10 évvel ezelőtt mutatták be Papp András és Térey János drámáját, a Kazamatákat, amelyet az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alakalmából a Jelenkor jelentetett meg kötetben.
1956. október 30-án a Köztársaság téri Pártbizottság ostroma után lincselésekre került sor, amelyek során két honvédtiszt, egy fodrász és 14 rendőregyenruhába átöltözött ÁVH-s karhatalmista lelte halálát. A tragédia ennek a napnak az eseményeit dolgozza fel.
Ha igazat akarnak megtudni 56-ról, olvassák el Papp András és Térey János Kazamaták című drámáját, amely meggyőződésem szerint az utolsó száz év egyik legjobb drámája. Ez a forradalom első igazán irodalmi ábrázolása, mert ideológiamentesen, a napi politikától függetlenül csak és kizárólag emberi magatartásokat, indulatokat és érzelmeket mutat be, vagyis a szó igazi értelmében filozofikus. Nagyszabású és rémisztő mű, olyan, mint az ember. (Spiró György)
Papp András, Térey János: Kazamaták - tragédia
Jelenkor, 2016, 240 oldal, 1999 HUF
Papp András tíz év után vette elő újra a dráma szövegét, ami ma legalább annyira aktuális, mint amikor bemutatták. Olvassátok el, hogy miért:
Miért aktuális ma, 2016-ban a tíz éve megjelent Kazamaták?
Tíz év után olvastam újra a drámát. A szöveggel való újbóli találkozás, a mondatok, a szereplők, a jelenetek azonnal feledtették velem az évtizedes időt, újra benne voltam a dialógusok és a cselekmények eleven sűrűjében, vagyis nem okozott meglepetést, semmi olyan idegenszerűséget az újraolvasás, ami az évek alatt eltávolított volna a műtől, netán másképp gondolkodva, átértékeltem volna a Kazamatákat, vagy a közös alkotást. Talán annyi történt most, hogy amikor itt-ott kisebb javításokat végeztünk a szövegen, amivel visszatért az írás egykori metódusa, nagyobb látószöget kapott a külső nézőpont, vagyis korrektori szemmel is tudtam olvasni. Ez az apró módosulás viszont semmi érdemi, értékbeli változást nem jelentett, egyből az otthonosság érzetével voltam a szövegben, és voltunk Jánossal azonos hullámhosszon. Mire a végére értem, megnyugtató volt a gondolat, hogy a szövegen fakulást, kopást nem nagyon láttam.
Aktualitása szerintem független bármilyen évfordulós eseménytől. Még attól a konkrét történelmi eseménytől is, ami miatt a Kazamatákat megírtuk. Úgy vélem, sokkal általánosabb történelmi és emberi jelentésrétegei vannak, olyanok, amelyek bárhol és bármikor igazak lehetnek, mikor a dolgok úgymond komolyra fordulnak. Ha küzdeni kell a zsarnokság ellen, ha egy nép jelentős része egyszerre cselekszik saját szabadságának kivívásáért, akkor sokak életében eljöhet az a döntő pillanat, mikor nemcsak választania kell, hogy hová áll, hanem arról is döntenie kell, mennyiben lesz részese az események alakításának. A darabunk arra is mutat példát, hogyan válik személyes tétté a történelem ellentétes oldalakon. Valaki ösztönösen, valaki tudatosan cselekszik, az egyik elvi alapon hoz döntést, a másik morálisan. Sokféle hit, meggyőződés, érdek és igazság kavarog egy-egy történelmi fordulónál, amiben egyként megrázó lehet a józan ész és a humánum megnyilatkozása, mint ahogyan az emberi mivoltukból kifordultak elborzasztó rémtettei is. Amikor emberek állnak egymással szemben, és készek a másik vérét ontani, akkor hasonló hitek és tévhitek mozgatják őket. El akarnak pusztítani valamit, valakit, mert már nincs vita és párbeszéd, csak az erőszak, a harc. Ez a folyamat jól láthatóvá válik a drámában más-más oldalról és szinten, sokféle nézőpontból, ki hogyan és miért gondolja azt, amit. Úgy történelmi, hogy a múltban bármikor igaz lehetett, és igaz lehet az emberi történések szempontjából a jövőben is. Benne van a történelem naiv bája is, mikor véletlenek sorozata szab új irányt az eseményeknek, vagy ahogyan összeesküvés-elmélet keletkezik, vagy ahogyan valaki azt hiszi, egy személyben bosszút állhat a múlt bűneiért. Ilyen helyzetekben a történések nehezen kiszámíthatók, sok bennük az életszerű esetlegesség, mert senki nem tud semmit, de mindig van valaki, aki mindenkinél többet tud, és újabb és újabb döntés határozza meg a lassan káoszba forduló, mindenkor drámai cselekményt. Egy egyszerű tévedés és balfékség sok emberéletbe kerülhet. Vannak bátrak, gyávák, indulattól túlfűtött vakmerők, számítók és megfontoltak, hősiesen támadók és védekezők, életmentők és bestiális gazemberek, no meg félnótás bolondok, akik a végzetes pillanatokban azt hiszik, történelemformálók.
A Kazamaták nem ötvenhatról szól, hiszen nem fogja át az egészet, de történelmi, mert annak egyik napja elevenedik meg, és azért is az, mert az előbb említett általános emberi értékek és cselekvési lehetőségek jelennek meg a nagy idők lőporfüstös közegében. Mindenkori aktualitása is ebből fakadhat: a jobb és az igazságosabb és a szabadabb élet reményében küzdők kivételes pillanatokban ugyanilyen szituációban találhatják magukat. Mindaz, amiért emberek hittel küzdenek, győznek vagy elbuknak, a folyamat szempontjából alapvetően mindig hasonlóak. Utólag minden forradalmi esemény elkerülhetetlennek és szükségszerűnek, a történelmi haladás útján kikerülhetetlen eseménynek látszik. Úgy tűnik tehát, néhány évtizedenként a társadalomban bekövetkezik valami öntisztulási folyamat, olyan elégedetlenség az éppen fennálló hatalommal szemben, ami kisebb-nagyobb tisztítótüzek gyújtásával gyökeres változásokat hoz a nemzet életében. Ez volna a haladás a forradalommal (váltakozó megítélés szerint ellenforradalommal), melynek kissé kaotikus ribilliójában ugrásszerűen születnek új és új dolgok, egyszerre annyi, amennyi máskor évek alatt sem, s amit majd egy nyugodtabb konszolidációs időszak követ, hogy benne szép lassan ismét megérlelődjön a hatalom túlkapásai miatt az újabb forradalom eszméje. Ilyen értelemben csakugyan ismétlődik a történelem: a nép (jelentsen bármit is a fogalom) tűrhetetlennek és elfogadhatatlannak érzi a hatalomgyakorlásnak azt a módját, ami számára sorozatos sérelmet okoz. A sérelem az egzisztenciálistól egészen az egyén személyiségi jogáig terjedhet. A hatalom pedig (jelentsen bármit is az Isten által fölkent királytól a pártfőtitkárig) úgy gondolja, sokkal jobban tudja, mi is az igazán jó annak a népnek, amelyet vezet, nevében kormányoz, hiszen ő a nagypolitika összefüggéseiben olyan tisztán látja a nemzet sorskérdéseit és boldogulásának lehetőségeit, amit a beavatatlan és tudatlan nép nem is sejthet. A végtelen naivitás kettőssége jellemzi mindkét oldalt: a forradalom szikráját hordozó, majd lángot lobbantó népharag látszólag mindent elsöpörhet, hiszen a megalázottak és megszomorítottak olyan nemzeti egységet képviselnek, ami békés időben, a sokféleségben és különféle felfogásban meg sem teremtődött volna, de most egy nemzeti minimum keretében, a széles összefogással létrejött egységben a nép joggal hiheti: az igazság kizárólagos birtokosa. S mint ilyen: győzhet. A hatalom naivitása az elit vakságában érhető tetten, mikor minden realitásérzéktől megfosztottan, egy magának teremtett párhuzamos valóságban már nem tudja értelmezni a problémákat, így megoldani sem, helyette egyre paranoiásabbá válik. És naivitás részéről az is, hogy az egykor elnyert, kivívott, megszerzett legitimációja jegyében úgy véli, bármikor bármit megtehet, következmények nélkül korlátlan ideig uralkodhat.
A legszélesebb nemzeti egység sem lehet teljes az ellenérdekeltek miatt, de hogy az érvekkel folyó verbális harc mikor fordul át fegyveressé, mikor válik kontrollálhatatlanul önjáróvá, ahhoz sokszor valami banális ostobaság is elég. Mert egyszer a hazugságok az egekig nőnek, az igazságtalanságok pedig elviselhetetlenek. A nép bizalmát elvesztő hatalomnak meg vannak számlálva a percei. Minden forradalom zsarnokot dönt – és zsarnokot teremthet.
Papp András
