Hunter S. Thompson 2005. február 20-án coloradói otthonában fejbe lőtte magát. Mi kedveltük az írót, úgyhogy mindent megtettünk a méltó megemlékezésért. Különleges kommandónk fogta a HST-könyveket, az íráshoz és így a megismeréshez nélkülözhetetlen eszközöket és elindult. Valahonnan valahova. HST röhögne ezen az akción, mert távol állt tőle az ilyen rajongás. De most már baszhatja. - a szerk.
A mennybe a klíma miatt mész – a pokolba a társaságért
Írta Mr. Niceguy
Reccsent a reggel, mint a tavaszi kanveréb; kinéztem, megjött-e az atomháború. Láttam, hogy még korán van hozzá; visszafeküdtem. Tudtam: ezt a napot megszívom / el nem felejtem.
Saigon… a picsába, még mindig Saigonban vagyok. Mindég asziszem legközelebb a dzsungelben ébredek. Mikor először hazamentem, rosszabb volt. Otthon, az ágyamban ébredve nem várt semmi. A feleségemhez alig szóltam, csak a válásra mondtam igent. Mikor meg itt vagyok, hazakívánkozom – ha otthon vagyok, ide enne a fene. Egy hete dekkolok ebben a lukban – a misszióra várok. Annál puhább leszek, minél tovább rohadok a szobában. Csárli a bozótból les rám, tudom. Guggol, megerősödik tőle. Ha körülnézek, érzem, ahogy a falak egyre közelebb jönnek.
De hisz ez nem is Saigon. Ez Zugló. A misszióm pedig kézhez kaptam, még tegnapelőtt. Az emlék oszlik, de megragadható, hungaro-kultur-történeti, poszt-poszt modern. Hunter Thompsonnak, az embernek, aki ott loccsantotta szét a fejét, ahol a gyerekei biztosan rátalálnak, magnum opuszát kellene rekreálni, pusztaízzel, csikóstokánnyal, gulyásszaggal behintve. A felszerelés megvan, viszem magammal, húzza az inam. Pestközepi gyülekezőközpontunkban másfajta felszerelés vár majd: agykéregzsibbasztó, kedv-moduláló. Szent a cél.
Down by Law
Védőbeszédemben kifejtem, a nyomozó hatóságok milyen hibákat és sorozata vezethetett ahhoz a fatális véletlenhez, hogy védenceim, Mr. Spider és Mr. Nice Guy a Bíróság elé kerülhettek.
A vádirat szerint a „Hunter S. Thompson Emléktúra” résztvevői voltak, azért, hogy méltóképp ünnepelhessék meg a világhírű író halálának harmadik évfordulóját egy középnagy kisvárosban, valamint hogy felleljék a szocializmus csodaszarvasát. Hát már a kultúra hirdetéséért is bűnhődni kell? Dicső hagyományőrzésért börtön? Ugyan, kérem!
A tőlük elvárható gondosságot tanúsították, mikor felkértek egy jogászt, hogy az esetlegesen felmerülő problémákat intézze el. Kilétét mindeddig nem sikerült megállapítani. A TELJES SZÖVEG ITT>>
Csak egy teljes kerületet tévesztek, kések tehát, de Dr. Gonzó jókedvvel fogad, meg éterrel, amfetaminnal. Ügyvédünk vezet majd, aki egyelőre vállalja, hogy tiszta marad – szükségünk van rá, hiszen meghalni nem akarunk. Még nem. Az utcára tódulunk: a városi nap átbugyog a szánalmas égi szutykon. Dr. Gonzó fejébe csapja az emblematikus szalmakalapot: névadója és Thompson szelleme egyesül így benne. Ráadásul pszichotikus is. Nyugat felé folyunk el Budapestről, az idő sárgul, csak hogy beszürküljön hirtelen. A felhők a földig érnek, és Budaörs házai mintha a kora XX. század burzsóá heaven-jéből köszönnének ránk. Aztán elvesznek ők is, és belerohanunk a Big Sky Countryba.
A rádióból általában Elvis ordít, utazunk vissza az időben. Furcsán illeszkedik ez a helyhez, amelyet célpontunkul választottunk: Dunaújvároshoz. Sztálin Sziti, amelynek elillant évtizedek adtak létjogosultságot. Mi lett belőle – a városból, amelyet egy halott éra szült és tartott életben? Persze a kérdés előrevetíti a potenciálisan patetikus választ. És ez a válasz megfogalmazódott vajon előre a fejünkben? Ha igen, mi értelme lemenni? Ha igen, mi értelmünk? Hiszen már induláskor tudjuk: nem vár ott semmi olyasmi, ami kizökkentene minket – a rendszerváltás óta kikupálódott átlagváros, átlag-kedves emberekkel. Csak mi óhajtjuk a horrort, a hülyék.
A legelső, ami megragadja a pillantásomat Dunaújvárosba belecsusszanva, azonnal negálja nagyképűsködő, gusztustalan-pesti elvárásaimat – az útközben benyalt efedrin fokozza az érzékeket, így a gigantikus, domboldalba plántált istenháza SZUPERTEMPLOMként hat, a nap éppen átbrutalizál a gyülekező viharfelhők között, a tetőszerkezetet megszenteli. Ha létezik az Úr, akkor most épp ITT lakik, fogjunk vele kezet. Mert háshol minek lenne? Kiszállunk fényképezkedni, három ateista. A templomba már nem megyünk be. Kigyulladna.
Szállásadónőnk a megtestesült jóindulat, teljesen ingyen és bérmentve bocsátja rendelkezésünkre a kellemes, kétszobás lakást – szerencsére az efedrin hatása nagyon gyenge, az egyebeké meg már múlik, kommunikációnkban a beavatatlanok nem találhatnak kivetnivalót. Távozása után azonnal szétrúgjuk a kéjlakot, bömböl a VH1 – te jó ég, mennyire uncool-ok vagyunk… Kellett ennek a kiruccanásnak valami kulturális apropó, és jobb híján az itteni kultiplex, a Dózsa mozi szombat délutánra pozicionált premierjét, a helyi amatőrfilmesek által összeeszkábált egész estés sztorit céloztuk meg. A közvetítő marad – a címe, az nem ragadott magával.
De ez az utazás az elvárások picsánrúgásáról szól: a film nemhogy nem unalmas, hanem a maga kolorlokáljával, a harsány műviségével, a pofátlan lendületével, a nyomulós színészeivel, az akart-akaratlan vicceivel, a gyilkosan tompa videó-esztétikájával, a frappáns lezártságával, az EREJÉVEL zúzza össze a makulátlan narratíva utáni unalmas igényeinket. Ebben a jelenlegi formájában trash made in Hungary, de olyan trash, ami végletesen szórakoztató. Nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára ennyire jól moziban. A vetítés előtt rendezőkém majd összefosta magát a mozi aulájában, az érdeklődő nézők tömegét konstatálva. Próbáltam nyugtatni, teljesen hiába. A vetítés után megrohanták a gratulálók, az arcán pedig valami olyan ártatlan boldogság virágzott ki, hogy már ezért megérte Dunaújvárosba utazni.
A következő négy-öt óráról csak elmázolt emlékeim maradtak: ülünk a mozi presszójában, jobbomon a film rendkívül csinos piárosa (fekete haj + szemüveg + édes arc, nálam az abszolút nyerő kombináció), mellette a gátlásait a pia hatására egyre jobban levetkező rendező, a tapasztalatait az RTL Klubnál hasznosító operatőr (akit munkahelye miatt kb. kétpercenként cikiztünk, becsületére legyen mondva, hogy csak úgy éjfél felé pattan el nála a húr, lásd alább) és a stábból még néhányan. A sör, a Red Bull és a beszedett élénkítők megteszik a magukét – a rendezővel lefojtatott, egyre élesebb, a büntetőjog szerencsétlenebb passzusait és a halálos ítélet létjogosultságát taglaló vita egybefolyik a piáros csaj irányába indított fűzőkísérletek és a dunaújvárosi fűdílerekkel való kapcsolatfelvételre tett hiábavaló próbálkozások emlékével. Az esti programok után érdeklődve megbeszéljük, hogy az éjjel csúcspontja valószínűleg a Kontiki diszkócsoda bevétele lenne. Dr. Gonzó előre odatelefonál, hogy beakkreditáljon minket. Ekkora pofátlanság láttán már az operatőr álla is leesik. („RTL KLUB! MELEGHÁZ!”)
Szállásunkra visszatámolyogva, saját szennyünkben fetrengve továbbra is a VH1-t bámuljuk. Mennyire kell betépve lenni ahhoz, hogy valaki Kylie Minogue-ot tehetséges énekesnőnek kiáltsa ki? Este nyolckor pánikszerűen hagyjuk el a lakást – hogy állapotom zavarosabbra fordul, akkor lesz egyértelmű, mikor fennhangon panaszkodni kezdek Ügyvédünknek a falon lógó festmény ecsetkezeléséről, és ő közli velem, hogy egy fényképet bámulok. Kontiki előtt Art Café, a központban: szupermodern meg bauhaus meg ehhez hasonló anyámkínja stílusban összerántott félig kocsma-félig étterem a fiatal ifjúság (le)épülésére. Nyugdíjasnak érzem magam, az átlagéletkor 16 felé tendál. Nem mintha ez különösebben zavarna minket… Dr. Gonzó kiszúrja magának a babaarcú pincércsajt, és hatásosan hülyíti, egészen záróráig, amikor a lány lekoptatja, mint az Ecserin a farmert szokták. Én közben majd magamhoz nyúlok a piaárak láttán – hiába na, csak előmászik az emberből a puritán… Asztaltársaságunk a korábbi-délutáni: a stáb egy része, akik előtt meglehetős sikerrel titkoljuk agyállapotunk széteső voltát. A piáros csaj a barátjával jött, aki – csak most esik le! – már a korábbi bebaszásnál is ott volt. Te jó ég, mely szók hagyták el számnak kerítését a délután folyamán? Pánikszerűen kutatok a memóriámban, de csak egy nagy fehér nyúl ül az agyam közepén, aki Grosics Gyulán citerázik. Kezet fogok vele. (A nyúllal.)
Meszkalin helyett rumtól csöpög
A Rumnapló alapvetően a Félelem és reszketés párregénye, míg az egyik meszkalinban ázik, addig a másik rumtól csöpög. Az ötvenes évek Karib-tengere, ide érkezik HST alteregoja, aki egy angol nyelvű napilapnál kezd el dolgozni, majd mikor már kellően tele lesz a töke mindennel, hazamegy. A sztori nagyjából ennyi, nincsenek túl nagy fordulatok a cselekményben, van benne egy sokat meztelenkedő szőke nő, egy apatikus fotós, és egy önpusztító pszichopata, aztán ők így eljárogatnak ide-oda, de leginkább csak teljesen leisszák magukat, mert egészen egyszerűen nem lehet semmi mást csinálni. HST írástechnikája jól megjeleníti azt az infernót, amibe a főhős csöppen: a csúcspont kétségkívül a karibi felvonulás/karnevál/népünnepély. Erősen túlzók a fülszövegben, és a különböző szájtokon megjelent cselekmény összefoglalók: a regényben vannak ugyan események, mégis inkább egy állapotrögzítés, egy életforma folyamatban való megragadása. TELJES KRITIKA ITT>>
Ha már akkreditáltunk, legyünk is bármilyen szellemi pozitúrában, a Kontikit kihagynunk szakmai felelőtlenség volna! Természetesen taxival megyünk (dögolcsó), ugyanis a lábaim elárulnak. A kóceráj igazi, rosszfajta kültelki ragyadiszkó, amilyenbe tinikoromban állandóan jártam, annyi variációval, hogy – ezt Pöstről lesték, rohadjak meg! – az alsó szint a hiphop-é, felül meg a tekkknó dübörög. A műfaji keveredés teljes, a hangzavar egy cunami, Beethoven veszi a botját és főbelövi vele magát.
Akklimatizálódnánk, de nincs hova – menekülnénk: szintén. A felső rész csocsósarka még a legcivilizáltabb, a piáros csaj beáll mellém, egyből két meccset veszítünk, hogy lehet valakinek ilyen gyenge csuklója! Dr. Gonzó fű-odisszeája tovább folytatódik, többedszeri próbálkozásra kerít valami rosszarcút, rábízza a pénzünket – még jó hogy éppen akkor a piáros csaj dekoltázsába bámultam, mert biztos, hogy egyébként sikítva követelem vissza a szemmel láthatóan másállapotban leledző beszerzőtől utolsó ezreseinket. (Az RTL Klubos csókánál ekkor borul ki a bili, elérkezett a bosszú pillanata: „Na én biztos többet keresek, mint ti!” Lehet, de ennek ellenére kiröhögjük.)
Említettem ugye, hogy ez az út az elvárások meghazudtolásának jegyében telt? A beszerző egy órányi késéssel visszasasszézik, és Dr. Gonzó megköti, amit meg kell. A konzumálás a helyi szociális viszonyok kitárgyalása mellett történik: újsütetű, minden bizonnyal önzetlen barátunk a szemébe dörgöli az üvegkristályokkal teli szert. Nézni sem bírom.
Szándékos határeset
1972-ben írt riportkönyve (regénye?) műfajteremtő alkotás. Innentől kezdve beszélhetünk ugyanis a Tom Wolfe által annyira áhított amerikai Új Újságírásról, pontosabban annak egyik ágáról, a gonzóról (Thompson kifejezése). A gonzó „szabályrendszere” elég egyszerű: végy magadhoz minél több (és minél változatosabb fajtájú) hallucinogéneket, locsold meg bőségesen rummal, és ne törődj a külső történésekkel, írj magadról. Ezáltal a riport voltaképpeni eseményei csupán valós keretként szolgálnak a belső utazáshoz. TELJES KRITIKA ITT>>
Túl fáradtak, túl részegek és túl mindenek vagyunk ahhoz, hogy a szomszéd asztalnál ülő két csaj felé bármilyen lépést is tegyünk (időközben Ügyvédünket elhagytuk valahol, ha jól emlékszem, az RTLKlubos gondjaira bíztuk.) Bár sokáig latolgatjuk, ez kétségtelen – talán éppen azért, hogy teljen az idő, és végre hazamehessünk.
Comedown: reggel Dr. Gonzó valamelyik belső zsebében talál még 1 gramm amfetamint… Lehetne rosszabbra is ébredni. Bár igaz, hogy mire Gonzó és az Ügyvéd magukhoz térnek, én már rég kiolvastam a lakás egyik polcán illusztrációként terpeszkedő Schwarzenegger-életrajzot (az életrajz terpeszkedik, nem Schwarzenegger).
Dél felé betámolygunk az előző nap feltérképezett kajáldába. A kiürülés szimptómái egyértelműen megmutatkoznak mindegyikünkön: nyűgösek, agresszívek vagyunk, seggfejmódra viselkedünk: mikor türelmemet vesztve felajánlom Gonzónak, hogy a kiürült ásványvizes üveget „belebaszom az arcába”, komolyan gondolom. A következő másodpercben azonban már szomorú vagyok, hogy ilyen emberalatti kijelentésre ragadtattam magam. Gonzó arcán csepp, szelíd meghökkenés.
Hazafelé nem nagyon beszélgetünk: a cd-lejátszóból klasszikus és modern rock válogatása ordít, és egy órával indulás után konstatáljuk, hogy egészen addig rossz irányba haladtunk. Ügyvédünk arcán tanácstalanság, amely – mivel ő a sofőr – bennünk is nyugtalanságot kelt.
Bár bízunk benne (olyan intelligens feje van), nem lenne szabad: a teendők megtanácskozása után továbbra is Ausztria felé kormányozza a kocsit, és csak nagy nehezen, térképek és a helyi rendfenntartókkal való eszmecsere bevégeztével találunk rá a Sárgatéglás útra.
A BUDAPEST tábla látványa felszabadító erejű.
Mit tanultunk?
Semmit.
