José Saramago: Vakság (Ensaio sobre a Ceguiera - 'Esszé a vakságról')
Európa Könyvkiadó, 2008., fordította Pál Ferenc, változatlan utánnyomás, 385 oldal, 2800,- Ft
Október 15. A Fehér Bot Világnapja, a mai bejegyzést erre figyelemmel ajánljuk!
Vakság : a film (3.)
Előzmény:
Érdemes végignézni a beharangozó trailert, trailereket. Bár lelő több fontos fordulatot /spoileres -- ezt amúgy nem szeretjük/, jó képet ad arról, milyen megközelítésben készült a film. Nyomasztó, ahogyan egy megapolisz borzongva szembesül önnön tehetetlenségével. Kíváncsi lettem.
Alábbi cikk Onozó Róbert tollából jelent meg, az origo.hu-n, aki jelen volt a Vakság film cannes-i bemutatóján. "
(...) a bő másfél hetes cannes-i filmfesztivál a vizuális élmények Mekkája, mind a filmdömpinget, mind a rendezvény látványos helyszínét és külsőségeit illetően. Tovább lehetne gondolni az alaptematikát, és elképzelni a francia üdülőhelyre tódult filmvilág apraja-nagyját a látás értékes képességének elvesztése esetére, hiszen a Vakság pontosan erre a meglehetősen pesszimista ötletre épül, miszerint egy titokzatos, soha meg nem nevezett kór következtében mindenki megvakul.
Az apokaliptikus metafora nem újdonság a vásznon, sőt, akár egy nyári blockbuster témájául is szolgálhatna, de a brazil rendező végeredményben lényegesen szűkebb réteget céloz meg, bár a regény naturalista megközelítéséből adódó kockázatokat nem vállalja fel teljes mértékben. A Vakság ugyanis azon kívül, hogy bemutatja civilizációnk seperc alatt bekövetkező összeomlását és lehetséges újraszerveződését (nem véletlenül emlegették a sajtótájékoztatón például A legyek urá-t), olyan undorító részletességgel taglalja az egyik fő emberi érzék elvesztése révén való elállatiasodást, hogy az a vásznon szinte vállalhatatlan lenne. Aki olvasta Saramago megdöbbentő vízióját, nagyjából a Salo, avagy Szodoma 120 napja szintű sokkra számíthatna. Erről persze szó sincs; a Vakság egy közepesen bátor hollywoodi produkció nemzetközi koprodukcióban. A nemzetközi jelleg azért is érdekes, mert a távol-keleti, színesbőrű és latin főszereplők is azt sugallják, hogy a képzeletbeli - meg nem nevezett - nagyváros bárhol lehetne és a káprázatos, de ritkán használt városképeken mecsetek és nyugatias felhőkarcolók keverednek.
A nézőpont viszont következetlen a "fehér vakság" ábrázolása és a külső szemlélő (illetve az egyetlen látó, Julianne Moore) számára látható rémes valóság között. Ezt helyenként ötletes technikai megoldások kompenzálják, de a felesleges narráció (Danny Glover abban a szerepben, amit szinte száz százalék, hogy eredetileg Hollywood kedvenc bölcs, öreg, afroamerikai narrátorának, Morgan Freemannek szántak) lusta megoldás. A mellékszereplők egyébként szinte egytől-egyig telitalálatok, bár Julianne Moore mellett nem sok lehetőségük van kibontakozni, leszámítva Gael García Bernal karizmatikus főgonoszát, akihez az egyetlen, a könyvben nem szereplő (nagyon fekete) humoros jelenet is kapcsolódik. Ferdando Meirelles egyébként elmondta azt is, hogy már tíz évvel ezelőtt szerette volna megvásárolni a megfilmesítés jogait, de Saramago akkor arra hivatkozva mondott nemet, hogy a film műfaja nem alkalmas arra, hogy helyettesítse az olvasó vadabb képzeletét. Ez a korrekt, de kompromisszumos adaptáció senkit nem fog meggyőzni ennek ellenkezőjéről."
A kilencedik fejezet (160-179. oldal)
Éppenséggel kapóra jött a fentebbi cikk, mi is ott tartunk a regényben, ahol az élettani, mindennapos kis és nagy események részletes, naturalizmusba hajló leírása olvasható. Megerősíthetem, manapság egy igen merész rendező sem jelenítené meg vásznon a leírtakat. A film és az irodalom eszközei amúgy is különbözőek, ennek figyelmenkívül hagyása nem művészet, sokkal inkább dilettantizmus. Hogyan is lehetne képernyőn, legfeljebb két órás filmben visszaadni tízoldalnyi leírását annak, hogy gyomorforgató körülmények között élnek a vakok, segítség, takarító személyzet és főként működő vízvezetékek nélkül? Mind a kétszáznegyven vaságynak van gazdája az elhagyott, kiürített volt elmegyógyintézetben. Több vak van, kinek már nem jutott hely, ők a földön alszanak. A szerző szavaival élve:
Nincs mégoly burjánzó, hasonlatokat, képeket és metafórákat bőven termő képzelet, amely kielégítően, minden apró részletében le tudná írni azt a mocskot, ami itt összegyűlt.
A vécék állapota annyira siralmas, hogy e bűzös odúkat szerzőnk a pokol emésztőgödreihez hasonlítja. Sajnos a folyosók, és a többi átjárásra szolgáló helyiség is átváltozott klozettá: eleinte alkalmilag, a hirtelen támadó szükség miatt, majd takarítás hiányában rendszeresen. Az újonnan vakká lett emberekben a tudat, hogy más sem látja őket, felszabadította a szégyenérzetet és higiéniai igényességet.
Nem érdekes, úgysem lát senki, és azontúl nem törődtek semmivel.
Amikor pedig az eredeti illemhelyekhez eljutni érthető okokból lehetetlenné válik, a vakok a hátsó udvart kezdik ürítés céljára használni. Ahová - emlékezzünk vissza - az első vak csoport halottait temette el. Járni már mindenhol csak "az ezerszer megtaposott ürülék egybefüggő szőnyegén" lehet. A sok egybezárt ember is feszélyezőleg hat, a tapintatosabb vakok egész álló nap visszatartják szükségleteiket, hogy feltételezhetően éjszaka - ezt abból szűrik le, mikor csendesednek el a többiek - nekiinduljanak,
(...) kezüket a hasukra nyomva, vagy két lábukat összeszorítva, hogy találjanak háromarasznyi tiszta területet, (...)
A levegő gázokkal, áporodottsággal és bomlástermékekkel már a maximális mértékben telítődött. Hullámokban érkezik a különböző helyekről a "dögletes bűz" és a "hányingert keltő kipárolgások" sora. Mindehhez hozzáadódik a kétszázötven ember izzadtságban pácolódott testének szaga, napról-napra mocskosabb ruhái, nemritkán ürülék szennyezte ágyneműje. A kormány pedig látszólag gondoskodott mindenről, naponta tájékoztatnak a hangosbemondón a tisztálkodószerek használatának előnyeiről, továbbá hogy telefonon lehet bármit kérni, ha kifogyott a készlet. Szappan, lúg és mosópor tehát lenne, csak használni nem tudja őket senki.
(...) pedig ott igazából egy erős vízsugárra lett volna szükség, amelyik eltakarítja az összes ürüléket, meg egy vízvezetékszerelő brigádra, amelyik megjavítja a vízöblítéses vécéket, azután vízre, sok-sok vízre, ami magával sodorja a szennyvízcsatornákba azt, ami oda való, utána pedig, könyörgünk szemekre, csak néhány szemre, egy kézre, amely képes vezetni és irányítani bennünket, egy hangra amely azt mondja, Erre. Ezek a vakok, ha nem sietünk a segítségükre hamarosan állattá válnak, és ami még rosszabb, vak állattá.
A helyzet leginkább a mindezt titkon látó hölgyet ejti kétségbe. Úgy érzi, nem bír tovább tűrni; színlelni, hogy nem lát, nézni ölbe tett kézzel a "töménytelen nyomorúságot". Érthető, hogy ő is kezd a maga korlátaihoz érkezni. A vakok közti viták, szánalmas verekedések, az őrület határára sodorják. Férje, az orvos próbálja nyugtatni, és bölcsen felhívni figyelmét, milyen bonyodalmakba sodorná magát egy a coming out-tal: hamarosan rabszolgájává válna a többieknek, mindenki elvárná, hogy gondot viseljen rá, sőt összes problémájukat oldja meg. Széleskörű ápolói feladatok teljesítését, orvosi szakértelmet, és nem utolsósorban robothoz hasonlítható állóképességet várnának el tőle.
(...) kiabálnak utánad, amikor alszol, és sértegetnek, ha késel. (...) Lesznek majd olyanok, akik gyűlölnek azért, mert látsz, ne hidd, hogy a vakságtól jobbak lettünk.
Vitatkoznak, fojtott hangon, a nő nem akar kényszer-tehetetlenségben maradni, férje végül rábízza a döntést.
Azt teszed, amit a legjobbnak látsz, de ne feledd el, hogy mi vakok, egyszerűen csak vakok vagyunk, vakok, szép szavak és szánalom nélkül, a világtalanok könyörületes és festői világának befellegzett, ez a vakok kemény, kegyetlen és könyörtelen világa.
Elhatározza, hogy másnap bejelenti a tényt, miszerint ő lát. El kell döntenie, hogy a kezdetektől változatlanul fennálló látásról, vagy egyfajta 'visszaszerzett' látásról számoljon be, ünnepélyesen, nagy csinadrattával, avagy tapintatosan, mintha nem is kellene fontosságot tulajdonítani az ügynek. Csakhogy ezen a hajnalon is ébredeznek a vakok, mozgolódni kezdenek, beindul a napi rutin, világosodik a terem, és az orvos felesége szembesül a leküzdhetetlen, orrfacsaró valósággal.
Micsoda eszement dologra akarok vállalkozni (...), mégha nem is követelnék meg tőlem, hogy kiszolgáljam őket, és ez egyáltalán nem biztos, én magam nem bírnám ki, hogy ne álljak oda mosni, takarítani, és mennyi ideig tartana az erőm, ez nem egyetlen embernek való munka.
Külön bejegyzésben folytatjuk...
