B+
J. K. Rowling: Harry Potter and the Deathly Hallows, Bloomsbury, 2007, 6190 Ft.
Hálózsákokból kikecmergő, pállott szájú, ördögbotbűvölő gyerekfanok seregeire számítok szombat reggel, mielőtt megkezdeném a körömrágást az Alexandra könyvesbolt kirakata előtt. Pontban tízkor két kevésbé küzdőképes nagymamát magam mögé utasítva jutok el az első pultig, egyébként néma csend – később megtudom, hogy a real arcok már éjfélkor nekiestek a Hetediknek, csak hogy reggelre körbespojlerkedjék a fél világhálót, hogy „nem is hal meeeg!”. Nos, jómagam igyekszem tartózkodni az előrelapozástól, lineárisan haladok a metrón, és nem bírom nem észrevenni, hogy öt utastársammal mégiscsak együtt fehérednek el az ujjaink a csiricsáré borítón.
A „zusammen” úttörőtábor-fílingje – a borús regényhangulattól függetlenedve – megmarad aznap és vasárnap is, amíg a combomra eresztett ventillátor mögött terpeszkedve el-elröhögcsélek azon, hogy éppen ebben a pillanatban a római pápa is, meg a köztársasági elnök, meg az a kancsal indiai csávó a tévében, háhhá! Potter a globális közösség kovásza, kár is jobban erőlködni, tévészékházat gyújtogatni meg gényolcazni. Mindegy.
Kritika nagyon sok spoilerrel erre>>
Hatszáz, hullamereven végigolvasott oldal után visszazsibbadva az első gondolatom, hogy ugyan mire volt jó a halálmarketing, az „egyik hős pusztulásának” lebegtetése – hacsak arra nem, hogy ötösével lapozzunk, és ívben tojjunk a kalandvonalra, a pikareszk vonalra, a filozófvonalra meg a szerelemvonatra –, szóval teljesen érthetetlen, hogy pontosan kit próbált a ravatalra sejttetni a szerző, amikor a Die Hard 4-nél feszesebb tempóban hullanak a szereplők – igaz, akárcsak Bruce-éknál, itt is a világ megmentése a tét. Az utolsó harminc oldalnyi, a krimik végső, értelmező nagyjelenetére hajazó eszefutást persze csak úgy tudjuk hová tenni, ha sikerül együtt csavarodnunk a történet tripla pszeudóival. Olvassunk inkább nyugodtan, megéri. Csak úgy éri meg.
Harry a késő pubertásba lépve alaposan megváltozott: akinek tud, bepofáz, a nagybátyját végre szembehülyézi, kispajtásaival is arrogáncs olykor – Ron szokás szerint orrfelhúzva bujdosik el, de kibírunk nélküle pár oldalt –, küzd, de már nem bíz bízva. Szofisztikált paranoiáját lassacskán magunkon is észrevesszük: a baglyokat kivéve a befejező részben már semmi sem az, aminek idáig látszott. Elkezdünk hinni a varázs-bulvársajtó Frei Tamásának, Vitrol Ritának, empatizálunk az idióta muglidudlikkal, sarokba rugdossuk az első hat kötetet, és lekaparjuk a gyerekről a Dumbledore-tetkót.
Máskor hőseinkkel együtt unatkozunk: Harryék a hetedik Roxfort-évfolyam, érettségi, államvizsga vagy mi van ott abszolválása helyett a regény első felében erdőn-mezőn döglenek, sátorromantikáznak, nincs mit enniük, de tervük sem, hogyan tovább. Össze kén’ szedni a sötét Voldemort hétrét osztott pszichéjét, Hattori Hanzo híján találni valamit, amivel az ominózus lélekrészek az újrahasznosulás veszélyétől mentesen megsemmisíthetők, értelmezni a három legény Halállal való találkájáról szóló tündérmesét – elsősorban az ott olvasható, címszereplő „halálos ereklyék” mibenlétét/szimbolikáját – aztán a célképzettel szinkronban cselekedni. Mission impossible. Nem mellékesen nagy a csábítás is: elpusztítod a Sötét Urat, vagy a halhatatlanságra fensz fogat, és a voldemorti, önjelölt címnél is magasabb polcra pályázol. Ha rang a rangod, védve vagy, bár különb nem lettél – a vacillálás dióhéjban, kábé.
A Potter-sorozat befejező részét nem véletlenül várták/várják többen, mint az Eltűnt idő nyomában utolsó köteteinek magyarítását. Rowling szokás szerint tesz a cukiság évtizedére, nem kíméli a bontakozó gyermeki lelket, sátán sátán hátán az eposziakkal vetekedő varázspálcás csatajelenetekben – de amennyire terminátor, olyannyira bölcs is. Míg Luke Skywalker példának okáért – rokonság/génállomány ide vagy oda – fehér bábuként néz farkasszemet sötét bőrzetű édesapjával, addig Harryben valóban benn fészkel a Gonosz (kamaszhősünk rendszeresen átjár a Sötét Lord agyába, véletlenül mindig épp a kínzás szadista képeikor; vagy emlékezzünk vissza, hogy eredetileg a Mardekár Ház krújába osztotta a Süveg stb.). A Sárvérűek elleni propagandahadjárat olyan pontosan idézi meg a ’30-as évek Németországát, hogy a szociálpszichológia professzorai végre felhagyhatnak egy használható „Előítéletellenes tankönyv kisiskolásoknak” szerkesztésével.
Izgalom – a vegetatív idegrendszert a sulykolt „meg-e-hal-a-Harry?” kérdésnél alaposabban igénybe vevő – terem bőséggel, a varázsló-genealógia követéséhez meg nem árt olyan puskatáblázatokat gyártani, amilyent anno a Száz év magányhoz rajzoltattunk anyánkkal. Kaland akad tehát, ha némiképp gyászosabb is idén a tón. Halnak az ismerősök szép számmal, betarttatott az íróígéret, naná, de hogy igazából mit jelent halni és élni – ez itt a nem reklámozott kérdés! És most má’ befogom a számat, tényleg.
Felnőtt egy generáció Harry Potterrel – ez az okosság gondolom, sok helyütt szembejön majd nyájasékkal. Annak ellenére, hogy a hetedik rész utolsó lapjai tálcán kínálják a kézenfekvő folytatást, a továbbírás lehetőségét, bízzunk abban, hogy az írónő állja a szavát. Kerek lett világ, legyen elég ennyi.
