B-
Gianfranco Calligarich: Gyorsposta. Helikon Kiadó, 2007, ford.: Székely Éva, 224 oldal, 2990 Ft
A Veszedelmes viszonyok 1988-as filmváltozatát (John Malkovich, ugye) leszámítva eddig nem származott túl sok örömöm a leveles prózából. Régi magyar íróink levélregényeit legtöbbször a falhoz akartam vágni, a Werthert pedig csak azért nem dobtam tűzbe, mert a Könyv számomra szent és sérthetetlen. Ilyen értelemben jó is, hogy Calligarich olyan messze van Goethé-től, mint a csalamádé a leveles tésztától. A könyv borítója láttán elszörnyedtem, de aztán beleolvasva korunk egyik legkacifántosabb nevű szerzőjének könyvébe, örültem, hogy nem küldtem el rövidlátó nagynénikémnek expressz ajánlva.
A levélnovellák éppen olyan terjedelműek, hogy ne unjuk el magunkat, miközben egyébként jókat szórakozhatunk a mindannyiunk által ismert élethelyzetek olaszos fűszerezésű bemutatásán. A műfajból adódóan ráadásul néha meg is kell erőltetnünk agyunkat, hogy ’na most akkor mi van?’ Az esetleges visszalapozgatástól nem kapunk frászt, és megértjük a sztorit. A bizarr, legtöbbször csattanóval végződő történetek szereplői átlagemberek. Semmivel sincs több a Gyorsposta kutyarablójában, magánnyomozójában, kéjenc öregurában, vagy tirpák rasszistájában, mint amennyit elvárnánk. Minden szereplőt jól ismerünk.
Kár, hogy a hangsúly csupán a levélformán van. Calligarich jobban is megírhatta volna a történeteket, ám így is van egy-két rendkívül szaftos történet. Poén, ahogy a törődő anyuka homokos színészt nevel a fiából, hogy aztán az egyszer csak egy ’melegszínház’ szereposztó díványán találja magát, vagy ahogyan a kilencedik ikszüket behúzó házastársak savazzák egymást taktikusan. Főszerepben úgy általában (természetesen) a társas kapcsolatok, és a Gyorspostában semmi sem lehetetlen: mindenki mindenkit megfigyel, mindenki mindenkiről és mindenkinek ír. A gyerekek túltesznek a szülőkön, és régi szerelmes esték emlékképei villannak be a vidéki magányban.
Calligarich könyve egy jó értelemben vett zagyvalék. Nem kell durva erőszakot tennünk olvasási szokásainkon, hogy átlapozzuk a silányabb részeket – bizonyos időszakonként befigyel egy jobb, szórakoztatóbb darab. A magyar olvasóknak írt szerzői hozsanna ilyen értelemben felesleges, a Gyorsposta nem szorul rá az ilyesfajta hajbókolásra. Olyan amilyen. Van benne a szentimentálisból és a groteszkből is, csapong a két szélsőség között, de úgy egészében hozza az átlagostól jobb formát. Közlekedési dugóban és lefekvés előtt kellemes perceket okozhat, de nyugodtan berakhatjuk a Nagyok mögé a második sorba a könyvespolcon.
