José Saramago: Vakság (Ensaio sobre a Ceguiera)
Európa Könyvkiadó, 2008., fordította Pál Ferenc, változatlan utánnyomás, 385 oldal, 2800,- Ft
Vakság: a film
A legismertebb portugál író, José Saramago népszerű regénye hamarosan egy amerikai filmben kel új életre. Aggodalomra azonban semmi ok: a 85 éves szerző műve biztos kezekben van, hisz a rendezői székben Fernando Meirelles (Isten városa, Az elszánt diplomata) ül.
A férfi főszereplő Mark Ruffalo lesz. Márciusban, amikor a női főszereplő Julianne Moore-t bejelentették, 
még arról volt szó, hogy Daniel Craig lesz a partnere, ám a jelek szerint ez végül meghiúsult. /Hála az Égnek! :-)/
még arról volt szó, hogy Daniel Craig lesz a partnere, ám a jelek szerint ez végül meghiúsult. /Hála az Égnek! :-)/A brazíliai Sao Paoloban 2007. nyarán forgatott Vakság még csak a második Saramago-adaptáció. Az elsőt, a 2002-es Kőtutaj címűt Bíró Yvette forgatókönyvéből forgatták spanyol-portugál-holland koprodukcióban, és a magyar mozikba is eljutott három éve.
Tanulmány Saramagoról
Ma részletesen Lukács Laura - szerintem remek - írásával foglalkozunk.
Fantasztikus múlt, fantasztikus jelen
Gondolatok José Saramago, Nobel-díjas portugál író regényeiről
(Lukács Laura írása)
Vegyük csak Saramago valamelyik könyvét: bármelyik prózáját, talán a koraiak kivételével. Folyamatos, szinte tagolatlanul nyomtatott, sűrű szöveget látunk, központozási furcsaságokkal: vesszőt nagybetű követ, a közlés vesszővel ér véget, amely után ismét nagybetű jön, és van mondat, amelynek sehogy sem akar vége szakadni, mert a megkönnyebbülést hozó pont (kérdő- vagy felkiáltójel, kettőspont, pontosvessző sosem) olykor csak tíz-húsz sor után "következik be". Gyakorlottabb olvasó persze már sokkal korábban is levegőt vehet, de aki még nem ismeri, megretten, először legszívesebben talán sutba is vágná a több száz oldalon hömpölygő prózát. Mert ilyen az érett Saramago-regény.
És ha igaz (akár csak félig is), hogy a stílus az ember, ez a nyomdai szedéssel is hangsúlyozott áradás, amelyet csak a bekezdések osztanak kisebb szakaszokra, bizonyára közölni akar valamit.
Elég egy-két türelmesen végigolvasott oldal, és máris nyilvánvaló, hogy a vesszők közé ékelt, nagybetűvel kezdődő mondatok élőbeszéd-idézetek vagy párbeszéd részei, és a dialógus másik fele csupán egy vesszővel van elválasztva. De ugyanígy "szól bele" maga a narrátor-író is, aki legtöbbször egyáltalán nem akar rejtőzködni, sőt az olvasót is bevonja elmélkedéseibe, így nemsokára olyan megszokottá válik olvasás közben a többes szám első személy, hogy az ember valósággal alkotótársnak érzi magát.
A huszadik század bővelkedik tartalmi-formai kísérletekben: központozatlan tudatfolyam és képvers, értelmezhetetlen, mégis értelmezésre csábító vagy éppen kétértelmű, talányos szövegek.Ami Saramagót illeti, ő nem talált ki forradalmian újat, csak azt szeretné sugallni, hogy semmilyen közlés nem ragadható ki a közegéből, nem különíthető, nem különítendő el tőle, térben és időben mintegy beleékelődik. Ezt szolgálja e központozási fortély, amelyhez Saramago makacsul ragaszkodik, és amelyet oly következetességgel használ eddigi hét, viszonylag terjedelmes regénye mindegyikében, hogy aki egyszer megtanulta a logikáját, maga is sikerrel tudná alkalmazni.
Nem "nehéz" író tehát Saramago, legalábbis nem olyan nehéz, mint amilyennek első látásra tűnik. Az értelmezés megkönnyítése érdekében maga is sokat tesz: szívesen és alaposan magyaráz, egy-egy kisebb gondolati kitérő kedvéért pedig boldogan kanyarodik el a tárgytól. Arról már nem is beszélve, hogy egyik-másik regényének főhősében gyaníthatóan saját alkotói énjét vagy annak egy darabját rejtette el, így hitelesebben senki sem érhetné tetten ezt a furcsán burjánzó folyamatot.
A kitágult térben burjánzik barokkosan a saramagói próza, a pont és ellenpont, tétel és ellentétel logikájával előretörő érvelés, amely frappáns megállapításokban talál nyugvópontot (igaz, nem mindig sikerül kikerülni a zsákutcát), itt terebélyesednek bokorrá a sokszor hétköznapi pillanatokból kinövő, filozofikus gondolatok.
A gondolat, hogy a lélek bűneiért vagy nyomoráért a testnek kell fizetnie, hogy a lélek és a test harcában mindig a test húzza a rövidebbet, minden Saramago-regényben szerepel. Ez az író ugyanis megátalkodott materialista (sőt rendíthetetlen kommunista is), aki a test örömeinek bűntudatmentes élvezetét hirdeti, és ahol teheti, borsot tör az egyház orra alá.
A materialista meggyőződés azonban sosem szolgálja a propaganda céljait. Hogy Saramago miért ragaszkodik csökönyösen a manapság nem éppen korszerű kommunista meggyőződéshez, az az ő dolga. Írásai tartalmának szempontjából ennek a meggyőződésnek nincsen meghatározó szerepe.
Saramago más módon is kérdésessé teszi, hogy érdemes-e begyömöszölni őt az egyébként önként vállalt "kommunista" skatulyába, amely miatt sokan felhördüléssel vették tudomásul a neki ítélt irodalmi Nobel-díjat. Mert Saramago mindenekelőtt a fantasztikum írója.
Regényei közül kettő (a Lisszabon ostromának históriája és a Minden egyes név című) kivételével összes könyvében "gondol egy nagyot", és a csoda máris kitéphetetlen része lesz az elbeszélésnek. (Nobel-díjasnak kijáró méltatásaiból ezért nem is hiányzik a Gabriel García Márquez nevével összefüggésben elmaradhatatlanul emlegetett "mágikus realizmus", amely immár olyan letörölhetetlenül tapad rá, mint az imént emlegetett "kommunista" jelző.)
A Minden egyes név című regényről Úrilány blogján olvashattok bővebben, ide klikk.
Aszélsőséges válság- és veszélyhelyzet és az általa zárttá alakuló emberi közösségek viselkedése különben is hálás téma. Könyvében Saramago is hasonlóval próbálkozik, de ötlete a korábbiaknál is hátborzongatóbb. A Vakság-ban ragályos kór osztja látókra és nem látókra egy nagyváros lakóit, (...) Saramagót, aki egyébként is végtelenül érzékletes író, aki érzetek, érzékletek, észlelések tömegét zúdítja minduntalan a nyakunkba, különösen érdekli a látás.
Saramago majd' minden könyve azt sugallja, hogy az emberiség mint közösség reménytelen. Az egyéni boldogság ugyan nincs kizárva, sőt: egyenesen megindító, hogy minden Saramago-regényben vannak sorsdöntő, nagy találkozások, kizárólagos hűség, nagy szerelem.
Érdekes, hogy az utolsó regények (Vakság, Minden egyes név, Megvilágosodás) szereplői némi sematizálódáson esnek át. A korábbi regények hőseire jobban oda kellett figyelnünk, ha tetszik, három kiterjedésük volt. A Vakság szereplőinek már nincs nevük: az egyik "sötét szemüveges lány", a másik "kancsal kisfiú", a harmadik "az orvos felesége", és így tovább. Saramago különben sincs kibékülve a nevekkel, de talán éppen ezért választja előző regényeiben olyan nagy gonddal őket. Hogy kiderüljön, mennyire nem mondanak semmit, pedig a névadás, a megnevezés, a dolgok és emberek szavakkal való meghatározása ősi aktus, teremtésmítoszok része, elválaszthatatlan az embertől. (...) Érdekes a figurák megválasztása is: Saramago egyik kedvenc hőse ötven év körüli, egyedülálló férfi. Gyakran viselkedik komikusan, és alkalmas a legtisztábbnak nevezhető, bár erotikától csöppet sem mentes szerelemre. (Hasonló volt már az 1985-ös Ricardo Reis halálának éve hőse is, ilyen a Lisszabon ostromának históriájá ban szereplõ megtévedt korrektor, és a kartotékokból születő furcsa szenvedély rabja, Sr. José.) Az agglegények mellett bőven vannak tanulatlan zsenik, természetes bölcsességgel megáldott emberek, akik olykor megdöbbentő igazságokat tudnak kimondani. Visszaköszönnek a nőalakok is. Ahány, annyiféle; mégis, mint a nagy festők nőalakjai, összetéveszthetetlenek, bármelyik korból jöttek.
Végre egy író, akit nem kell verejtékező homlokkal megfejteni, akinek a szerelmei egyértelműek, aki a sokféleségben is tud állandóan rokonszenves embertípusokkal előhozakodni. Egy idős író, aki a modern világban meri vállalni, hogy a hangja talán kissé avíttasan "ízes", hogy elmélkedése olykor fecsegésnek hat, mert állandó elhallgatás helyett állandóan kimond, magyaráz, értelmez, és aki mégis új, egyéni, és összetéveszthetetlen: ő Saramago, az 1998-as irodalmi Nobel-díjas.
