Kedves Olvasók!
Gerlóczy Márton különleges odesszai irodalmi tripjét olvashajtátok most 4 napig (előzőt itt lehet olvasni). Fogadjátok szeretettel.
Gerlóczy Márton különleges odesszai irodalmi tripjét olvashajtátok most 4 napig (előzőt itt lehet olvasni). Fogadjátok szeretettel.
Nemrég, a kereskedelmi tévék híradójának utolsó – általában városban elszabadult, más emlős tejét szopó vagy valamilyen egyéb vicces helyzetbe került állatról szóló, ütődötten mosolygó hírolvasó által narrált – hírblokkjában láttam egy landolás-kísérletet. A gépet ide-oda dobálta a szél, míg végül a pilóta úgy döntött, felemeli az orrát és megismétli a műveletet a túlságosan erős szembeszél miatt. Ilyen táncolással, de első próbálkozásra sikeresen landoltunk mi is városod kihalt repterére. Alig állt be a gép parkolóhelyére, máris féltucatnyi VIP feliratú busz vette körül a gépet. Elegáns bundát, magas sarkú bőrcipőt viselő negyvenes hölgyek szálltak ki a sofőrök mellől, kezükben táblák, rajtuk nevek. Nem messze tőlük, a rozsdás, omladozó hangárépületekből magánrepülőgépek gurultak ki és készülődtek a felszálláshoz. Az utasaikat szállító luxusautók libasorban gurultak a másik irányba, a város felé vezető útra.
Miközben a csomagom érkezésére vártam, egy határőr érkezett fekete spánielével. Amint elindult a futószalag, a kis spániel felugrott és fegyelmezetten végigszaglászta a beérkező bőröndöket. Apró lábaival szaporán szaladgált, prüszkölt, koncentrál és néha-néha simogatásra jelentkezett mosolygós gazdájánál. Hogy megállapítsam, ki ukrán és ki külföldi a jelenlévők közül, végignéztem az arcokon, akik mind a kutya munkájának befejezésére vártak. Konstatáltam, hogy az eljárást nem sokan tekintik szokatlannak.
Miközben a csomagom érkezésére vártam, egy határőr érkezett fekete spánielével. Amint elindult a futószalag, a kis spániel felugrott és fegyelmezetten végigszaglászta a beérkező bőröndöket. Apró lábaival szaporán szaladgált, prüszkölt, koncentrál és néha-néha simogatásra jelentkezett mosolygós gazdájánál. Hogy megállapítsam, ki ukrán és ki külföldi a jelenlévők közül, végignéztem az arcokon, akik mind a kutya munkájának befejezésére vártak. Konstatáltam, hogy az eljárást nem sokan tekintik szokatlannak.
A városba Igor vitt be százhúsz hrivnyáért, Volgával. Az újdonsült nagypapák lelki békéjének nyugalmát árasztó Igor medvebundát, prém svájcisapkát viselt. Ragyás arcának mélyen ülő, szürke szeme boldogan csillogott. Jó fuvar vagyok, jó pénz. Kitépi nekem a hamutálat a helyéből és az ölembe rakja. Magyaráz valamit, sem őt, sem engem nem zavar, hogy nem értem. Süvítünk a kétszer három sávos kihalt úton, a rádióból a hetvenes évek ukrán slágere szól. Otthon érzem magam. Udvariasan szarunk egymásra, nincs felesleges beszéd. Megkérdezi, mikor utazom vissza, ezt a repülőjegy segítségével tudomására hozom, mire a hotelhez érünk, megállapodunk, hogy 7-én délután két órakor itt vár majd a Londonskaya Hotel bejáratánál.
Szerda délután van. Ledobom a cuccaimat és már indulok is. Alig értem fel, a recepciós már nézheti, ahogy kiviharzom az ajtón. Ez a kérdés érzékenyen érintett mindig is, bár most nem kell felidegesítenem magam, mert nincs velem senki: ha valaki nem veti rá magát azonnal a még felfedezetlen helyre, akár hosszú repülőút után is, ha nem indul el azonnal, vagy elkezd előre gondolkodni, hogy előbb kipiheni magát és majd holnap újult erővel, azzal szóba sem állok. Ezen a borús, hideg és sötét szerda délutánon nem kell veszekednem senkivel, meg egyébként is többnyire olyanokkal utazom, akik nem szenvednek szorongástól, unalomtól és a megfontoltság túlzásbavitelének tulajdonságától. Sétám az első kocsmába vezet, és már iszom is. A poharam alján a következő felirat olvasható: igyunk még. Így hát otthagyom a helyet és kutatok tovább. Az utcák népesek, az ujjaim lefagynak. Fagyos szél fúj a tenger felől, a sétányon családosok, harmonikázó bácsik, a turistáknak pónilóköröket kínáló, rétegesen öltözött urak tesznek úgy, mintha nem is lenne tél. Nem tudok elolvasni semmit, de nem is izgulok emiatt. Mondhatnám, hogy ezen és ezen az utcán sétáltam, vagy utánanézhetnék most, immár itthon, de nem teszem. Nem tudtam elolvasni semmit, nem tudtam beszélni senkivel, és nem is érdekelt.
- Vodka? Sit!
Első napon az angol nyelvvel ennyi érintkezésem volt, nem az én hibámból adódóan. Ahogy drága jó bátyám mondaná, ezek annyit tudnak angolul, hogy: London. Ülök egy Kuba nemzeti és Che Guevara vörös zászlajával díszített bárpultnál, és kezdek lerészegedni. Jó nekem egyedül, egy nyergen ülök, amit a bárszékre erősítettek. Kedvem felhőtlen, a lelkemet beborító sűrű köd, úgy tűnik, oszladozófélben van. Mit tesz ilyenkor egy érzelmeit előszeretettel kinyilvánító, magányosan ivó ember? Fütyül. A pénztárgép mellett álló pincérlány elmosolyodik, a pultos felkapja a fejét és furcsán néz. Ekkor még nem sejtem, hogy pillanatokon belül odesszai száműzetésem második legfontosabb hozadékát tapasztalom majd meg. Kis idő elteltével újra fütyülök. A lány ekkor már csúnyábban néz, még mindig mosolyog, de ezt a mosolyt már inkább fintorgásnak nevezném. Testbeszéddel tudomására hozom, hogy egy kérdést szeretnék feltenni: mi a gond? Talán ennyire szomorú, elbaszott nép lenne az ukrán, hogy még fütyülnöm sem szabad? Kétlem! Igaz, Iszaak?
- No good! – mondja a pultos, majd a plafonra mutat, és tudomásomra hozza, hogy az hamarosan a fejemre omlik.
Aha, kapom fel a fejemet és már értem is: egy babonával állok szemben. Egy számomra ismeretlen babonával, amivel eddig még nem találkoztam. Széleskörű matematikai és filozófiai ismereteim segítségével egy pillanat alatt végigfuttatom a képletet és részegségtől mámorosan felkiáltok, mert úgysem értik: bassza meg a fekete macska, a péntek 13-a és a sarokba rakott táska! Babonás voltam eddig, mert az, mint egy láthatatlan vírus, megtámadja az embert, mint a félelem. Vagyis a babona az maga a félelem. De ha egy ismeretlen babonával találkozik az ember, akkor logikus következmény, hogy az összes babona érvénytelen lesz. Mióta megettem a visegrádi házban az a kurva sok répát, amihez egyáltalán nem volt kedvem, és először befelé ugyan, de megtanultam fütyülni, tömérdekszer, mondhatni napi rendszerességgel fütyültem lakásokban, kocsmákban, villamoson és vécén, de egyszer sem omlott a fejemre semmi. Hogy ne vigyem túlzásba, arra jutottam, ne féljünk olyan babonától, amit tanultunk, felejtsük el, féljünk csak a sajátjainktól.
Szerda délután van. Ledobom a cuccaimat és már indulok is. Alig értem fel, a recepciós már nézheti, ahogy kiviharzom az ajtón. Ez a kérdés érzékenyen érintett mindig is, bár most nem kell felidegesítenem magam, mert nincs velem senki: ha valaki nem veti rá magát azonnal a még felfedezetlen helyre, akár hosszú repülőút után is, ha nem indul el azonnal, vagy elkezd előre gondolkodni, hogy előbb kipiheni magát és majd holnap újult erővel, azzal szóba sem állok. Ezen a borús, hideg és sötét szerda délutánon nem kell veszekednem senkivel, meg egyébként is többnyire olyanokkal utazom, akik nem szenvednek szorongástól, unalomtól és a megfontoltság túlzásbavitelének tulajdonságától. Sétám az első kocsmába vezet, és már iszom is. A poharam alján a következő felirat olvasható: igyunk még. Így hát otthagyom a helyet és kutatok tovább. Az utcák népesek, az ujjaim lefagynak. Fagyos szél fúj a tenger felől, a sétányon családosok, harmonikázó bácsik, a turistáknak pónilóköröket kínáló, rétegesen öltözött urak tesznek úgy, mintha nem is lenne tél. Nem tudok elolvasni semmit, de nem is izgulok emiatt. Mondhatnám, hogy ezen és ezen az utcán sétáltam, vagy utánanézhetnék most, immár itthon, de nem teszem. Nem tudtam elolvasni semmit, nem tudtam beszélni senkivel, és nem is érdekelt.
- Vodka? Sit!
Első napon az angol nyelvvel ennyi érintkezésem volt, nem az én hibámból adódóan. Ahogy drága jó bátyám mondaná, ezek annyit tudnak angolul, hogy: London. Ülök egy Kuba nemzeti és Che Guevara vörös zászlajával díszített bárpultnál, és kezdek lerészegedni. Jó nekem egyedül, egy nyergen ülök, amit a bárszékre erősítettek. Kedvem felhőtlen, a lelkemet beborító sűrű köd, úgy tűnik, oszladozófélben van. Mit tesz ilyenkor egy érzelmeit előszeretettel kinyilvánító, magányosan ivó ember? Fütyül. A pénztárgép mellett álló pincérlány elmosolyodik, a pultos felkapja a fejét és furcsán néz. Ekkor még nem sejtem, hogy pillanatokon belül odesszai száműzetésem második legfontosabb hozadékát tapasztalom majd meg. Kis idő elteltével újra fütyülök. A lány ekkor már csúnyábban néz, még mindig mosolyog, de ezt a mosolyt már inkább fintorgásnak nevezném. Testbeszéddel tudomására hozom, hogy egy kérdést szeretnék feltenni: mi a gond? Talán ennyire szomorú, elbaszott nép lenne az ukrán, hogy még fütyülnöm sem szabad? Kétlem! Igaz, Iszaak?
- No good! – mondja a pultos, majd a plafonra mutat, és tudomásomra hozza, hogy az hamarosan a fejemre omlik.
Aha, kapom fel a fejemet és már értem is: egy babonával állok szemben. Egy számomra ismeretlen babonával, amivel eddig még nem találkoztam. Széleskörű matematikai és filozófiai ismereteim segítségével egy pillanat alatt végigfuttatom a képletet és részegségtől mámorosan felkiáltok, mert úgysem értik: bassza meg a fekete macska, a péntek 13-a és a sarokba rakott táska! Babonás voltam eddig, mert az, mint egy láthatatlan vírus, megtámadja az embert, mint a félelem. Vagyis a babona az maga a félelem. De ha egy ismeretlen babonával találkozik az ember, akkor logikus következmény, hogy az összes babona érvénytelen lesz. Mióta megettem a visegrádi házban az a kurva sok répát, amihez egyáltalán nem volt kedvem, és először befelé ugyan, de megtanultam fütyülni, tömérdekszer, mondhatni napi rendszerességgel fütyültem lakásokban, kocsmákban, villamoson és vécén, de egyszer sem omlott a fejemre semmi. Hogy ne vigyem túlzásba, arra jutottam, ne féljünk olyan babonától, amit tanultunk, felejtsük el, féljünk csak a sajátjainktól.
Kimutatok az utcára és kérdezem, vajon ott lehet-e folytatni a fütyülés tevékenységét, vagy talán egész Ukrajnában szigorúan tilos? Azt mondja, ott nyugodtan. Hallottam, hogy Donyeckben olyan futballstadion épül, amelynek teteje fedhető lesz. Mit csinál ott a bíró, üvölt? Vagy olyan bírók vezetik majd a mérkőzéseket, akik nem babonásak, esetleg külföldről hoznak bírót, akinek más babonái vannak, netán – isten ments – nem is babonás? És egyébként is: az én fejemre zuhan a plafon, vagy mindenkiére? Mi van, ha a tartógerenda alatt fütyülök, és mi van, ha…?
Fütyülök rá (elnézést, tudom, hogy szar, de ez jött a számra), megyek tovább. Egyre hidegebb van. Egy téren átsétálva macskanyávogást hallok. Lapos tetejű, uszkve tizenöt méter magas ház párkányán nyávog az állat. Fiatal lány mászik felfelé az ereszen, a táv felénél jár, két fiú figyeli lentről. Ha leesik, vagy ő hal meg vagy az a fiú, aki alááll. Tudom, hogy ezek (oroszok, ukránok) nem normálisak (senki sem az máshonnan nézve), de mit számít ez, ha ekkora szívük van. „Elhunyt egy cirmos megmentése közben, 2007. január 2-án.” Ez áll majd a sírkövén. Vagy nem. Nem tudom meg, mert megyek tovább. Hogy hova, arra már nem emlékszem pontosan. A város meseszép, a karácsonyi díszkivilágítás színpompás, kék, zöld, piros, ragyogó. Úgy látom, lassan több a luxusautó, mint a Lada és Volga, de legalább ugyanannyi. Középkategória sehol. Ez minden valamirevaló, korrupt országra elmondható. Ha már itt tartunk, félni nem kell. Ezt azonnal leszűrtem. Ezek a fiúk már rég elloptak mindent a nálam sokkal gazdagabbaktól, vagy éppen a szegényektől, bár oda is a gazdagokon keresztül vezet az út. Kis tétel vagyok én. Agressziót nem érzek a levegőben, túl hideg van, és persze karácsony, pravoszláv karácsony. Eljöttem a karácsony elől, és megint karácsony van. De nem nekem.
Munkának nehezen nevezhető, az év minden napját meghatározó tevékenységem okán már két nap alatt ki tudom alakítani a rendszert, amelyben majd élni fogok. Bárhová megyek is, ez elkerülhetetlen. Szeretek adott időpontban ébredni, ugyanabban az időpontban ugyanott reggelizni, ebédelni. Csak az estéimet adom át a sors szeszélyének, már ha iszom.
Ezért aztán az Odesszában eltöltött napokat csupán az időjárásbeli változások emlékei alapján tudom felidézni és megkülönböztetni egymástól. Reggeli után sétára indultam, de dicséretemre válik, hogy mindig másfelé. Ehhez térképre volt szükségem, amit a sétálóutca könyvesboltjában szereztem be. Éljen a műveltség és a kultúra, itt sem beszél senki angolul, bár befoghatom a számat, én sem beszélek oroszul, pedig kéne, csak hát olyan rövid az élet és annyival közelebbinek érzem Franciaországot, Spanyolországot és Angliát, hogy inkább azok nyelvét tanulom. Pedig lelkemnek kedvesebb az ukrán, vagy éppen – bár még arra sem jártam – az orosz virtus. Ha ezek felzárkóznának esetleg, kettéosztják majd a mi egyébként is – lelkiekben és vérösszetételben egyaránt – megosztott országunkat. Ha majd ugyanolyan jólét lesz náluk, és ugyanolyan kellemes feltételekkel utazhatunk hozzájuk nyaralni, eldől majd országunkban, hogy ki miféle. Én már tudom, hogy ugyanolyan nagy szeretettel megyek majd Odesszába, mint Marseille-be, ami mellesleg – Yokohama, Szeged és Genova mellett – testvérvárosa Odesszának. Addig marad Mallorca, Ibiza, olcsó párizsi, barcelonai, londoni hostelek, és az illúzió, hogy nyugatiak vagyunk. Pedig nem. Ezt bizton állítom. Balkán ez, de rosszabb annál, mert az általam nagyra becsült és – magasságokba és mélységekbe egyaránt lehengerlően – magával ragadó Balkán vérmérséklete helyett valami mutáns, az osztráknál, szlováknál enyhén temperamentumosabb, de éppen csak a felkiáltás szándékát hordozó, üvölteni már képtelen, nem merő lendület jellemzi. Lendület? Lószart! Ittam én már sokféle helyen és szerettem mindegyiket, mert azt láttam, hogy nem színészkedik. Szeretem, ahogy a finnek isznak, mert finnül isznak, ahogyan a japánok japánul, szerbek szerbül, de a magyar mintha keresné az utat valahova máshová, amikor részeg. Nem tetszik neki, ami, és elindul, erőltetetten. Nincs hozzá (szerethető) zenéje, mint az íreknek, kubaiaknak, ekképpen aztán tánca sincs, csak a nyelve, amivel az Istent, a franciát, a zsidót szidja vagy a romát veri. Így aztán okádásig züllik, mert újra csődöt mond a nagy identitáskeresésben. Arról nem is beszélve, amit a bolgár barátom mondott: hogy inni sem tud. Nem tudja, mit szabad keverni és mit nem, és nem eszik mellé semmit. De ha szeretne, akkor sem ehet, mert egy magyar kocsmában csak ropi van, azt meg dugja fel magának, aki kitalálta. Kérdem én (hej, de plátóian): egy, az alkoholisták tekintetében az élmezőnyhöz tartozó országban hogy nem sikerült az alkoholfogyasztás egyetemes szabályrendszerét a mindennapi, kocsmai gyakorlatba átültetni? Másnap reggel, első hosszabb sétám alkalmával láttam és le is fotóztam két hányást, tisztán kivehetőek voltak a betonra fagyott uborkadarabok. Ez most éppen megcáfolna mindent, amit eddig állítottam, mégsem teszi: hiszen csak két hányást láttam, pedig minden kocsma tele volt, és a vodkát decivel isszák.
No de, kedves Iszaak, térjünk vissza a városra, amit hetven éve nem láttál, és a szavakra, melyek felkutatására megkértél. Rossz hírt kell közölnöm veled. Azt gondoltam, hogy a végére hagyom, de nem szeretnélek nagyon megvárakoztatni. Találtam szavakat magam is, ezekkel búcsúznék majd tőled, azokat hagyom a végére, de van itt valami, ami fontosabb az én benyomásomnál. Veled egy időben egy másik férfi is élt itt, és írt, beszélt a városáról. Ez az úr, bizonyos Reinhard Heydrich szintén elhagyta szülővárosát, és halálod után két évvel ekként szólt róla Wannsee-ben, az "A végső megoldás" címen tartott beszédében: „Le kell számolnunk zsidó ellenfeleink településeivel. Évszázadok óta kényelmesen élnek ott. Szülővárosomban, Odesszában több mint hetvenezer zsidó lakik. Pontosabban lakott. Összefoglalva, uraim, a csapataink nyomában szorosan haladó akciócsoportunk gyakorlatilag kiirtotta a zsidókat.”
