B
Bán Zoltán András: Hölgyszonáta, Scolar, 2008.

Bán Zoltán András végleg a regényírás felé fordult, mivel már mindent elvégzett kritikusként, amit lehetett (Kertész Imre egyszer félig sértetten megjegyezte, Bán az irodalmi pitbull). Kérdés, hogy az új kötetével többféle lehetséges irányt felvázoló szerző merre indul tovább. Valaminek örülni tudnánk valaminek nem.

Első kisregénye, a Susánka és Selyempina jó első kötet volt, nekem egy kicsit túlírt, de ennek a kritikának nem az a tárgya, már foglalkoztunk vele. Jut eszembe: a Bródy-díj kiosztásakor állítólag felmerült Bán neve is, így majdnem elnyerte az első köteteseknek járó díjat, vagyis jól fogadták a könyvét.

A címadó Hölgyszonáta simán lehetett volna egy az előzőhöz terjedelmében hasonlító regény, de most többet akartak (Bán vagy a Scolar), és inkább mellé választottak még két novellát. Döntésüket meg lehet érteni, mert a Hölgyszonáta összetettsége ellenére számomra egy modoros és túlírt vállalkozás, amiben az Elbeszélés jelleme a szöveg felépítése helyett teljesen lerombolja a szövegalkotást. Sokkal nagyobb baj, hogy ezért én például a felénél csúnyán elakadtam.

Bán egy ún. bravúros narratív szituációt hozott létre, amelyben Robert a megbomlott személyiségű szerző és elbeszélő, akinek egyik alteregója az Elbeszélés Jelleme, a mindent szétíró hang (messziről Garazci Metaxája ugrott ide). Három nő készül a templomi hangversenyére, akikkel a beteg elbeszélő próbál valamilyen kapcsolatot kialakítani esélytelenül. Az egyik nő a felesége, a másik a szerelme, a harmadik pedig fiának a szeretője: mindegyiküket ellenségként kezeli betegsége miatt.

A széttartó elbeszélésben kavarognak a narratívák, és csak a végén áll össze nagyjából valamiféle rend a szövegben. Robert ráadásul az Elbeszélés Jellemeként beszél, ami valamiféle a le- és megírást segítő médiumként üzemel, hol pedig szövegalkotóként, de mindenképpen lerombolja a szöveg mondatszinti állításait. Nekem egyáltalán nem működött egyértelműen, mit is akar az Elbeszélés Jelleme: hogy akkor ő most létrehozó vagy lejegyző?

A történetnek egy fontos alapszövege van a jegyzetek szerint, David Paul Schreber visszaemlékezése, aki felgyógyulása után írta meg betegségét. Az Elbeszélés Jelleme  rendre megakasztja az elbeszélést, mivel mindent lát, tud, hall, érez, az omnipotencia olyan méretű túlhajtásáról van szó, ami az elbeszélésben betöltött szerepe ellenére is túlzott. Bán ehhez ráadásul olyan filozófiai intertextuális környezetet teremt, mintha legalább egy filozófiai idézetgyűjteményhez írt volna kerettörténetet. Egyébként Bán nagyon érdekes jegyzetapparátust mellékelt a könyvhöz, amely bizonyítja, hogy a szerzői információk igenis hozzáadnak a szövegértésünkhöz, nem kell azokat kisatírozni vagy eltüntetni ebben a posztmodern vircsaftban.

56 mint megcsalás-történet

A kötet legjobb szövege az 56-os történet kíméletlen szerelmi és magántragédiája. A Kotányi főhadnagy című szöveg egy alapvetően jól elbeszélhető történetet ír meg (a megfilmesítésről nem is beszélve!), amiben a történelem egy pillanatra másodlagossá válik az egyén életében, és ráadásul egy olyan politikai helyzetben, amikor nincs és nem lehet fontosabb tényező a forradalomnál - látszólag. Pontosabban utólag látszik, hogy hozzuk létre a történelmet, ami teljesen átmossa a magánéletet is. Az ÁVH-s tiszt rajtakapja feleségét és annak szeretőjét, ez utóbbit a biztosnág kedvéért azért megöli, viszont lebukik a házmester előtt, aki a kor voyeurje: mindent lát, hall, megfigyel, jelent, visszaél, a magán- és a társasélet egyszemélyes szervezője, menedzsere.

Az egész leírásnak nagyon ötletesen kitalált filmes dramaturgiája van, minden egy szobában játszódik, összesen három szereplő között történik a verbális adok-kapok, félve mondom, mintha egy 56-os Tarantino-parafrázis lenne. A politikai hatalommal rendelkező tiszt cselekedetét is meg lehet érteni: egyik pillanatról a másikra elveszt mindent, ami őt addig meghatározta, és a forradalom által teljesen értelmetlenné válik az élete.

Kertész vs Bán

És a végére hagytam az Apám volt című elbeszélést, ami a leginkább provokatív és zavarba ejtő szöveg, amit még úgy is nehéz barátságos lépésnek tartani, hogy a cím alatt a Hommage á Kertész Imre szerepel. Bán egy elég erős és negatív értelmezését adja a Kertész-életműnek (sőt: Kertész Imrének), mivel minden biografikus adat a Nobel-díjas szerzőre játszik rá. A jegyzetapparátusban Bán közli, hogy a szöveget még a díj előtt írta sokkal, ami árnyal a képen.

A történetben egy Auschwitz-túlélőből lett író fia ír levelet az öngyilkosságot elkövető apjához (ld. Kafka): megírni az apát és leszámolni vele, ennyi a cél. A fiú 18 évesen ismeri csak meg apja személyét, és a halál után egy kocsmában emlékezik vissza rá a sorozatosan érkező fröccsök társaságában. Az utóbbi 20 évben íróink rendre előjönnek saját apatörténetükkel, ami mintegy a rendszerváltás kritikája is, láthatóan szakítani akarnak a korábbi hagyományokkal, életekkel és motivációkkal.

Hogy miért a Kertész olvasat? Az apa kabarészerző és ez Auschwitz-könyvet ír, ami senkit sem érdekel, és ezt saját kudarcaként éli meg (identitásának része a sikertelenség, mondhatni életéből megmagyarázható), ami ezért a könyv sikere lesz. Amikor a könyv sikeres lesz, akkor az apa identitása kérdőjeleződik meg: a sikertelenségre felépített élet a siker felől értelmezhetetlenné válik, mivel saját sorsának válik áldozatává. És ebből a narratívából csak az öngyilkossággal lehet úgy kilépni, hogy az életének legyen értelme. Pontosan mint Kertész esetében, aki több interjúban elmondta, hogy a Sorstalanságnak az igazi története a fel nem fedezettségében rejlett, hogy nem beszéltek róla, hogy nem tartották fontosnak, amit a Nobel-díj felszámolt. Most kapja az óriási havi apanázst a menő berlini lakásába, és több ezer eurókért jár felolvasni. A kabarészerző így visszajutott oda, ahonnan egyszer indult: irodalmi haknikon keresi a pénzt.

Így kezdődik, csakhogy érezzük a felütést és az alaphangot:

„Apám zsidó volt. Mindamellett egész élete, gondolkodása és tevékenysége arra irányult, hogy ne zsidóként éljen és fejezze ki önmagát. Zsidó volt, amikor felkelt, zsidóként itta a reggeli kávéját, zsidóként nyúlt az újságjához, zsidó borotvakrémmel kente az arcát, zsidótörülközővel szárította zsidó testét. Zsidó inget öltött zsidócipővel, zsidó talppal tapodott a zsidó előszobaszőnyegen. Az utcán zsidó levegő ömlött le torkán, zsidó fák között haladtak léptei; zsidó mód volt szerelmes, zsidóként utált és rajongott, zsidóként élte és halta az életét.”

Bán irodalmi apát választott Kertész személyében, és a kedvelt ödipális toposzt kijátszva egyben végzett is vele, de akkor miért őt választotta? "Hiszen köztudott, hogy az apaság mindig bizonytalan, vagy, mint egy nagy író mondja, voltaképpen meggyőződés kérdése."

A komoly szépírói célokkal előálló Bán Zoltán András a hírek szerint Beethovenről és Lisztről írna regényeket, főleg ez utóbbit lehetne ünnepelni. Én a Kotányiban megismert jó szituációkat teremtő, felemás hősöket létrehozó, feszült leírásokkal dolgozó Bánt látnám a későbbiekben a legszívesebben, bár a Susánkánál is látszott az a lehetséges út, amin  a Hölgyszonáta című elbeszéléssel nagyon elindult.