ABán Zoltán András: Susánka és Selyempina, Budapest, 2007, Scolar, 112 oldal, 1995 Ft.
Bán Zoltán András, akit eddig – nem éppen kesztyűs kezű – kritikusként ismerhettünk, az idei könyvhéten szépíróként is bemutatkozott Susánka és Selyempina című regényével. Hogy megmaradjak a bemutatkozás metaforájánál: Bán kézfogása erős, tekintete egyenes és fürkésző. Egyszóval írt egy jó regényt.
Mindemellett, a könyv meglehetősen kilóg a kortárs prózaművek sorából, és itt a regény nyelvezetére gondolok. Ha valakinek jelent valamit Krúdy Gyula szókincse, akkor a Susánka és Selyempinát is szeretni fogja.
Nem posztmodern játék ugyanis Bán Zoltán András prózanyelve, hanem tétmérkőzés. A tét pedig nem öncél, hanem az (egy?) érvényes valóság megteremtése. Az már csak szerencsés véletlen, hogy a Bán által megcélzott valóság és nyelv személy szerint nekem is nagyon fontos.
A századelő Budapestje elevenedik meg a Susánka és Selyempina lapjain úgy, hogy a történet – feltevésem szerint – manapság játszódik, legalábbis a kilencvenes években. Ezáltal a regény egyfajta időtlenséget sugall, és ez az időtlenség – szerelemről és identitásról lévén szó – nagyon jót tesz a könyvnek. Emiatt az időtlenség miatt van az is, hogy az olvasót nem blokkolja a nosztalgia érzése a befogadás során; a szöveg átélhető, működik.
A regény egyetlen hibája – és ez a nyelvezetből és a történetből egyaránt következhet, - hogy helyenként nagyon körülményes. Az elbeszélői pozíció (főszereplőnk agyközpontja és agysejtjei a mesélők) is erősíti ezt. Ez a körülményesség azonban nem bántó – végül minden megtalálja a maga helyét a könyvben.
Végezetül hadd idézzem az egyik gyönyörű félmondatot a regényből: „… a temetői padon ülve az öregedő kottatáros „szívrerogyott térddel” (…) gondolta el, miféle kedvesség és kecs volt e mozdulatban”. Az ilyen szavakat, hogy „szívrerogyott térd”, meg szokták köszönni. Én mindenesetre köszönöm.
Babiczky Tibor
