Szilágyi Ákos: Halálbarokk, Budapest, 2007, Palatinus
Szilágyi Ákos legújabb kötete műfaji és tematikai értelemben is tabló-jellegű. Az esszék, tanulmányok, és recenziók között éppúgy olvashatunk a legújabbkori magyar irodalom jeles képviselőinek (Rakovszky, Tandori, Borbély, Spiró, Kukorelly, Kertész, Térey) szövegeiről, Viszockijról, vagy Kádár utolsó beszédéről, mint az individuális irodalomról, a búfelejtő nevetésről, utánzásról és utánzatról, írásról és Semmiről. Megtalálható itt minden az esztéta eszmefuttatásától kezdve a kimértebb véleményen és vérlázító nyelvjátékon át a szépirodalmi műfajokig (mert hogy van itt fiktív levél és utóhangként egy vers is). Kedvünkre ugrándozhatunk a totalitárius államgépezetek által rendezett temetések, és a Hlebnyikov Bobeóci című versénél sokkal betegebb Krucsonih-szövegek között, de ha kívánjuk, kafkázhatunk, révedhetünk, nevethetünk és szentségelhetünk.
Nincs tét: a Halálbarokk a Semmit védelmezi. Egyes passzusokból ez nyilvánvalóan kitűnik – a KAF-ról és Tandoriról írott szövegek kivételével a nyelvjáték olyanná válik, mint a fáradt olaj. A kezdeti frissesség után hirtelen megposhad, és úgy jut vissza önmagába, hogy semmi sem történik. Javítás: semmi történik. A védelmezésül szánt védőbeszéd néhány esetben jól sül el: néhány hosszabb írásba szélsőséges esetben úgy betegedhetünk bele, mint a szigorlatára készülő hallgató, aki a tételjegyzékben megadott orrfacsaró szövegek után valami kellemesebb könyv után nyúl, és élvezi is azt. Az igazi játék a szerző egyéni írásmódjából következően itt valósul meg. Akkor tud minket bevonni a játékba, ha nem árulja el: játékról van szó. A legtöbb szöveg jóval megüti a középszintet, de nem hat csillámporként. Elolvassuk, nyugtázzuk, egyes részeit megjegyezzük, netalántán kiírjuk, ismerőseinknek továbbadjuk, ajtófélfánkra felírjuk. Aztán meggondoljuk magunkat, és lemossuk. És elveszítjük. Nem tisztem, hogy lelőjem a poént, de azt elmondhatom, hogy a kötet legfelemelőbb szövegei arról ismerhetők fel, hogy már egyszer-kétszer megpendített húrok rezgéseivel találkozunk újból – magas rezgésszámon. Szilágyi tematikus tömbökkel operál, de ebben nincs semmi rossz, ráadásul ezekben az esetekben a végeredmény is pozitív. Célba ér a dum-dum golyó, és halvány esélyünk sincs arra, hogy felépüljünk.
Nem tisztem lelőni a poént, ezért nem biztosítom ki a fegyvert. Legyen meglepetés az, hogy Szilágyi kötetének melyik részén álmosít, melyik részén élénkít. Talán erről is szól a Halálbarokk, illetve a ’halálbarokk’ összetétel. Sokak szerint egy hiteles dolog történik az életben, ez pedig a halál, ami ráadásul egyszeri, és egyénenként megismételhetetlen. Ezért válhatnak érdekessé a halálelőttes emléknyomok is, az öregkori elbutulás árnyékában megkonstruálódó beszédek, és a háttérben hanghordozón rögzített koncertek, felolvasások is. „Minden rögzítése – halál.” – írja egy helyen a szerző, és feltehetőleg igaza van. Az írás aktusával ő maga is barokkos halált hal.
(Lehet, hogy ott hibáztam nagyot, hogy vezérlőelvként tekintettem a „semmi polgárosítására”. Minden körülmények közt uralkodó vezérlőelvként. Így nem esett nehezemre néhány oldal után felfedezni a szerzőt, aki Pilátus kései reinkarnációjaként egy nagy lavórban mosakszik, majd pillantásunkat elkapva mentegetőzve felemeli kezeit, mondván: Én a semmit védelmezem! [Én a semmiről írtam! Nem kell komolyan venni!, stb.] Egy, a kötetet permanensen végighümmögő, fejcsóváló olvasó talán találhat némi indokot ebben a koncepcióban, de nem tudom, mit tegyen az, aki a hazai pálya potenciális előnye tudatában nyúl a kötet után.
Nem biztosítom ki a fegyvert, ezért inkább lelövöm a poént: a Halálbarokk gyenge és erős szövegei között óriási a távolság. Szilágyi jól felkészített tanúi és megtámadhatatlan alibije birtokában sikeresen kikerüli az egyöntetűség vádját, de túlcifrázza a semmit. Ha egyszavas benyomást kéne alkotnom kötetéről, meg sem fordulna fejemben Krucsonih piedesztálra emelt lexémája, de komoly fejtörést okozna a válasz.)
Komoly fejtörést okoz a válasz.
