Le Cléziót hasonlították már szandálos apostolhoz, entomológushoz, egy Steve McQueenhez hasonló cowboyhoz, messziről pedig – egyesek állítása szerint – egy Giacometti-szoborra emlékeztet. Farmerban, strandpapucsban jár, nem eszik meg bármit, és főleg vizet szeret inni. Ő az új Nobel-díjasunk. De ki ő valójában?

Egy nem mindennapi családtörténet

A Le Cléziók egyik őse, miután megtagadta a forradalmi hadsereghez való csatlakozást, mert azt akarták, hogy vágja le a haját, menekülni kényszerült. Családjával Indiába indult, de hat hónap kimerítő hajóút után végül úgy döntött, az île de France-on (Mauritiuson régi neve) próbál szerencsét, ahol felesége családja élt. Napóleon korában az île de France angol gyarmat lesz, Le Clézio ősei tehát hirtelen angol állampolgárok lettek. A Le Clézio család tehát generációk óta a mauritiusi kultúra, legendák, folklór, ételek, történetek bűvöletében. Családfájában más furcsaság is van: szüleinek van egy közös nagyapjuk, tehát unokatestvérek. Le Clézio apja gazdasági okok miatt hagyta el Mauritiust, Le Clézio 1940-ben már Franciaországban, Nizzában született és nevelkedett, de egész gyerekkorát meghatározta, hogy valahol, messze létezik egy világ, ami az igazi hazája.

Mint mondja, a háború gyermeke. Anyja francia származású, sokszor játssza a Bolérót a zongorán. Apja, aki katonai orvos Afrikában, angol állampolgár. Hétéves korában anyjával Nigériába indulnak, hogy találkozzon apjával, akit még mindig nem ismer. A két hónapig tartó hajóúton, amelyet beavató utazásnak tart, a hajókabinban írja meg első regényét ('Un long voyage', amely sajnos elveszett). Egy évet tölt a fekete kontinensen. Apja precíz, aktív, korán kelő, a leprásokat gondozza, és bevezeti Le Cléziót a vadonba. S bár a kis Jean-Marie-nak van egy nála alig idősebb bátyja, Yves-Marie, mégis magányos gyerek, aki hosszú órákon át fekszik a fűben az eget bámulva. Regényeiben magáról csak a fikción keresztül képes beszélni, mert az „én” valóságos undorral tölti el. Ezért olyan szereplőket keres, akik képesek helyettesíteni ezt az „én”-t. Nem a családi „igazság” érdekli, hanem különböző korszakok, a legapróbb részletekbe menően.

Korai hivatástudat

Már egészen kicsi korától kezdve írni akart, elsősorban az írás öröméért, szerette kézben tartani a tollszárat. (Még mindig kézzel ír, egy mexikói papíron, amelynek neve Revolución.) Álmatlanságban szenved, éjszakánként kalandregényeket ír, melyeket olvasmányai (Verne, Loti, Kipling, Conrad, London és Stevenson) inspirálnak. Azt mondja, hamarabb írt, minthogy olvasni tudott volna, átlagban két regényt évente, amelyeket anyja fűzött össze, ő pedig kartonból készített borítót . Még egy kiadónevet is kitalált a könyveknek: Fekete Farkas Kiadó. Közben festő is akart lenni és képregényeket készített, de a krimivel is próbálkozott, sőt, a film sem kerülte el figyelmét (imádta Ozu, Mizoguchi, Bergman, Pasolini filmjeit, kedvence a L’avventura Antonionitól). Huszonhárom éves korában megírja a Le procès-verbalt, amelyet postán küld el a Gallimard Kiadónak. Rögtön elnyeri a legnagyobbak (Queneau, Jean Giono, Maurice Nadeau) tetszését, Le Clézio Nizzában a rádióból értesül, hogy ő kapta a Renaudot-díjat, ami az egyik legtekintélyesebb francia irodalmi elismerés. Nehezen viseli a sikerrel járó ismertséget, a párizsi irodalmi életet túlságosan sznobnak tartja. Jó megjelenése miatt eleinte playboyként aposztrofálják, de hamar kiderül, hogy a kép téves. Két meghatározó modell számára Stevenson és Joyce, de a legnagyobb kedvence Salinger.

A felnőtt, érett, gazdag világ ellenében

Korai regényvilágának egyik fontos jellemzője, hogy szinte mindig hiányoznak belőle az érett férfiak. Gyerekek, nők, gyerekként gondolkodó fiatalemberek népesítik be regényeit. Sosem érdekli a felnőtt, a latin „vir”, mert a nyugati kultúrában a felnőttet kizárólag az alapján definiáljuk, amit birtokol vagy amit irányít. Ezért inkább nem vesz tudomást róla, az "érett" kultúrák, az ipari társadalom sem érdekli. Azokat a "trendeket", amelyeket a gazdag társadalmak most kezdenek felfedezni (például a jóga, a különböző légzési technikák, a gyereknevelésben bizonyos fokú szabadság, a különleges zenék, folklórok, étkezési kultúrák, öltözködési módok...), mind a szegény népeknek köszönhetik. Az elveszett, elfelejtett népek, törzsek, kultúrája érdekli, ugyanakkor nem hisz az illúziókban, nem gondolja, hogy az irodalom, az írók meg tudnák váltani a világot. (Mégis sikerült meghiúsítania egy prodzsektet, amely a mexikói bálnákat veszélyeztette.) Az amerikai irodalomkritikusok gyakran szemére vetik pc posztkolonializmusát. Vajon ezért fordították le olyan kevés művét Amerikában (ellentétben Japánnal, Koreával)? Vagy mert feléleszti a lelkiismeretüket?

Bolyongás, ősök, identitáskeresés

Nem szereti a „kalandor”, az „utazó” író címkéket, bár az egész világot bejárja. 1968-ban Thaiföldön katonai szolgálatát tölti, egy interjúban felszólal a gyermekprostitúció ellen, amellyel hatalmas botrányt kavar. Kitoloncolják az országból, és Mexikóba kerül. A közép-amerikai indiánok (Emberasok és Waunanasok) között töltött idő 1970 és 1974 között teljes mértékben megváltoztatja életét, gondolatait a világról, a művészetről, a másokkal való együttlétről, az evésről, az alvásról, a szeretetről, de még az álmairól is. Szeret ismeretlen kultúrákat megismerni, új helyeket bejárni. 1977-től Albuquerque-ben (Új-Mexikó) francia irodalmat tanít. Beleveti magát az ottani kultúra felfedezésébe: nahuatl nyelvű (azték) költőkkel találkozik, szenvedélyesen rajong az antropológiáért, a maják szent szövegeit tanulmányozza. Az elveszett paradicsomot, Mauritiust, amely meghatározza a családi ízeket, történeteket, hangulatot, Le Clézio csak harminc éves korában fedezi fel magának. Könyveiben bejárja a Szaharát, az Indiai-óceán szigetein nagyapja után kutat (Le chercheur d’or, Voyage à Rodrigues, La quarantaine), visszaemlékezik apjával való első találkozására Nigériában (Onitsha, 1991). Utolsó regényét a Ritournelle de la faim-t Dél-Koreában írta, ahol francia költészetet tanít. Miért Szöul? „Ez az egyetlen főváros, ahol a tücskök hangosabbak az autóknál.” Igazi otthonának Mauritiust tartja, de választott hazája a nyelv és a kultúra miatt Franciaország.

Egy zene, ami megváltoztathatta volna a világot

Le Clézio mindig úgy gondol a Bolero bemutatójára, mint a nyugati társadalom egy különleges pillanatára. Az idejétmúlt szabályok szerint élő, mozdulatlan francia társadalomban hatalmasat üt ez a négy „robbanás”, a Bolero fináléja. Le Clézio szerint a nyugati világnak ekkor még lett volna lehetősége választani két út között: menni afelé, ami a későbbiekben valójában történt, vagy meghallani Ravelt, aki egy más világot javasolt, teljesen új gondolatokkal, és bevezette a „tamtamot” a zenébe. A világ azonban nem hallotta meg.

A finálé négy ütése más miatt is fontos neki: mindig arra a detonációra emlékezteti, amit négyéves korában hallott nagymamája lakása mellett. Mintha kicsúszott volna a lába alól a talaj, üvöltött félelmében. Mint amikor lesújt egy bárd, valami befejeződik, és hirtelen csend lesz, ez a teljesen meglepő és nyugtalanító üresség, ami a háborút előzte meg. Le Clézio szerint az írás valahol egy kicsit a Boléro is. Persze senkit nem akar Ravel zsenijéhez hasonlítani, csupán az írás felszabadító erejéről beszél.

1994-ben, amikor a Lire olvasói megválasztották Le Cléziót „a legnagyobb francia nyelvű élő írónak”, Le Cléziót nagyon meghatotta ez a döntés, hiszen a kritikák nem mindig voltak túl barátságosak vele. De már ekkor sem szerette volna, ha „klasszikusnak” nevezik, mert ez a szó szerinte élettelenné, megkövültté teszi az író. A Nobel-díjjal azonban, akár tetszik neki, akár nem, mára igazi klasszikussá vált.

Itt a Lire összeállítását olvashatjátok franciául, évekkel ezelőtti interjúkkal, családtörténettel, stb. További interjúk angolul, franciául, valamint egy videó franciául.