent meg a Pantaleón és a hölgyvendégek című regénye, melyből 1976-ban saját maga rendezett filmet.
Idézetek Márqueztől:
„Más ember lett belőlem. Megpróbáltam újraolvasni azokat a klasszikus írókat, akik kamaszkoromban utat mutattak nekem, de nem birkóztam velük. Belemerültem a romantikusokba, akiket akkor utáltam meg, amikor anyám rám akarta erőszakolni őket, és most ők vezettek rá, hogy a legyőzhetetlen erő, amely a világot előre vitte, sosem a boldog, hanem mindig is az üldözött szerelmek voltak. Amikor a zenei ízlésem válságba került, rájöttem, hogy maradi vénember vagyok, és megnyitottam a szívem a véletlen szülte gyönyörűségek előtt.” (Bánatos kurváim emlékezete)
„Még nagyon fiatal volt, így hát nem tudta, hogy a szív memóriája a rossz emlékeket kiveti magából, a jókat pedig felnagyítja, és hogy ezzel a csalafintasággal érjük el, hogy el tudjuk viselni a múltat.” (Szerelem a kolera idején)
"– Nem vagyok gazdag – mondta –, én egy szegény ember vagyok, akinek sok pénze van, és a kettő nem ugyanaz."
(Szerelem a kolera idején)"– A nagyanyám módszerét követve írtam meg a Száz év magányt.
– Az ő jóvoltából fedezted fel, hogy író leszel?
– Nem, Kafka jóvoltából, aki németül ugyanolyan módon mesélte el a dolgokat, mint a nagyanyám. Amikor tizenhét évesen elolvastam Az átváltozást, ráébredtem, hogy író leszek. Amikor láttam, hogy Gregor Samsa arra ébredhet egy reggel, hogy óriási féreggé változott, azt mondtam magamban: 'Nem tudtam, hogy ezt meg lehet csinálni. De ha így van, érdekel az írás.'"
(A guajava illata)"– Tudja, hogy ez a könyv be van tiltva?
– Mint az elmúlt századok legjobb regényei – mondta Abrenuncio."
(A szerelemről és más démonokról)"Még nagyon fiatal volt, így hát nem tudta, hogy a szív memóriája a rossz emlékeket kiveti magából, a jókat pedig felnagyítja, és hogy ezzel a csalafintasággal érjük el, hogy el tudjuk viselni a múltat."
(Szerelem a kolera idején)" (...) az élet keserves és mulandó, de nincs helyette más" (A pátriárka alkonya)
"Az ember addig nem tartozik sehová, amíg nincs a földben halottja."
(Száz év magány)"A költészet az ember létezésének egyetlen konkrét bizonyítéka." (Azért élek, hogy elmeséljem az életemet)
