Öt éve beszélgettünk utoljára, és öt esztendő hosszú idő egy író életében. Az elmúlt évek hozták a Saját halál című kötetet, a fotókkal, a Nincs mennyezet, nincs födém című életút-interjú átdolgozott változatát /szerző: Mihancsik Zsófia/, a Párhuzamos történetek három kötetét, amely bizonnyal élete egyik legfontosabb vállalkozása, és a Hátországi napló című esszékötetet. Az, hogy a nyelv, és különösen a test működésének, az erotikának a pontos nyelvi ábrázolása foglalkoztatja, az nemcsak a beszélgetésekből, hanem a Párhuzamos történetek lapjairól is világossá válik, hogy egy használható nyelvet keres, alakít ki ezekre a ritkán részletezett történésekre, cselekvésekre, érzésekre. Az csak a teljes mű megjelenése után vált bizonyossá, hogy a történelemben egyidejűleg élt emberek különböző sorsa, a külvilág eseményeire adott válaszaik legalább annyira érdeklik, mint a nyelv határai.Nem hiszem, hogy bármilyen értelemben a nyelv vagy a kifejezés határára mennék, de a historikus struktúrák iránti érdeklődésem kétségtelenül legalább olyan erős, mint az erotikus struktúrák iránti. Valójában az összefüggésük érdekel. Azonos időben, azonos feltételek között miként éljük meg különbözőképpen a sorsunkat? Valószínűleg sem antropológiai, sem történetfilozófiai szempontból nem lehet megmondani, hogy milyen feltételek viszik a prímet. Melyik az erősebb? Mi dominál, a karakter vagy a szocializáció? A magánélet vagy a társadalmi élet? A társadalomszervezés szempontjai szerint szervezzük meg a magánéletet, vagy az elemi életfeltételek szerint szervezzük meg a társadalmakat? Engem ez az összefüggés mindig is mozgásában, dinamikájában érdekelt. A különbözők őrületes egyidejűsége, vagy éppen a különböző korszakok szédítő párhuzamossága. Azonos időben ugyanazt a dolgot ki miként látja másnak, vagy különböző korszakoknak miért van ugyanazon dolgokkal szemben ismétlési kényszerük.
TELJES INTERJÚ A LITERÁN>>
