Miután mostanában fejreálltak a normális olvasási szokásaim, szükségét érzem, hogy elmagyarázzam, hogyan olvasok és hogyan vásárolok könyvet. Kezdjük ott, hogy ez a kettő nálam többnyire egybeesik, tehát amit megveszek, azt el is olvasom, ami nem vall igazi könyvfalóra, de ezen mit sem segítene, ha azt konfabulálnám, hogy nem tudok a boltban ellenállni a rengeteg könyvnek, amelyeket aztán nincs is időm elolvasni (amely stratégia a zenefogyasztási szokásaimat sokkal inkább jellemzi).

Bár az olvasmánylistámon egyetemi kötelezettségek miatt mostanában túlreprezentált a zenei szakirodalom, általában több szépirodalmat olvasok az itt láthatónál. Kiábrándító módon leszoktam néhány évvel ezelőtt a könyvesbolti vásárlásról is, és az olvasott könyvek túlnyomó részét interneten rendelem, hosszadalmas válogatási procedúra végén. Rá sem hederítek a kereskedő ajánlatára, nem hagyom magam befolyásolni a marketingtől. Inkább hosszasan és szinte találomra, tudatosan kizárva a várakozásaimat és megnyitva az utat a szeszélyeim előtt válogatok, gondolkodás nélkül a kosárba helyezem, ami kicsit is megtetszik, majd a végén a kosárban faragok a nagy katyvaszból valami olyat, amit a következő legfeljebb két-három hónapban szívesen elolvasnék. Ritkán vásárolok célirányosan.

Novellákat szinte sosem olvasok – a novellaolvasás ritmusa valahogy nem passzol hozzám. Tömörségben jobb a vers, eszképizmusban jobb a regény. Ha egy novella után rögtön belekezdek a következőbe, akkor gyorsan el is felejtem, ha nem kezdek bele, akkor pedig hiányérzetem van. Épp, mint a sós mogyoró. Az utóbbi hónapokban mégis több novelláskötetet olvastam, mint az előző években összesen, mert a szakirodalom közé jobban be tudtam illeszteni az elbeszéléseket, és ez valamennyire kárpótol a szépirodalom hiányáért. A másik dolog, amit sosem csinálok: nem olvasok angolul már olvasott könyvet magyarul (sőt, sosem olvasok el kétszer egy könyvet). És most ezt is megtettem.

Hemingway Men Without Women című novelláskötetét még a húgom előző lakásában hagyott könyvek közül hoztam el. (A húgom egyébként mindig beletalál, a tőle kapott könyvek mindig fontosak lesznek a számomra, a sorozat mindkét eddigi részében is szerepelt ilyen. Sosem reklámoznám direktben a munkáit, de jutalmul a mostani olvasmánylistámon több fordítása is szerepel. Persze olvastam is őket!). Néhány nappal később aztán az Ottlik-centenáriumi cikkek valamelyikében olvastam, hogy a mester Hemingwayt is fordított az ötvenes években, és vágytam elolvasni valamelyik frissen olvasott novellát az ő fordításában is. Bementem tehát az első utamba eső antikváriumba – a Világirodalom Remekei sorozatot a hetvenes években legalább néhány tízezer példányban nyomtathatták, mert minden antikváriumban megtalálhatóak a sorozat darabjai –, és vásároltam egy Hemingway-elbeszéléskötetet. Valóban szerepelt benne egy Ottlik által fordított novella, a Fehér elefánt formájú hegyek, amely az angol nyelvű kötetben is olvastam (Hills Like White Elephants).

Nagy reverenciával ültem le a két könyvvel, hogy ezt a rövidke novellát elolvassam, összeengedjem magamban a Hemingway-féle angolt és az Ottlik-féle magyart. És... nem éreztem semmit. Semmilyen érzés nem jött, amely a nagyság vagy az elmúlt dolgok és emberek valamilyen találkozásából keletkezett volna.

A Hills Like White Elephants egy fejenként és összesen is bajban lévő párról szól, az ő elhallgatásokkal teli beszélgetésünk egy spanyol vasútállomáson várakozva. Az eredeti szöveg csúcspontja számomra ez a mondat: „I wanted to try this new drink. That's all we do, isn't it – look at things and try new drinks?" A magyar fordításban: „És ki akartam próbálni ezt az új italt is. Egyebet nem is csinálunk soha, igaz? Megnézünk mindenfélét, és új italokat próbálunk ki." Ez csalódás volt, amitől rögtön el is szégyelltem magam, egyrészt, mert elégedetlen vagyok Ottlik fordításával, másrészt hogy ilyen egy sznob vagyok, aki fordításokkal szőrözik (sosem tettem még ilyet), és még elégedetlenkedik is, miközben valami hasznot is hajthatnék az emberiség számára. Ráadásul abban a pillanatban ott volt már a gondolat, hogy erről írok majd ide. Fúj.

De most már ürítsük fenékig a bürökpoharat. Az angol szöveg sokkal szárazabb, sokkal tömörebb, elvakkantott mondat, amelyben benne van a kapcsolat összes problémája, és végül is erről szól ez a novella. A magyar mondat ritmusa a töltelékszavaktól csevegős, és az egész elbeszélés nélkülözi a feszültséget ettől, hiába jelentik a mondatok egyenként ugyanazt. Az „Egyebet nem is csinálunk soha, igaz?" helyett a „Mást sem csinálunk" bőven elég és sokkal több lenne. A „megnézünk mindenfélét"-ben a „meg" túl sok, a „mindenfélét" pedig különösen. Nem „megnézünk", csak „nézünk", így, cél nélkül és semmiképp sem mindenfélét, hanem dolgokat, amelyek épp előttünk vannak, amelyek külön erőfeszítés nélkül a szemünk elé kerülnek. (Azt persze Ottlik nem tudhatta, hogy a „look at things" fordulat ötven évvel később a Kim Dzsong Il-blog fotósorozatát fogja az eszünkbe juttatni, ami nem elhanyagolható konnotatív tartalma ma ennek a mondatnak). És a rezignált prózarím az angolban – „try this new drink" és „try new drinks" – elvész a fordításban a felcserélt szórend miatt. Ottlik valószínűleg túl szépen írt és túl szépen gondolkodott a cinikus Hemingwayhez képest, semhogy ezt érezhette volna. Vagy nem érdekelte. Vagy – ami a legvalószínűbb – én teljesen elszálltam ebben a felvett, sznob, szavakon lovagoló szerepben, és az egésznek semmi jelentősége. Tőlem csináljam csak, de lehetőleg otthon, a négy fal között.

A korábbi olvasónaplókat a linkekre kattintva lehet elolvasni: első, második. A cikk eredetileg a Könyves Magazin negyedik számában jelent meg.