B+
Witold Gombrowicz: Megszállottak, ford. Körner Gábor, Kalligram, 2008
Még el sem kezdtük a regényt, máris belebotlunk néhány bizarr körülménybe. Gombrowicz tőle szokatlan módon a gótikus rémregény tipikus díszleteibe és detektívtörténetek kliséibe öltöztet egy pszichoanalitikus kalandot. Nem is vállalja saját nevével, mondván: szórakozásból és pénzért írta. Bizonyára olvasói között is akadnak, akik fenntartással veszik kezükbe a lektűrnek gyanított opuszt. Való igaz, a fordulatok néha akciófilmeket megszégyenítő gyorsasággal pörögnek helyenként a nevetségesség határát súrolva, de a humor és a filozófia legyintése elhesseget minden gyanút a megrögzött bölcsészek feje fölül: gombrowiczi mélységgel van dolgunk. A szöveg zivataros időkben, szűk 3 hónappal a II. világháború kitörése, vagyis Lengyelország megtámadása előtt indult útjára két bulvárlap hasábjain, és folytatásokban látott napvilágot. A szerző a befejezést már nem várta meg, Argentínába utazott.
Körner Gábor, a Gombrowicz-regények új kiadásainak fordítója bevezetőjében körültekintően vázolja mindezeket és azt, hogy mire figyeljünk olvasás közben. Sok segítséget nyújt a Gombrowicz-értelmezésben járatlan olvasónak is, bár hamar kiderül, a könyv önmagáért, önmagától beszél. Ha valakit magával ragadna a sodró lendület – ahogy velem is tette –, akkor sem kerülhetik el figyelmét a szinte automatikusan belekódoltnak, önműködőnek tűnő „pszichotripek” és tudattalan folyamatokból filozófiai problémává növő jelenségek. Az életérzés (jó rémregényhez illően) egyszerűen „megszállja” az olvasót, mint a regény hőseit az a titokzatos erő, melyről nem derül ki, hogy kívülről kapják, vagy magukból idézik elő.
A szerkezetet a folytatásos jelleg alakítja leginkább. Az a töménység, mely egy pillanatra sem enged lazítani, egyrészt biztosítja, hogy ne tudjuk letenni a könyvet, másrészt túlzásokba hajszolja önmagát. Ha kimerültek a realitás lehetőségei, akkor egy abszurd vagy misztikus véletlen csavar egyet a történetszálon. (Ugyanakkor nem kizárt, hogy Gombrowicz a „forma” kutatójaként tudatosan számolt azzal, hogy a megszállottság „tartalmai” olyan közegben tudnak élni, ahol mindenki rohan valahová, üldöz vagy menekül, és ahol minden perc idegőrlő feszültségben telik.)
A romos vidéki várkestély, mely fekete lyukként szippantja be az arra járót, remek ürügy néhány plasztikus kontrasztra a fennmaradás és pusztulás, normalitás és őrület képei között. A hősök kissé kidolgozatlan, egy-két nagy vonallal a probléma szolgálatába rendelt karakterek, akik egymást sakkban tartva a vonzások-taszítások koordinátarendszerében mozognak. Ellenéteikből és egyformaságaikból szép mintájú szerepháló rajzolható, középpontban a két főhőssel, Leszczukkal és Majával, akik mintha egy ikerpár elszakított tagjaiként találnának egymásra és önmagukra, hogy ettől a felismeréstől aztán többé ne találjanak nyugalmat. De ez már minden olvasó saját kalandja.
A befejezést kétségekkel fogadtam. Az utolsó rész jó ideig rejtőzött, és a megkerült végszavak jócskán kilógnak a regényből. Amellett, hogy a lezárás egy nagyvonalú kézmozdulattal csapja agyon az egyre labirintusszerűbbé váló történetet, fel is adja a leckét. Dogmatikusan és kissé gyermetegen hangzó megnyugtatása csak még nagyobb nyugtalanságot kelt.
