José Saramago: Vakság (Ensaio sobre a Ceguiera - 'Esszé a vakságról')
Európa Könyvkiadó, 2008., fordította Pál Ferenc, változatlan utánnyomás, 385 oldal, 2800,- Ft
Szörnyű, de tény, hogy két hosszú hónapot - a július-augusztusit - kihagytam Vakság fronton, ami az olvasónaplót illeti. A 'rajongó tömegektől' ezúton kérek elnézést!
Vakság: a film (2.)
Korábban volt: Vakság: a film (1.)
Kezdésképpen néhány érdekes tudnivaló a hamarosan mozikba kerülő filmről, ami az idei Cannes-i filmfesztivál nyitó darabja volt. A teljes cikkhez ide klikk.
Szószerint idézem, érdemes megfigyelni hogyan lesz egy Nobel-díjas regényből film, és mit művelnek még vele az úságírók is. Brrrr. Szóval:
A Vaksággal nyílt meg a fesztivál
A francia Riviérán május 14-én kezdetét vette a 61. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál. (...)
A fesztivált egy izgalmas filozófiai thriller, a Vakság nyitotta meg, amely egy vírus miatt megvakított brazil állam lakosságáról szól. A film a brazil író, José Saramago regényének, A vakok városának filmadaptációja (kiemelés tőlem, a szerk.), s az írót már Fernando Meirelles rendező is kérte már, hogy járuljon hozzá a megfilmesítéshez, de őt elutasította. A 10 évvel ezelőtt alig ismert forgatókönyvíróként feltűnt kanadai McKellarnak azonban sikerült meghódítania Saramago szívét, akinek átadta a könyvéből készített forgatókönyvét és ennek láttán az író mégis hozzájárult, hogy könyvéből mozifilm készüljön, amelyet végül Meirelles rendezett. A Vakságban egy vírus miatt sorra megvakulnak az emberek, amint egymással kapcsolatba kerülnek. A névnélküli brazil államot, ahol angolul beszélnek, karantén alá helyezik. A film nem szenvedések története, hanem inkább a társadalomról szól, arról, hogy ki, hogyan reagál a vírus miatt mindenkit egyenlő jogúvá tett változásokra. A vakság az emberiség kollektív büntetéseként tűnik fel, amely megtanít, hogy kell másokat látni.
A kínos tárgyi tévedésen túl ('brazil író' hahahaha), ez akkor valami más írásnak az adaptációja?! Jelentősen átírták, és szerintem megint majd a lényeg veszik el. Már most felíratom nyugtató piruláimat a mű megtekintésének napjára... csak mit mondjak a háziorvosnak?! Kedves magyar filmújságírók, szerkesztők, lektor, no meg akit illet, a cikkek leadása, megjelenése előtt továbbra se nézzenek utána miről írnak (fordítanak), véletlenül se olvassanak szépirodalmat, és pláne ne érdeklődjenek az alapműveltséghez igen csak hozzátartozó irodalmi Nobel-díjasok után; a lista végül is csak két kattintással hozzáférhető... Csak így tovább! Dühöngésnek ennyit, folytatjuk a portugál író regényének tüzetes vizsgálatát.
Frissítés: Verespalné kommentje szerencsére ad némi balanszt. Köszönöm szépen!
"scala,
azért a vakság című film fogadtatását nem egy huszadrangú portál tudósítása alapján kéne megítélni és citálni egy olvasónaplóban.
A filmet eleve újravágták a cannes-i bemutató óta, és egy más változatban fog moziba kerülni.
Részletek a filmből, előzetesek, és behind the scenes itt.
Az elbeszélésmódot és történetszövést tekintve "technikai jellegű fejezet". Össze van szerkesztve, értelmes gondolatok sorozata, de egy csöppet favágós.
Mindenestre ismerjük el, hogy nem ugyanaz, ha harminc embernek kell ennie abból, ami tíz embernek elegendő, mintha kétszázhatvan részre kell elosztani azt az ennivalót, amit kétszáznegyvennek szántak. A különbséget szinte észre sem lehet venni. Nos, ennek a a megnövekedett felelősségnek a tudatos felismerése és talán, ami egyáltalán nem lebecsülendő föltételezés, az újabb zavargások kirobbanásától való félelem szerepet játszott a hatóságok viselkedésének a megváltozásában, az ennivalót ugyanis időben, pontosan és a szükséges mennyiségben küldték.
Mindent összegyűjtöttek, a kisebb tárgyakat belecsúsztatták a nagyobbakba, a koszosabbakat a kevésbé koszosakba, ahogyan ezt egy olyan ésszerű egészségügyi szabályozás megköveteli, amely éppannyira ügyel a maradék és a hulladék összegyűjtésének lehető legnagyobb hatékonyságára, mint az elvégzendő munkához szükséges erőfeszítés gazdaságosságára. (...) A vizsgált esetben úgy látszik, hogy a kórterem végében lévő vak asszony pedagógiai tevékenysége döntő hatással volt, mert ez az asszony, a szemorvos felesége, fáradhatatlanul, újra meg újra elmondta nekünk, Ha arra nem is vagyunk képesek, hogy teljességgel ember módjára éljünk, legalább tegyünk meg mindent, hogy ne éljünk teljességgel állatok módjára, annyiszor elismételte, hogy a kórterem többi lakója végül jelmondattá, bölcsességévé, lételvvé, életszabállyá alakította át azokat a lényegében egyszerű és elemi szavakat.
Realista elemzések, bölcselkedés, hírek a külvilágból, rádióhallgatás, zene és festőművészet.
A keresőgomb továbbra is csak zörejeket csalt elő a kis dobozból, azután megállapodott, egy dal hallatszott, egy jelentéktelen dalocska, de a vakok lassan közelebb léptek, nem ütköztek egymásnak, azonnal megálltak, amint úgy érzékelték, hogy valaki előttük van, és ott álltak egy helyben, hallgatták, tágra nyílt szemmel figyelve az éneklő hangot, volt, aki sírt, úgy ahogy valószínűleg csak a vakok tudnak sírni, a könnyeik egyszerűen csorogtak lefelé, mint egy forrás vize.
A távoli múltban a hasonló igazságokat és metafórákat az átlagemberek törhetetlen optimizmusa olyasféle mondásokba sűrítette, mint Semmi sem tart örökké, vagy az irodalmiaskodóbb formát öltő, Minden rossznak vége szakad egyszer, ezek olyan felülmúlhatatlan életbölcsességek, amelyeket az élet és a sors árnyoldalait megtapasztaló emberek fogalmazhattak meg, és ha ezek eljutnak a vakok földjére, akkor olyanformán kell olvasni őket, Tegnap láttunk, ma nem látunk, holnap meglátjuk, és a mondat utolsó harmadát finoman kérdő hangsúllyal ejtjük ki, mintha az óvatosság az utolsó pillanatban úgy döntött volna, hogy a reményteljes lezáráshoz mindenesetre hozzáteszi a kétség elbizonytalanító megbicsaklását.
A viták nyilvánvaló haszontalanságának egyöntetű élménye és az ülések során néhány, egyik pillanatról a másikra megvakult szónok, aki azt kiabálta, Vak vagyok, vak vagyok, arra ösztönözte az újságokat, a rádiót és a televíziót,(...) amelyek a különféle szenzációkból, mások szerencséjéből és szerencsétlenségéből éltek, és eszük ágában sem volt, hogy egyetlen olyan alkalmat is elszalasszanak, amikor élőben, a helyzetből fakadó drámaisággal lehetett megjeleníteni mondjuk, egy szemgyógyász professzor váratlan megvakulását.
Őszintén szólva csak az utolsó másfél oldalnál éreztem át, ez ugyanaz a zseniális könyv, amit eddig vizsgáltunk. A rövid részlet később, a feldolgozási idő során, vissszahat, kisugárzik, és az előtte lévő öt oldalas parabola is értelmet kap.
A közlekedés teljesen kaotikussá vált, felelte a fekete kötést viselő öregember, és belekezdett a részletekbe, a különböző esetek és balesetek felsorolásába. Amikor első alkalommal vakult meg egy autóbuszvezető menet közben (...) az emberek egyik pillanatról a másikra nem szálltak autóbuszra, s azt mondták, hogy inkább vakuljanak meg, mint hogy meghaljanak azért, mert mások megvakulnak. (...) Két pilóta egyszerre bekövetkező vaksága miatt nemsokára egy utasszállító repülőgép is darabokra hullott és kigyalladt a földetérés pillanatában, az utasok és a személyzet valamennyi tagja meghalt., noha ebben az esetben mind a berendezések, mind az elektronika tökéletesen rendben volt, ahogy az egyetlen túlélő, a fekete doboz vizsgálata megmutatta. Egy ilyen méretű tragédia nem ugyanaz, mint egy közönséges autóbusz-baleset, s az lett a következménye, hogy még aki remélt, az is elveszítette minden reménységét, és attól fogva egyetlen motor hangját sem lehetett hallani, egyetlen nagy vagy kicsi, gyors vagy lassú kerék sem lendült mozgásba.
(...) Elfacsarodott az ember szíve, amikor látta, ahogy neki-nekimennek az elhagyott autóknak, összeverik a sípcsontjukat, volt, aki elesett, és így siránkozott, Van itt valaki, aki segítene, hogy fölálljak, de olyanok is voltak, akik kétségbeesésükben vagy a természetük folytán durván káromkodtak és ellökték a jóindulatú kezeket, amelyek a segítségükre siettek, Hagyjon már, nemsokára magára is sor kerül, és ilyenkor az együtt érző ember megijedt, elmenekült, elveszett a sűrű fehér ködben, váratlanul tudatára ébredve annak a veszélynek, amelybe a jósága sodorta, ki tudja, hogy néhány méterrel odább nem vakul-e meg.
Ma, két nappal a fejezet elolvasása után, egyre jobban tetszik a zárómegoldás, hullámoznak át rajtam az érzelmek, mondhatjuk akár katarzisnak; a zárófestmény-halmazat miatt pedig, le a kalappal. A teljes fejezet létjogosultságát számomra az utolsó két oldal /és talán azt közvetlenül megelőzőek/ adják!
Van egy ötletem, szólt a fekete kötést viselő öregember, játsszunk valamit, hogy gyorsabban teljen az idő, Hogyan lehet úgy játszani, hogy nem látjuk, mit játszunk, kérdezte az első vak felesége, Nem lesz igazi játék, csak annyi, hogy mindegyikünk elmondja, pontosan mit látott abban a pillanatban, amikor megvakult, Kínos is lehet, jutott valakinek az eszébe, Aki nem akar részt venni a játékban nem vesz részt, de kiagyalni nem szabad semmit.
(...) Az én esetem, mondta a patikussegéd, egyszerűbb volt, hallottam, hogy sorra vakulnak meg az emberek, és arra gondoltam, milyen lenne, ha én is megvakulnék, becsuktam a szemem, hogy kipróbáljam, és amikor kinyitottam, vak voltam, Olyan, mint valami parabola, jegyezte meg az ismeretlen hang, ha vak akarsz lenni, vak leszel. Elhallgattak.
(...) Elmondom én is a magamét, ha már nincs senki, mondta az ismeretlen hang (..) Utoljára egy képet láttam, Egy képet, ismételte a fekete kötést viselő öregember, és hol látta, Múzeumba mentem, egy búzaföldet ábrázolt, varjakkal és ciprusfákkal meg egy nappal, amelyik úgy nézett ki, mintha más napok darabjaiból rakták volna össze, Ez úgy néz ki, mintha egy holland festette volna, Azt hiszem igen, de volt ott egy mélybe merülő kutya is, a szerencsétlen már félig belesüppedt a földbe, Ez csak egy spanyol műve lehet, előtte senki sem festett meg így egy kutyát, utána pedig már senki sem mert, Valószínűleg volt egy szénával megrakott lovaskocsi is, amelyik éppen átkelt egy patakon, Látszott-e egy ház jobb felől, Igen, akkor egy angol festette, Lehet, de nem hiszem, mert volt rajta egy asszony is ölében egy csecsemővel, Csecsemőt ölben tartó asszony majdnem minden képen látható, Valóban, már én is megfigyeltem, Én azt nem értem, miképpen jelenhettek meg egyetlen képen olyan különböző festők annyira különböző festményei, És volt ott néhány falatozó ember, Annyi ebédet, uzsonnát és vacsorát tart számon a művészet története, hogy ebből az egy jelzésből nem tudni ki evett, Tizenhárman voltak, hát igen, akkor könnyű a dolog, folytassa, Volt ott egy meztelen szőke hajú nő is, egy tenger színén lebegő kagylón, körülötte temérdek virág, Olasz, ez természetes, És egy csata, Ezzel ugyanaz a helyzet, mint az evéssel és a gyermeküket ölben tartó asszonyokkal, nem segít abban, hogy tudjuk ki festette, Halottak és sebesültek, Természetes, előbb vagy utóbb minden gyermek meghal és a katonák is, És egy ilyedt ló, kidülledő szemmel, Pontosan úgy, A lovak már ilyenek, és még milyen képek voltak ebben a képben, Többet nem tudok, éppen akkor vakultam meg, amikor a lovat néztem. A félelem megvakít, mondta a sötét szemüveges lány, Igaz szavak, már akkor vakok voltunk, amikor megvakultunk, a félelem tett vakká bennünket, és a félelemtől maradunk továbbra is vakok (...)
A jelen történéseit a művészet állandósága felől így megközelíteni, nagyon kedves szívemnek. Az, hogy a legismertebb festők képeit sorolja fel, - először a huszadik századból, majd időben visszafelé haladva eljutunk a reneszánszig - mindenki számára érthetővé, elképzelhetővé teszi a metafórát.
Számomra egy olyan értelmezés is adja magát, amely az emberiség közös tudására, a kollektív örökségre utal, Somlyó György szavaival: "felkutatni a szorosokat, amelyek összekötnek a mindenki világtengerével"; mostanában foglalkoztat ez a téma.
Próbáltam összeszedni a festményeket, meghatározni ki lehet a Saramago által említett művész, de - szégyen és gyalázat - nem jártam teljes sikerrel. Sorrendben tehát csak a festők: Vincent van Gogh; Salvador Dali; lovaskocsi amint átkel a patakon ?!; asszony ölében a csecsemővel: Loge szerint Fra Filippo Lippi (de lehetne akár Leonardo da Vinci vagy Munkácsy Mihály is); Botticelli; Leonardo da Vinci; csatajelenet, sebesültek, ijedt ló kidülledő szemmel: ezek valóban mind a Guernicara utalnak. Elbizonytalanított a csökkenő időrend szabálya, de lehet tévesen gondoltam erre: miért is kellene, hogy bármilyen előírást Saramago magára, művészetére vonatkoztasson? Legismertebb képek között ugrál a képzelet! Ezért is gondolom, hogy a Guernica az utolsó kép. Köszönöm Logenak a pótolhatatlan segítséget! :-)
Látványtár tehát:
Nehéz egy-egy képre redukálni a leírtakat. Nem is ez lehetett - a Vakság regény eme fejezetében - a cél. Inkább egy olyan kirándulás az olvasó festményismeretében, mint amit fentebb bemutatunk.
Továbbra is keresem az angol festő művét, amely egy szénával megrakott lovaskocsit ábrázol, mely éppen átkel a patakon...
