Szijj Ferenc: Kenyércédulák, Pécs, 2007, Jelenkor, 104 oldal, 1600 Ft.
Azt rögtön az elején leszögezhetjük, hogy Szijj Ferenc új verseskönyve, a Kenyércédulák, nem kimondottan nyári olvasmány. Igaz, nem is annak készült. De télen sem (lehet) könnyű.
Megmondom őszintén: nagy bajban vagyok most, hogy írnom kell erről a kötetről. (Ha nem írnék róla, akkor is nagy bajban lennék vele, csak akkor nem látszana.) Két dolgot vélek ugyanis tudni a Kenyércédulákról: azt, hogy a költője eredendően nem blöfföl, és azt, hogy – talán akarata ellenére – mégis. A versek hátterében egy nagyon intenzív, érzékeny és önmarcangoló személyiség bújik meg. Érződik, hogy ennek az egész lírának iszonyatos tétje van, a megvalósulásban viszont (azaz a konkrét szövegekben) Szijj mintha megpróbálná mindezt súlytalanabbá tenni: áttételezi, megcsavarja, túlbeszéli. Ettől az a paradox érzése támad az embernek, mintha valaki őszintén (el)hazudná az igazságot.
Nem tesz jót a versek beazonosíthatóságának, hogy mindegyiknek egy-egy nap a címe. Ebből következően van például tizenegy darab Szerda a kötetben. Meg olyan is van, hogy két Kedd egymást követően szerepel. Ennél még Kassák számozott versein is könnyebb kiigazodni.
Nem tiszta számomra a kötet szerkezete sem. Ettől még lehet, hogy gyémánttisztaságú (vagy annak volt szánva), és csak nekem nincs (ilyen) szemem a látásra, de többszöri próbálkozásra sem sikerült semmilyen ívet vagy rendszert találnom a versek között. A harmadik olvasás után a Szabad ötletek jegyzéke jutott eszembe: azt olvasván éreztem hasonló zavarodottságot (magamban is, a szerkezetben is).
Szijj beszédmódját egyszerre jellemzik az elliptikus szerkezetek és a túlbeszélés. Egy Pilinszkybe oltott Lackfi János. A kihagyások viszont gyakran érthetetlenek, a túlbeszélések pedig túl „túlbeszéltek”. Helyenként bántóan töredezettek a mondatai. A kötet olvasása utáni élmény ahhoz hasonlítható, mintha síkesztyűvel a kezünkön simogatnánk egy gyönyörű, meztelen nőt. Majdnem jó, de inkább elviselhetetlen. Nincs érintés.
Az az érzésem van, hogy Szijj Ferenc ezer darabra tépte a saját lelkét, és titkosírással apró cédulákra írta fel a részleteit, összekeverte őket, majd sűrű, apró és kőkemény cipócskákat sütött belőlük, bízva abban, hogy megesszük. Jelentem: ez így ehetetlen. És ez az ehetetlenség azért fájdalmas, mert érződik, hogy ha Szijj kevésbé próbálná rejtegetni magát (önmaga előtt is), akkor költészetének ereje felülmúlná a Paksi Atomerőmű éves teljesítményét. A magam részéről: várom a villanást.
Babiczky Tibor
