A
Hunter S. Thompson: Félelem és reszketés Las Vegasban, Budapest, 2004, Konkrét Könyvek, 224 oldal, 2480 Ft
Hunter S. Thompson nem szarral gurigázik. Ezt már csak az is bizonyítja, hogy – miután 2005 februárjában az utolsó adag agydurrantót ólom formájában magához vette – a Nature magazin konferenciát rendezett Thompson májáról, amelyen arra jutottak, hogy szerzőnk létezése fizikai lehetetlenség volt, hacsak titokban nem növesztett magának egy új májat. Thompson ugyanis életének hatvannyolc esztendeje alatt olyan mennyiségű toxint halmozott fel a szervezetében, amennyivel simán elpusztítható lenne minden élő organizmus a Földön.
1972-ben írt riportkönyve (regénye?) műfajteremtő alkotás. Innentől kezdve beszélhetünk ugyanis a Tom Wolfe által annyira áhított amerikai Új Újságírásról, pontosabban annak egyik ágáról, a gonzóról (Thompson kifejezése). A gonzó „szabályrendszere” elég egyszerű: végy magadhoz minél több (és minél változatosabb fajtájú) hallucinogéneket, locsold meg bőségesen rummal, és ne törődj a külső történésekkel, írj magadról. Ezáltal a riport voltaképpeni eseményei csupán valós keretként szolgálnak a belső utazáshoz.
„A sajtó szar alakok könyörtelen bandája. Az újságírás se nem szakma, se nem üzlet. Menedék a frusztráltaknak és a beilleszkedni képteleneknek – lepattant kiskapu, ami az élet mocskos oldalára, egy ótvaros, húgyszagú rejtekhelyre nyílik, és hiába szögezte be a körültekintő gondnok, maradt elég hely ahhoz, hogy meghúzhassa magát egy-egy szeszkazán, és békésen rejszolgasson, mint a csimpánz az állatkerti ketrecben.”
Hemingwayről azt mondják, hogy beemelte az újságírás nyelvét az irodalomba. Nos: Thompsonnál fordított a helyzet – ő az irodalmat emelte be az újságírásba. A Félelem és reszketés… emiatt (mű)nem nélküli. Nem újságírás, nem irodalom. Határeset. De – úgy vélem – szándékos határeset. Két férfi drogos ámokfutása Las Vegasban (közben azért lezajlik a Mint 400-as motorverseny és egy drogprevenciós konferencia is). Látomások, halálra ijesztett stopposok, kifizetetlen számlák, megalázott nők. Mindez rengeteg humorral és öniróniával megírva.
Persze, ez így még kevés volna a halhatatlansághoz. Thompson olyan, mint Sade márki: ha eltekintünk a narkózós-baszós jelenetektől, akkor mégis csak egy morálfilozófusra bukkanunk a háttérben. Egy korszak és egy nemzedék dilemmáinak lenyomata ez a könyv, a vietnámi háborútól kezdve a társadalmi képmutatásig. És hogy mindez hová vezet? Ezt már mondja el maga Thompson:
„Vannak napok, amikor hirtelen rájössz, hogy minden, de minden tökéletesen hiábavaló… értéktelen szar elejétől a végéig; és ha ismered magad, és tudod, mi használ az ilyen napokon, akkor meghúzódsz egy nyugodt sarokban, és figyelsz. Esetleg kicsit gondolkozol. Hátradőlsz az olcsó faszéken, elfordulsz a jövés-menéstől, és vad mozdulatokkal egymás után fölbontasz hét-nyolc sört… elszívsz egy doboz rövid Marlborót, eszel egy mogyoróvajas szendvicset, és mikor közelít az este, benyomsz egy csomag jófajta meszkalint… végül kiautózol a tengerpartra.”
És a sokadik ilyen este után szétlövöd a saját fejedet. Merthogy az is benne van a pakliban.
(Köszönet Jászberényi Sándornak a segítségért.)
Kapcsolódó anyagok:
A Félelem és reszketés... a Wikipédián
Vágvölgyi B. András írása az Élet és Irodalomban
Nekrológ az Indexen
