{ezt olvassuk} Salman Rushdie: Sálímár bohóc (15.)

A millárddolláros film-, televízió- és lemezipar fővárosában Max Ophuls soha nem ment moziba, utálta a televíziós drámát és komédiát, nem rendelkezett hifitoronnyal, és örömmel jövendölte ezeknek az ideiglenes eltévelyedéseknek a közelgő végét, amelyekről szerinte rövidesen lemondanak rajongóik az élő előadás meghittségének, spontaneitásának és folyamatosságának végtelenül magasabb rendű vonzása, az előadó testi jelenlétének izgató ereje kedvéért.

E szomorúan purista vélemény ellenére a nagykövet gyakorta leereszkedett a hegyi úton álló elefántcsonttornyából, és (…) az éj leple alatt elfoglalta azt a tetőtéri lakosztályt, amelyet a város egyik legjobb szállodájában bérelt. Sokan osztották azt a nézetet, miszerint a megvetett művészeti ágakban nagy karriert befutó hölgyek közül sokan szórakoznak ott. Amikor megkérdezték a nagykövetet, hogy miért nem nézi meg filmjeiket, rendíthetetlenül azt felelte, hogy ő inkább élő előadásuk izgató erejére vágyik, és semmi, amit a vásznon művelnek, nem érhet fel azzal a meghittséggel, spontaneitással, folyamatossággal és jelenléttel, amely itt, a híres szállodában jellemzi őket. 

Egy nappal Max halála előtt jelent meg az első baljós jel egy indiai filmcsillaggal támadt nézeteltérés formájában. Maxnak eleinte fogalma sem volt róla, hogy színésznő ez a lány, akinek sötét bőre színe a megperzselt földére hasonlított (…). A színésznő nap mint nap követte a nagy szálloda előcsarnokában, mígnem a férfi megkérdezte mi dolguk egymással, s a lány a lelkes, szívbéli rajongó halk hangján azt válaszolt, hogy ő úgy került a gravitációs mezejébe, ahogy a Vénuszt állította pályára a Nap, és mást nem kér, csakhogy tiszteletteljes távolságban keringhessen körülötte élete hátralévő részében. A lány neve, Zenab Azam, semmit nem mondott a férfinak, ám ebben a korban egy ilyen szép ajándék lónak nem akarta a fogát nézni. A lakosztályban az első szeretkezésük után a lány hirtelen részletekbe menő tudással és határtalan csodálattal kezdett beszélni a férfi régvolt indiai nagyköveti posztjáról (…).

A lány azt mondta, ő a nagykövetek Rudyard Kiplingje, a sok-sok év diplomatája közül az egyetlen, aki valóban megértette Indiát, és hogy őt kapta jutalmul ezért a megértésért. Nem kért cserébe semmit, visszautasította a férfi ajándékait, a nap javarészében eltűnt önnön megközelíthetetlen dimenziójában, de mindig visszatért szerényen és önfeláldozóan, amíg le nem vetkőzött, mert akkor maga volt a tűz, a férfi pedig az ő lassú, de mohó tüzelőanyaga. Mihez kezdesz egy magamfajta vén mihasznával, kérdezte a lányt, akinek szépsége mellett csak lebecsülni tudta magát. A lány válasza nyilvánvaló hazugság volt, még szerencse, hogy a férfi hiúsága éppen időben megacélozta magát, és a fülébe súgta, hogy azt alázattal, szépítetlen igazságban kell elfogadnia.

- Imádlak – mondta a lány.

„Zenab Azam hosszú életének utolsó szeretője volt, aki úgy kefélt vele, mintha el akarná törölni azt a sok nőt, aki előtte volt. Önmagáról semmit sem mondott, és úgy tűnt , azt sem bánja, hogy a férfi sohasem kérdezi.”

 

„A dolgoknak ez az állása, amelyet a nagykövet csaknem ideálisnak tekintett, így tartott pompásan egészen az utolsó napot megelőző estéig, amikor Max rövid időre és meggondolatlanul visszatért a nyilvánosság elé.”

Egy olyan nőre emlékeztette, aki az ő szemében már több mint húsz éve halott volt. Emlékeztette a lányára is. Csak két-három évvel lehetett idősebb Indiánál, és négy-öt évvel több, mint India anyja, amikor utoljára látta. Max Ophuls egy tétlen pillanatában azon kapta magát, hogy elképzeli, amint a két fiatal nő, a lánya és a szexuális partnere megismerkedik és összebarátkozik, de ezt a lehetőséget az undor borzadályával elvetette.

India már hónapok óta nem találkozott az apjával, de emiatt nem neheztelt rá. E hiátusok nem voltak szokatlanok. Max Ophuls valaha megmentette az életét, de családi érzései mostanában gyengültek, s a tulajdon vérével való kapcsolattartási vágyát csupán időszakosan és könnyen elégítette ki. (…) A nagykövet mindig betegesen kíváncsi volt, ugyanakkor veszedelmesen, megingathatatlanul hitt önnön elpusztíthatatlanságában is.

(…) Amikor azonban India meghallotta apja hangját a telefonban, megértette, hogy most nem a megszokott, magabiztos Max Ophuls igyekszik hozzá látogatóba (…). Apja hangja rekedten és gyengén szólt, mintha végre összeroskadna Max nyolc évtizedének súlya alatt, és valami új is hallatszott belőle, ami oly váratlan volt, hogy Indiának kellett egy pillanat a felismeréshez: ez a félelem.

A nagykövet Bentleyje befordult az utcába. India házának oldalán parkolási tilalom volt, mert a kukások ezen a napon vitték el a szemetet. A járda széles volt. India házában kaputelefon működött. Mindez lassított a dolgokon, növelte a férfi sebezhetőségének terét. Bizonyos eljárásokat Max Ophuls jól ismert titkos munkájának idejéből, amelyről senkinek nem beszélhetett, s amely nem is létezett, eltekintve attól, hogy mégis, de a nagykövet most nem gondolt ezekre az eljárásokra. A lányára gondolt, meg arra, hogy milyen nagyon rosszallaná az éppen véget ért viszonyt azzal a nővel, aki úgy fest, mint ő, aki úgy fest, mint az anyja meg ő.

(…) De ő már csak egy öregember, (…) egy apa, aki spontán beugrik a gyermekéhez. Ez belefért a bevett biztonsági paraméterek közé.

A terület minden szakértőjéhez hasonlóan Max is tudta, hogy nem létezik tökéletes biztonság. Ezt a Reagan elnök lelövéséről készült felvétel szemlélteti a legjobban. Ezen az elnök az épületből az autóhoz tart. A biztonsági emberek elfoglalják meghatározott helyüket. Minden hely eszményi. Jön a merénylő. Látni a csapat tagjainak a reakcióidejét. A gyorsaságuk rendkívüli, az emberek reakcióideje jobb annál, mint amit elvárnak tőlük. Az elnököt nem valamilyen hiba miatt éri lövés. Nincs hiba. De az elnököt meglőtték. Az Egyesült Államok elnökét leterítették. (…) A biztonságot százalékban mérik. Soha semmi sem szászszázalékos.

És a világon semmi sem mentheti meg az embert a beépített alkalmazottaktól, a hű árulóktól, a gyilkossá váló oltalmazóktól. Max Ophuls nagykövet hagyta, hogy Sálímár, a sofőr kinyissa neki az ajtót, átvágott a járdán és beütötte a kaputelefonba lánya kódját. Fenn a lány lakásában megszólalt a csengő. India felvette a kagylót, és olyan hangot hallott, amelyet azelőtt csak egyszer életében, a magnón, amelyet bekapcsolva hagyott az ágya mellett, hogy rögzítse éji nyelvű álombeszédét. Amikor meghallotta ezt a bugyborékoló, érthetetlen fuldokló zajt, a halál hangjára ismert benne és futásnak eredt. Miközben szaladt, nagyon lassúvá vált körülötte minden, az ablak előtt álló fák mozgása, az emberek és madarak lármája, még a tulajdon mozdulatai is lassítottnak tűntek, ahogy lefelé száguldott a pangó lépcsőn. Amikor a külvilágba nyíló dupla üvegajtóhoz ért, látta amit előre tudott: a hatalmas vérfoltot az üvegen, a föld felé tartó vaskos vércsíkot (…).

A lány nem nyitotta ki az ajtót. Apja nincs is ott, csak valami piszok, amit föl kell takarítani. Merre van Olga? Valakinek szólnia kellene a házmesternek. Munka vár itt a házmesterre.

„A sofőr a véres kezével meg a ruháján szétterjedő skarlátszín foltokkal. Emlékezett rá, hogy látta, de meggyőzte magát, hogy nem látta. Megmenthette volna az apját, de nem mentette meg. Voltak baljós előjelek. (…) Nem az ő dolga, hogy olyasmikben higgyen, amiket akkor látott, amikor a szeme megcsalta. Nem az ő dolga, hogy megmentse az apját. Az ő dolga, hogy itt üljön tökéletes mozdulatlanságban, amikor újra beköszönt az öröm.

Alouette, gentille alouette.

Alouette, je te plumerai.

Az apja nyakában ült, szemben vele, és énekeltek. Et le cou! Et le cou! Et la tête! Et la tête! Alouette! Alouette! Ohhhh… és hátravetette magát messzire, hátrabucskázott, keze az apjáéban, keze az apjáéban, keze örökké és soha már az apjáéban.”