Kedves Olvasók!Gerlóczy Márton különleges odesszai irodalmi tripjét olvashajtátok most 4 napig. Foadjátok szeretettel.
Kedves Iszaak!
Azt kérdezted tőlem, miért éppen Odesszába megyek az évnek ebben a szakaszában, amikor hideg van és sötét. Nem tudom. Szeretek gyors és ellentmondásos döntéseket hozni, sőt ha jobban belegondolok, még pisálni is szeretek széllel szemben, csak azért, mert mások nem szoktak. Ugyanezen okból döntöttem úgy, hogy nem bírom tovább, el kell hagynom az országot. A karácsony és az azt követő hét olyan sűrű köddel borította el lelkemet, hogy most visszaemlékezve nem emlékszem semmire.
Elmentem a légitársaság irodájába, mivel nem sokkal korábban értesültem arról, hogy rendelkezésemre bocsátanak egy adott távolságon belül szabadon felhasználható repülőjegyet. Sétálok a Balzac utcában az iroda felé és azon gondolkodnék éppen, hova is repüljek, amikor gondolataimba egy sokkal nagyobb súlyú dilemma férkőzik: hogy is van ez? A te idődben hónapokig terveztétek az utazást és hetekbe telt az út, amely – ritkaságánál fogva – sokkal erőteljesebb hatással volt rátok. Egy életre megváltoztathatott mindent. Téged Párizs vagy éppen Moszkva, de engem mi változtasson, mi orvosolja öt nap alatt a maradandónak hitt sérüléseket, amiket a kis Jézuska szeretettől túlcsorduló itt tartózkodása okozott?
Ez volt tehát a kérdés. A kisasszony egy listát rakott elém. Vagy harminc európai és közel-keleti város.
- Nézze meg Athént – mondtam, miután átfutottam a listát. – Ott még nem jártam.
- Nézem, nézem… Legkorábban hetedikén…
Utálom rabolni a dolgos emberek idejét, nem szeretem a töketlenkedésnek és bizonytalanságnak még a látszatát sem kelteni, arról nem is beszélve, hogy hetedike olyan messzinek tűnt, mint a hazautazás gondolata egy vlagyivosztoki száműzetésből.
- Odessza.
- Odessza?
- Legyen. A kisasszony volt már ott?
- Nem, de egy barátom szépeket mesélt róla. Igaz, ő nem veti meg az alkoholt. Mert ott, pláne ilyenkor, szerintem mást nem igen lehet csinálni.
- Jó lesz.
Ezzel ugyan nem magyaráztam meg, de legalább elmeséltem úticélom kiválasztásának lebilincselően izgalmas történetét. Eztán kerestelek meg, hogy mesélj nekem szülővárásodról, te pedig hasznos tanácsokkal láttál el, melyeket szívből köszönök. Cserébe azt kérted, miután visszatértem, keresselek meg és számoljak be az Odesszában eltöltött öt napomról, mivel közel hetven éve nem lélegezhetted be hőn szeretett városod sós levegőjét. Tisztán emlékszem a szavaidra, és arra a kérésedre, hogy ezeket a szavakat keressem meg a város utcáin, és ha netán mégsem találnám őket, hozzam el helyettük azokat, melyek a helyükre léptek.
„Képzeljenek csak el egy várost, amelyben derűs, felhőtlen az élet. A lakosság fele zsidó, a zsidó pedig az a fajta, amely néhány egyszerű dolgot nagyon jól az agyába vésett. Házasodnak, hogy ne éljenek magányosan, szeretnek, hogy örök életűek legyenek, gyűjtögetik a pénzt, hogy házuk legyen, s asszonyaiknak perzsaprém kabátkát ajándékozzanak, szeretik a gyerekeket, mivelhogy a gyerekszeretet igen jó dolog és fontos is. A kormányzók meg a köriratokban érkező rendeletek igen-igen megzavarják ugyan a szegény odesszai zsidókat, ám eredeti elképzeléseikről nehéz őket lebeszélni – ahhoz túlságosan ősi álláspont ez. Nem is fog sikerülni az „eltérítés”, sőt sokan tanulnak tőlük: nagyrészt az ő erőfeszítéseik nyomán alakult ki a derű és a felhőtlenség légköre, amely áthatja Odesszát.”
Tartok az olyan úticéloktól, melyekről nem tudok semmit. Ha tudom, hogy veszélytelen, vagy éppenséggel veszélyes, már nem izgulok. Ukrajnába készülök. Nem tudok ukránul, sem oroszul. Egyedül vagyok. Nincs időm, és soha nem is volt kedvem sportolni, ezért aztán vézna vagyok. Az egyetlen, amiben bízhatok, hogy telepatikus energiáim eddig sohasem hagytak cserben, ügyesen használom őket, soha nem vernek meg vagy rabolnak ki. Úgy tudok nézni a legelvetemültebb egysejtűre, hogy ő érezze kellemetlennek, ha beveri a pofámat. Szavakkal, és az aurám burkában láthatatlanul, lasszóval engem kísérő cowboyok segítségével verekszem tehát. De ehhez kiegyensúlyozott lelkiállapot szükségeltetik, amit – mint mondtam – a kis Jézuska látogatása hazabaszott. Úgy kalkuláltam, hogy a városban két-három óra alatt rendbe jövök majd, így csupán a szállodáig kell eljutnom. Az internet segítségével kiderítettem, körülbelül mennyibe kerül a reptéri transzfer és az információval oly kedvesen kisegítő, Odesszába szakadt honfitársamnak felajánlottam, hogy cserébe meghívom majd egy sörre, de erre a levélre már nem válaszolt. Talán azt hitte, hogy azért megyek télen, mert nem érdekelnek annyira a nők, hogy nyáron, lengén láthassam őket. Ez természetesen hibás feltételezés, minden utam előtt ott él bennem – az egyébként ostoba – remény, hogy majd azok a nők, majd ott. Nem jártam még olyan országban, ahol ne mondhattam volna el, hogy az ott élő nők gyönyörűek, és minél több országban jár az ember, ez annál világosabbá, vagy éppen sötétebbé válik – ízlés dolga. Én speciel minden színért és hangszínért ugyanolyan vonzalmat érzek, mint ahogy a mazsola kivételével bármit megeszek.
Nosztalgikus élmény a déli órákban Ferihegyre érkezni. Ilyenkor indulnak haza Európa vidéki emberei, Tiranába, Skopjébe, Bukarestbe, Chinisauba, Szófiába, Kijevbe, Odesszába, ők, akik még hat tonna ruhát, konzerveket, törülközőt, reményt, lelkesedést, félelmet visznek egy ötnapos utazásra. Egész éjjel nem alszanak a repülés gondolatától, nem értik, miért nem beszéli mindenki a nyelvüket, és kulturálatlan tahónak tartják azt, aki más nyelven beszél. Csúnyán néznek a reptér csarnokában várakozó feketékre, ázsiaiakra, homokosokra, és nem hajlandóak megérteni egyetlen biztonsági utasítást sem, lévén náluk otthon ez nincs érvényben, magyarán nem létezik.
- My shampoo! (ejtsd: máj sámpúúú)– sóhajt fel egy fiatal albán lány, amikor az átvilágítás után a hölgy elkobozza neszesszeréből három samponját. Elmagyarázza neki angolul, miért cselekszik így, és igyekszik ezt a mellette álló, e közérdekű közleményt rajzokkal illusztráló tábla segítségével megerősíteni. A lány közelebb hajol, ujjait összeszorítja, arccsontja mellé emeli és felveszi a balkáni magyarázó testhelyzetet. Aztán nekilát albánul panaszkodni, amiből csak a sámpúút értjük a hölggyel, aki már engem néz, mert az ember ilyenkor szeret keresni valakit, aki érti, milyen borzasztó, hogy őt nem értik, aki befogadja az elkeseredését. Az albán csapkodni kezd, fogja a rózsaszín, műanyag neszesszerét, ideges mozdulattal behúzza a cipzárját és káromkodik. Ez biztos. Azt nem értik, hogy őket nem értik, de abban már teljesen biztosak, hogy a káromkodást nem értik. Pedig mi csak azt értjük. Érdekes.
Ilyen volt a magyar is tíz- tizenöt éve. Felettébb szórakoztató a felzárkózás folyamatát átélő szomszédok látványa, és hogy hiába múlik az idő, és hogy elvileg másformán kéne csatlakozzon a román vagy a bolgár, az emberi természetet nem lehet olyan egyszerűen fejleszteni, mint mondjuk az internet-elérhetőséget Skopje belvárosában. Erről majd még – visszautazásom történetének keretében – részletesebben beszélnék neked, kedves Iszaak, de most érkezzünk meg végre Odesszába.
