Azt lehet tudni önről, hogy három év alatt írta meg a Harcom-sorozat hat könyvét, ami az írás szempontjából vitán felül egy megszállott időszak lehetett, de az az igazság, hogy olvasóként is eléggé addiktív a szöveg, hiszen az ember azon kapja magát, hogy még többet és többet akar belőle. Ennyi év után megvan még önben ez a fajta íráskényszer?
Megvan, de ez már magából az írásból fakad. Az emberek sokszor teszik fel nekem azt a kérdést, hogy hogyan motiválom magam, de azt gondolom, hogy különösen egy folyamat elején kell az embernek spannolnia magát, ám egy ponton a könyv átveszi az uralmat, és az ember már mást sem akar, csak írni. Ez olyan, mint az éhség esetében: az éhes embernek nem kell motiváció ahhoz, hogy egyen. Van valami az írásban, ami nagyon izgalmas és felvillanyozó, és én magam is olyasvalamit élek át, mint az olvasó: nem tudom, hová vezet a dolog, csak folytatom.
Karl Ove Knausgard: Élet - Harcom 4.
Fordította: Patat Bence, Magvető Könyvkiadó, 2019, 480 oldal, 4999 HUF
Rengeteg vita van arról, hogy tulajdonképpen mi is a Harcom műfaja – regény, autofikció, önéletírás? Philippe Lejeune francia esszéista az utóbbiról például azt állította, hogy egy önéletrajz megalkotásakor a szerző paktumot köt az olvasóval, amiben ígéretet tesz arra, hogy csak az életéről fog írni, semmi másról. Ha elfogadjuk Lejeune elméletét, akkor az ön esetében mit tartalmazott ez a szerződés, amikor írni kezdte a Harcomat?
Jó kérdés, hiszen ha az ember meglátja a nevemet egy könyvön, akkor alapvetően egy regényt vár. A Harcom előtt ugyanis két regényt írtam, tehát regényíró voltam, ám aztán a könyv mégis az én nevemmel kezdődik, valamint azzal, hogy magamról írok – így ezt lehetne akár egy új szerződésnek is tekinteni. Norvégiában azelőtt nem nagyon csináltak ilyesmit. Ott vannak például az életrajzok, amelyek egy-egy életutat mutatnak bek, ám az én regényeim nem az én életem prezentációi, inkább egyfajta regényírói keresésnek tekinthetők. Az engem nem érdekel, hogy a saját életemből újrameséljek történeteket. Ez a szerződés annyiban érdekes, hogy az ember azt hiszi, hogy kap valamit, de aztán mégis valami egész másban részesül. Van ebben némi kétértelműség, amit eléggé kedvelek. De engem alapvetően nem az életem izgat, hanem az irodalom.
A második kötetet áthatja az írás utáni vágy, viszont mikor végre odakerül, hogy írni tudjon az életéről, paradox módon kénytelen eltávolodni is tőle. Ezzel egyidejűleg minél többet töprengek a könyvein, annál inkább arra jutok, hogy a Harcom nem is annyira az életéről szól, sokkal inkább az írásról. Mit gondol erről?
A könyvek nagyrészt arról a kapcsolatról szólnak, ami élet és az életről való írás között feszül. Az élet és az irodalom sok ponton hat egymásra, különösen ez történt akkor, amikor megjelent az első kötet, és rengeteg reakció érkezett rá. Ezek a reakciók aztán bele is kerültek a könyvekbe. Tehát létezik egyfajta egymásra hatás az élet és az irodalom között – már csak azért is, hiszen valódi neveket használok –, ami végighúzódik a könyveken. Arra törekedtem, hogy, amennyire csak lehet, elmozdítsam az élet és az irodalom közötti szűrőt, és olyan közel kerüljek, amennyire csak lehetséges. De, ahogy ön is mondta, ironikus, hogy ahhoz, hogy írni tudjunk az életről, el kell távolodnunk tőle. Vannak, akik azt mondják, hogy megfigyelő típus vagyok, hiszen észreveszem azt a rengeteg részletet, de ez nem igaz. Általában nem veszek észre semmit, nem figyelek fel dolgokra, kicsit magamba vagyok zárkózva, de ha írni kezdek, megnyílik a világ. Ironikus, de a művészet mindig is ilyen volt. A világ gyakran láthatatlan, hiszen csak azokat a dolgokat látjuk, amiket ismerünk, ez lehet egyszerű rutin is, vagy csak simán nem veszünk észre dolgokat, ám a művészet és az irodalom révén láthatóvá tehetjük őket. Ehhez viszont az embernek valahogy el kell távolítania magát a világból.
Említette az előbb, hogy azt szerette volna, ha az élet és az irodalom közötti szűrő eltűnne, és az ön esetében pedig eléggé közismert, hogy rengeteg kritikát kapott éppen amiatt, hogy túl közelről ábrázolt bizonyos dolgokat, személyeket vagy kapcsolatokat. Megfordítanám ezt a kérdést: azt soha nem sajnálta, hogy bizonyos esetekben nem ment esetleg még mélyebbre?
Nem bánok semmit. Amikor az ember ír valamit, nyilván vannak premisszái és korlátai, a könyv ennek eredményeként születik meg, meg persze az eredmény attól is függ, hogy meddig tolja ki a határokat, meddig hajlandó elmenni. Az ember egyszerűen nem sajnálkozhat a végeredmény miatt. Nem mondhatja azt, hogy ó, bárcsak többet írtam volna erről vagy arról, vagy bárcsak mélyebbre merültem volna, hiszen az akkor nem volt lehetséges. Most talán az lenne, de akkor nem. Szóval, nem tudom így vizsgálni a műveimet. Nem tudtam volna jobb lenni, mint ahogy rosszabb sem. Talán ha nem publikáltam volna azonnal, hanem vártam volna még tíz évet, de akkor meg valami teljesen más jött volna létre. Ennek a projektnek az egyik része az volt, hogy nagyon gyorsan írjak és nagyon gyorsan meg is jelenjen. Két év alatt írtam öt könyvet, a hatodik sokkal hosszabb volt. Ez nagyon sok, de az volt a lényeg, hogy megjelentessük őket, akkor is, ha rosszak, ez is a része volt a projektnek.
Az olvasóiban könnyen kialakulhat az az érzés vagy illúzió, hogy a könyvek alapján ismerik önt. Viszont ők valójában egy karaktert ismernek, akinek ugyanaz a neve, mint önnek. Milyen mély a szakadék a regénybeli Karl Ove Knausgard és aközött a személy között, aki most ennél az asztalnál foglal helyet?
Nagyon más most a jelenlétem: az írás egy nagyon belső jelenlét tud lenni, nagyban különbözik a fizikaitól. Az író kitölti az olvasó elméjét, ami egy fantasztikus dolog, egy varázslat, amit én olvasóként nagyon szeretek – azt, amikor az ember betekintést nyerhet valaki más elméjébe, aki élhetett akár kétszáz évvel korábban, lehet akár egy nő, egy idős férfi, vagy egy kislány, bárki. Szerintem, amihez az ember közel kerül ilyenkor, az nem más, mint saját magának az érzete.
Említette a jelenlétet, ami végig nagyon hangsúlyos a könyveiben. Ám ennek a jelenlétnek a megteremtéséhez íróként rengeteg részletet kellett felidéznie, és valamelyik kötetben szerepel is, hogy az emlékezés tele van lyukakkal, mint ahogy az is, hogy az emlékezet nem az igazságot helyezi az első helyre, azt a saját érdekeink igazgatják. Írás közben hogyan működik az emlékezete, és mindez hogyan befolyásolja magát az írás folyamatát?
Az én felfogásomban az emlékezet és a kreatív alkotás szoros kapcsolatban állnak egymással. Amikor fikciót írtam, mindig volt egy kiindulási pont, egy emlék, nem feltétlenül arról, hogy mi történt, inkább egy helyszín vagy egy személy, bármi más. Írás közben az ember változtathat dolgokat, vagy valami mássá alakíthatja azokat, ám amikor a saját emlékeimről írtam, alapvetően nem változtathattam meg őket. Viszont a gyerekkorról szóló könyvnek már a legelején leszögeztem, hogy alig emlékszem valamire – volt ugyanis összesen vagy 10-15 emlékképem. Aztán elkezdtem írni, belehelyeztem magam abba a tájba, nem messze a házunktól, nyár volt, sétáltam, emlékeztem az útra, a fákra, és hirtelen egyszer csak megjelent előttem egy cseresznyefa. Emlékeztem, hogy fel szoktunk mászni arra a fára, és eszembe ötlött, hogy történt ott valami: valaki biciklivel jött, és elnézést kért tőlem. De mi történt? És aztán eszembe jutott, hogy a csónakoknál voltunk, hiszen egy szigeten éltünk akkor, és az a fiú valahogy elkapott a karjával, én a levegőben lógtam, sokan voltak körülöttünk, én sírtam, később pedig ő volt az, aki odajött és bocsánatot kért tőlem. Ezt az egészet már elfelejtettem, de írás közben visszajött. Ez csak egy epizód, a könyvben sok ilyen van. Az ember belép egy helyre és megrohanják az emlékek. De ez nemcsak a memórián múlik, szerepet játszik benne az is, hogy ki volt jelen, milyen volt az idő, ilyesmik. Az írás egy olyan jármű, egy lokomotív, amely magával húz más emlékeket, és a végén összeáll belőlük egy könyv. Az volt az érdekes, hogy utóbb kaptam leveleket olyan emberektől, akik gyerekkori barátaim voltak, és azt mondták: fantasztikus, én is emlékszem erre vagy arra. Viszont ha olyasmiről írok, ami a közelmúltban történt, akkor az emberek hajlamosak azt mondani: nem-nem, az nem így történt. Az emlékezés nagyon trükkös és kontrasztos tud lenni. Van az úgy, hogy én emlékszem valamire, egy másik személy viszont másképp emlékszik, és végeredményben nem tudjuk, hogy mi is történt valójában. Ez a könyv viszont inkább arról szól, ami az én fejemben van, nem pedig másról.
Több szerző neve felmerül a könyvekben, az egyik közülük Hemingwayé, ami csak azért érdekes, mert ő éppen a kihagyások nagy mestere, és ha őt vesszük alapul, akkor az ön könyvei éppen a híres hemingwayi jéghegy-elmélet antitézisei, amennyiben szinte mindent megmutat bennük. Viszont ha mindent megmutat, akkor az ön életében hol marad a titok?
A titok olyasmi, amit az ember nem ért saját magával kapcsolatban. Él bennünk egy verziónk saját magunkról, ám ha az ember könyvet ír, akkor kétségbevonja ezt a verziót. A könyv tehát nem más, minthogy vitatom a magam verzióját. Huszonévesként nagyon izgatott Hemingway, a „mutasd meg, ahelyett, hogy elmondod” elmélete, hiszen azt tanultuk, hogy erről szól a kreatív írás. Szó sem lehetett arról, hogy az ember írásban elmondjon valamit, meg kellett mutatni. És persze valóban jót tesz a műveknek, de én képtelen voltam így írni. Hiszen ki kellett találni valamit, aminek semmi köze nem volt a belső énemhez. Az első regényemnél pont ellenkezőleg gondolkoztam, mi van, ha nem mutatom meg, csak elmesélek mindent? Ám az ember nem tud mindent elmondani. Még akkor is, ha mindent elmesél, mindig van valami, ami meghúzódik az árnyékban. Az írásaimat átható feszültség egyébként, azt hiszem, Hemingwaytől való. Hemingway a mestere volt annak, hogy enigmatikussá tegyen valamit. Amikor olyan 45 éves lehettem, újraolvastam a könyveit, és rájöttem, mennyire jó volt valójában. Olyan sok érzelemmel tudta megtölteni az írásait, anélkül, hogy kimondta volna azokat. Hihetetlenül melankolikus volt, tele szomorúsággal és boldogsággal. Ám ezeket nem mondta ki, egyszerűen benne van a hangjában, és ez az, amit a másolói nem tudnak utána csinálni. Nem arról van szó, hogy megmutasson vagy elmondjon valamit, hanem valami teljesen másról. Faulkner az ellenkezője, és azt gondolom, hogy Hemingway sok szempontból jobb, mint Faulkner.
Az előbb említett gyermeki perspektíva miatt, és talán azért is, mert az apa figurája olyan meghatározó a könyvekben, a férfivá válás, ennek a kudarca, illetve maga a férfi lét nagyon dominánsan jelenik meg a Harcomban. Mindez azért is figyelemreméltó, mert folyamatosan rombolja ezt a macho-képet, miközben küzd azzal, hogy valahogy összeegyeztesse a különböző szerepeit, például az odaadó apáét és a kreatív emberét. Hogyan látja most ezt a harcot, mennyire sikerült egyensúlyt találnia?
Most már nem értem, hogy annak idején mit is gondolhattam. Igaz, most már ötven vagyok, ami persze nem azt jelenti, hogy ne érdekelne a dolog. De talán a könyvnek köszönhető az is, hogy felszabadított az alól, hogy megszállottan érdekeljen, mit gondolnak rólam mások, vagy hogy másoknak a kedvére tegyek. De ugyanezt az identitáskeresést látom a gyerekeimnél is, csak rajtuk sokkal nagyobb a nyomás, mint amennyi annak idején rajtunk volt.
Tudni lehet önről, hogy sokszor újraírta a legelső könyv bevezető oldalait, melyek a halálról szólnak. Mikor döntötte el, hogy a halál lesz a könyv kiindulási pontja, egészen pontosan az édesapja halála?
Ez volt az, amiről írni akartam. Ez volt az oka annak, hogy írni akartam. Ezt a történetet akartam elmondani. Amikor készen lettem vele, akár meg is állhattam volna, de akkor már megvolt ez a nyelvezet, és éreztem, hogy van még, amiben elmerülnék, és írhatnék akár az egész életemről, nemcsak az apámról.
Az édesapja alakja a mai napig kísérti?
Nem igazán. Valahogy elhalványodott. Talán azért, mert már öregebb vagyok, talán a könyvek miatt. Amúgy épp ellenkezőleg, ma már kicsit jobban megértem őt. Tragikus élete volt. Majdnem olyan idős vagyok, mint ő volt, amikor meghalt. Már megértem az ivás utáni vágyát is, hogy beintett a világnak és inkább lassan megölte magát. Én nem tenném ezt, de ha valaki akarja, megteheti. Viszont amikor megtörtént, akkor olyan húsz év körüli voltam, és nagyon másként láttam ezt az egészet.
Amikor Proust elkezdte publikálni a műveit, az ismerősei egy része azért sértődött meg, ahogyan ábrázolta őket a könyveiben, a másik részük meg amiatt, mert nem kerültek bele a könyvekbe. A reakció mindig kényes ügy, de ön mikor döntötte el, hogy nem foglalkozik velük? És milyen minőségében volt ez fontosabb önnek: magánemberként vagy inkább íróként?
Magánemberként. Amikor írni kezdtem, nem akartam vele semmi rosszat. Majd elolvasta a kéziratot a testvérem, ez volt amúgy számomra a legnehezebb, és a megjelenés előtt még kiküldtem néhány embernek. Az apám családja volt az, amelyik dühöngött, le akarták állítani a megjelenést, ügyvéddel fenyegettek. Akkor viszont meghoztam azt a döntést, hogy márpedig meg fog jelenni. Mondhattam volna azt is, hogy rendben, elnézést, nem fogom publikálni. De akkor én tudatosan azt mondtam, hogy igen, megjelentetem, szánt szándékkal fájdalmat okozok nektek, rossz ember leszek, hiszen nagyon rossz dolog ilyesmit tenni. Rettenetes volt, de mégis része ennek az egésznek. Nem tenném meg újra. Az a hír járja rólam, hogy könyörtelen vagyok, holott nem vagyok az.
Elárulja egyébként, hogy mi volt a testvére reakciója?
Elküldtem neki a kéziratot, ő pedig visszaírt egy emailt, aminek az volt a tárgya, hogy „a te kibaszott harcod”. Te jó ég! Azt írta, hogy először mérges lett, de aztán később azt mondta, csináljak, amit szeretnék. Amúgy nem írtam róla semmi olyasmit, ami miatt ne tudnánk egymás szemébe nézni, ha találkozunk.
Ha már a harcról szó esett, mit gondol, a könyv akkor is ekkora figyelmet kapott volna, ha nem Harcom lesz a címe, hanem mondjuk Argentína, ahogyan eredetileg is tervezte?
Szerintem nem, a címnek nagy szerepe volt ebben. Egyrészt ugye ott a cím, amiben van némi basszátok meg-érzés is, másrészt benne volt ebben az is, hogy olyan emberekről írtam, akiket ismerek, harmadrészt, hogy sorozatban jöttek ki a könyvek, ami kicsit úgy működött Norvégiában, mint a tévésorozatoknál, hogy az ember mindig várja az új részeket. Ez pedig egy nagyon más jellegű olvasási élményt eredményezett. Ez a három dolog adott ki aztán valami nagyon különlegeset, ami miatt Norvégiában nagyon felkapta a média, hónapokig téma volt – egy könyv! –, ami végeredményben fantasztikus. Szóval, igen, a címnek is szerepe volt ebben, de nem gondoltam erre, amikor elneveztem a könyvet, a magam részéről úgy voltam vele, basszátok meg, nem érdekel – másrészről viszont a cím kapcsolódik is ahhoz, amiről a könyv szól, azaz az én harcomról.
Közben viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a Mein Kampfnak nagyon erős asszociációi vannak – nem félt ahhoz, hogy pont emiatt a cím miatt egy olyan könyvvel fogják összekapcsolni a sajátját, melyet történetesen Adolf Hitler írt?
Ez volt a lényeg, ezt akartam. Valóban létezik ez az asszociáció, viszont ha az ember elkezdi olvasni, akkor rájön, hogy pontosan az ellenkezője történik, mint Hitlernél, hiszen ez a könyv egy kis ember kis életének kis problémáit taglalja. A nácizmus azért nagyon másról szól.
Az utolsó kötet, melyben amúgy Hitlerről is ír, 2011-ben jelent meg Norvégiában, nyilván ennyi idő alatt már eléggé eltávolodik az ember az akkori művétől, viszont, ahogy most is, időről időre beszélnie kell róla. Mit gondol ennyi év távlatából ezekről a könyvekről, és hogyan látja, íróként felszabadította vagy inkább korlátozta ez a sorozat?
Nagymértékben felszabadított, akkor is, amikor írtam, és utána is. Sokat írtam azóta, nem regényeket, hanem esszéket, cikkeket, könyveket. Amikor elkezdtem a Harcomat, két könyvem volt, mostanra pedig már tizenhét könyvem megjelent. Ez pedig az írás felszabadító hatása miatt történt. De most bajban vagyok, mert valami nagyon máson szeretnék dolgozni, egy egészen más területre szeretnék lépni, ami különbözik ettől az életrajzi világtól. Nem akarnám ugyanazt csinálni, valami teljesen mást szeretnék.
A közelmúltban egy Munch-kiállítás kurátora volt, akit Magyarországon szerintem főleg a Sikoly című festményéről ismerünk, de meséljen pár szót arról, mi volt az, ami megragadta Munch festményeiben?
Ha Norvégiában nő fel az ember, akkor rengeteg Munch-képet lát, emlékszem, a tankönyveink is tele voltak Munch-illusztrációkkal. 16-17 éves voltam, amikor elmentünk az oslói Nemzeti Múzeumba, ami nagyon tetszett, azt hiszem, azt megelőzően nem is nagyon voltam múzeumban. Ott megnéztük a nemzeti romantikus festményeket meg többit, ám volt ott egy Munch-terem. Beléptem és teljesen lenyűgözött. A képei hihetetlenül tele voltak érzelmekkel, nagyon erőteljesek voltak. A legjobb festményeit állították ki abban a szobában. Egy kamaszt nagyon meg tudnak fogni a képei, azok a nagy érzelmek, az élet meg a halál ábrázolásai. Majd húszévesen egy bergeni múzeumban láttam egy tájképét, ami egy sima tájkép volt, de emlékszem, hogy amikor megláttam, elfutotta a könny a szememet. Egy havas türingiai tájat ábrázolt, csodálatos volt. Szerintem ő abban a képben a természethez való kapcsolatot festette meg, és az a festmény egészen rejtélyes módon tele van emberi érzelmekkel. A születésének a 150. évfordulójára a Munch Múzeum felkért, hogy tartsak egy beszédet, később pedig felkértek, hogy legyek egy kiállítás kurátora. Norvégiában amúgy az a helyzet, hogy Munch annyira ismert, hogy ironikus módon az ember nem is látja a festményeit, hanem csak Munchot. Így én úgy határoztam, hogy egy másik Munchot mutatok meg, és sok olyan képet kiválasztottam, melyeket még soha ezelőtt nem állítottak ki.
Érdekes, amit mond Munchról és az ismertségéről – ön nem fél attól, hogy az olvasói csak Knausgardot fogják látni, a könyveit pedig nem?
Itt van például ez az angol kiadás (rámutat a könyvkupac tetején heverő angol nyelvű Harcom 1. kötetre – a szerk.), nem szeretem, hogy rajta van az arcom. De ha az ember kinyitja, akkor valami nagyon mást talál. A kérdés persze az, ki vagyok én, de közben én nemcsak Knausgard vagyok, hanem hihetetlenül sokkal több is annál, mint ahogy bárki más, és nagyon sokféleképpen kapcsolódok a világhoz, ezek a kapcsolódások pedig benne vannak a könyvben. Tehát amikor az ember elkezdi olvasni a könyvet, akkor elfelejti az arcot.
Egyszer kérdésre válaszolva azt mondta, ha választania kellene, azt szeretné, ha Krasznahorkai László írna önről könyvet. Miért pont rá esne a választása?
Az csak egy vicc volt… Volt az a buta kérdés, hogy kivel íratnék életrajzot, és hát ő a világ egyik legnagyszerűbb prózaírója, nagyon izgalmas szerző, és arra gondoltam, hogy ebben az esetben legalább egy jó könyv születne. Mindenesetre vicces volt az egész.
