Előző alkalommal a legelső kiadás (Viking Press, 1973) borítóját raktam ki, de ez nem jelenti azt, hogy nem emelném meg a kalapom a Magvető és Széky János közös vállalkozása előtt. A helyzet az, hogy szerintem egy idő után unalmas lenne minden egyes részt (márpedig lesz néhány) ugyanazzal a képpel indítani, ráadásul így egyúttal egy kisebbfajta borítómustrát is megejthetünk. Ezúttal máris egy kivételt tennék, hiszen a képen egy olvasást könnyítő kiadvány, kézikönyv képe látható (University of Georgia Press, 1996), amely viszont zseniálisan villantja fel a regény értelmezéséhez alapvető szimbolikát (a magyar borítón ennek csak csonkított/kasztrált változata látható, de ugye a parasztvakításhoz ez is elég). Az előző borítóhoz egyébként ajánlanám ezt az oldalt, ahol több képen is megszemlélhető az ősnyomat. Az olvasással azóta már jóval könnyebben haladok, sikerült ráéreznem a regény ízére, bár ehhez az is kellett, hogy a parttalan tudatfolyamok lassacskán beleterelődjenek egy mederbe, nevezetesen Slothrop aberrált vizsgálatának kissé könnyebben követhető narratívájába. Szintén pozitívum, hogy egy meglehetősen bizarr helyzetből a regény jelen (?) idejébe csöppent női szereplő gondolatainak köszönhetően kisebb időutazást tehettem a 17. századba, ezek az időutazások pedig jól állnak írónknak – ezt már A 49-es tétel kiáltása óta tudom. Noha a java még hátravan, ezen a ponton nem látok viharfelhőket gyülekezni – a remélhetőleg fokozódó napsütés mellett csupán enyhébb széllökések, kisebb zivatarok várhatóak.
Többen emlékezhetnek arra, amikor a Trainspotting főszereplője, Renton, hála a kényes helyre eldugott pasztilláknak, fejest ugrik a vécécsészébe, hogy megkeresse azokat. Slothrop is így tesz, bár ő csak a dorombjáról feledkezik meg. Igaz, egy jótékony injekció mellékhatásainak köszönhetően olyan utat jár be, mint Renton. Az emlékfolyam ürülékkel telítődik, miközben valójában egy analízis kellős közepén vagyunk. Pointsman, a pavlovista beidézi hősünket, hogy rájöjjön, miért is van az, hogy a Slothrop irodafalára rögzített csajozási térképen jelzett becsapódások megegyeznek a V2-esek becsapódási rajzával. Ez a fő szál. Az, hogy Kalóz valahol máshol az ondója segítségével dekódol egy üzenetet, már nem is lényeges. A kísérletről megoszlanak a vélemények: sokan csak Pointsman hülye hóbortjának gondolják, míg a doki hevesen magyarázza, hogy befejezheti mestere, Pavlov ténykedését. Szóbakerül dr. Laszlo Jamf is, aki amíg élt és kutatott, csakis kondicionált (érett férfiak egy bizonyos testi reakcióját próbálta csecsemőknél elérni). A probléma az lett volna, ha dr. Jamf lazán kihagyja a „zéruson túli néma kioltást", amelyről viszont Slothrop esetében bizony megfeledkeztek. Amit pedig nem oltottak ki, az valamilyen módon kinyerhető – ez Pointsman terve. Ha a Jamf-féle x inger Slothrop számára a V2, akkor kedves doktorunk egy csapásra megalapozhatja hírnevét, és bemutathat kétkedő társainak, köztük Pudding tábornoknak, akiről nem tudni, hogy valóban hülye-e vagy csak megjátssza. Az biztos, hogy kissé zakkant, de ezzel nem lóg ki a brancsból…
A Súlyszívárvány a háború témáját próbálja kiszolgáltatni a legalapvetőbb emberi érzések és mozdulatsorok alkotta történetek számára. Pynchon hőseinek megannyi emléke van az első világháborúról, amelyek párhuzamba állíthatók az újabb csatározásokkal, de ezek éppen arra szolgáltatnak bizonyítékot, hogy nem létezik a legalsó pont, vezet út a zéruson túlra, a még nem ismert régió felé. Szerzőnk mindent megtesz annak érdekében, hogy ezt a tapasztalatot több szereplővel, több stílusszinten érzékeltesse. Ezek a részletek rendkívül elgondolkodtatóak még akkor is, ha éppen a humor dominál bennük. A háború egyik kulcsfogalma a káosz, ennek bemutatására a Súlyszivárvány műfaja is megfelelő. Az állandóan összekeveredő-szétváló nézőpontok és szólamok által keltett narratív káosz egyik mentsvára az a tudat, hogy a tulajdonképpeni káosz zavaraival minden szereplő szembesül:
„Az embernek, úgymond összhangban kell tevékenykednie – s mégis túl gyakran keveredik elképesztő disszonanciába – a Háború más megnevezett területeivel, az Anyaváros megannyi gyarmatával mindenütt, ahol a vállalkozás neve módszeres halál: a Polhadviselés átfedi egymást a Tájékoztatásügyi Minisztériummal, a BBC Európai Szolgálatával, a különleges Műveleti Parancsnoksággal, a Gazdasági Hadviselés Minisztériumával, a külügy Politikai Hírszerzési Osztályával a Fitzmaurice Houseban. Egyebek közt. Amikor bejöttek az amerikaiak, az OSS-szel, a Háborús Tájékoztatási Hivatallal (Hábtáj) és a Hadsereg Lélektani Hadviselési Osztályával is együtt kellett működniük. Ennek nyomán létrejött a Szövetséges Expedíciós Haderők Főparancsnokságának Lélektani Hadviselési Részlege (SZEHFP-LHvR), amelyik közvetlenül Eisenhowernek van alárendelve, és mindezt egybefogja a Londoni Propaganda-koordinációs Tanács, aminek viszont nincs semmiféle tényleges hatalma. Ki tud eligazodni a rövidítések, folytonos és szaggatott nyilak, kis és nagy szövegkeretek, kinyomtatott és memorizált nevek e buja útvesztőjében?”
A pillanatnyi káosz és értelmetlenség elméletileg kifuttatható egy korrekt végkövetkeztetésre – ezt jelentené az összeesküvés-elmélet, melynek igazságalapjával általában az a probléma, hogy kitalálói/megszövegezői kötik az ebet a karóhoz. Meggyőzésnek, disputának, diskurzusnak helye nincsen! A már említett Pynchon-regény, A 49-es tétel kiáltása egy gigantikus összeesküvés-elmélet krónikája, így hát valóban nem hatott meglepetésként, amikor egy, a háború motivációiról szóló kis passzusba ütköztem. Egészében érdemes elolvasni, én csak egy részletet idéznék:
„Ne feledjük, a háború igazából az adásvételről szól. A gyilkolás meg az erőszak csak önfegyelmezés, belső regula, rá lehet bízni a szakképzetlenekre. A háborús halál tömeges jellege sok tekintetben hasznos. Afféle látványos mutatvány, eltereli a figyelmet a tényleges hadmozdulatokról. Nyersanyagot szállít a Történet megírásához, hogy a gyerekeknek úgy lehessen eladni a Történelmet, mint az erőszak futamait, csaták sorozatait, jobban felkészíthessék őket a felnőtt világra. Az egészben az a legjobb, hogy a tömeghalál ösztönzőleg hat az egyszerű népekre, a kisemberekre, hogy megpróbáljanak elhappolni egy-egy szeletet ama Tortából, ameddig még befalhatják. Az igazi háború a piacok megdicsőülése.”
A háború pedig legitimálja az őrületet. Ezért annyira szokványos Pointsman kórháza is, a benne folyó kísérletekkel együtt. Pudding és Roger Mexico nem támogatják Slothrop pszichikai fenyítését, de nem tesznek semmit ellene. Az egyik teremben egy hatalmas polip (kinek neve Grigorij) található egy nagy kübliben – ő a kísérlet kihagyhatatlan eleme. Az ő segítségével kondicionálódik Katje, a holland lány, Slothrop becsap(ód)ási ponthalmazának legújabb kitüntetett szubjektuma. Bár maga az áldozat még nem ismeri. A kísérlet alanya az egyik kísérleti fázis után szabadulva éppen aktuális csajához megy, aki ott lakik a kórház környékén. Ez Slothrop „képességét” alapul véve nem jó jel. A lánnyal (neve Darlene) és szállásadójával, az édesszájú Mrs. Quoaddal bonbonorgiában vesz részt (Lafitte Rotschild, Bernkastler Doktor, Marmeládos Meglepetés). Igazán mámorító lehet mindez egy kiadós szerelmeskedés előtt.
„Kiderül, hogy a tamarindus máz alatt a Mills-gránátban zamatos pepszinízű nugát rejlik, telides-tele tüzes kandírozott kubébaborssal, az alatt meg, a legközepén rágós kámformézga. Kimondhatatlan borzalom. Slothtorp feje kámforgőztől kóvályog, szeme patakzik, nyelve reménytelen holokauszt. Ku-bé-ba? Ezt az anyagot annak idején szívni szokta. – Megmérgeztek – bírja hörögni.”
Az olvasást ott hagyom abba, hogy Darlene és Slothrop hentergésének éppen hogy jót tesz a becsapódás (ellenben Jessica és Roger aktusával). Slothrop a nő örömére jól kitapintható ingerválaszt produkál. De visszatérek egy pillanatra a regény talán eddigi leghosszabb fejezetéhez, amelynek főszereplője Katje, a már említett hollandus nőszemély. A tudatfolyam itt meglepő módon gyakrabban váltakozik a jól ismert lineáris narratívával, bár Pynchon bosszantó finomsággal váltakoztat és tulajdonképpen folyat egybe három nézőpontot. Blicero százados, Gottfried és Katje egy fura szerelmi (?) háromszög tagjai – egy V2-kilövőállomáson dolgoznak, és ha nem dolgoznak, csak egy valamit csinálnak. Gottfried egyfajta makimajom, a százados pedig az idomár. Katje Gottfried vágyainak igencsak elérhetetlen tárgya. Katje meglép a kontextusból, és Kalóz segítségével kerül a „Fehér jelenésbe” – ez is egyfajta fedőnév. Katje gondolatfolyamának kitüntetett epizódja egy 17. századi ős, Frans Van der Groov története, aki dodókra vadászott anno, ezzel sikerült leamortizálnia az egész fajt. Ami nagyon tetszett a fejezetben (és ez is meglepő a Súlyszivárvány alapvető stílusához képest), hogy még egy csinos narratív keretet is kapott, azaz Katje Grigorij előtti kondicionálása a nyitány, miközben ezt egy kamerával rögzítik a kísérlet korrekt dokumentálása érdekében, és ide jutunk vissza a fejezet végén, ráadásul a szavak is ismétlődnek. Még két érdekesség: két dolog szövi át a fejezetet. Egyrészt szövegileg Rilke, másrészt Osbie Feel, aki a tetőről lekapart légyölő galóca préselményéből teker cigiket, és szerecsendiót rágcsál. Előbbinek szövegeivel (két gyöngyszem a Duinói elégiákból, széttördelve, kurziválva) érdekes e helyen összefutni, utóbbi ijesztő, persze ez Osbie meglehetősen szétcsúszott kijelentéseiből is kiviláglik. Az, hogy a szex mellett a narkó is olyan a szövegben, mint szövetben az aranyszál, álljon itt egy részlet a „Fehér jelenés” leírásából:
„Fejük fölött, a gipszstukkós mennyezeten Krisztus királyságának metodista változatai tolonganak: édesdeden bújnak össze az oroszlánok a bárányokkal, gyümölcsök omlanak buján és szüntelenül finom urak és hölgyek, pásztorfiúk és fejőlányok karjaiba és lába köré. Senkinek sincs helyén az arckifejezése. A parányi állatkák sandin sunyítanak, a szilaj bestiák látszatra benarkózva, talán lenyugtatózva bambulnak, az emberek pedig kivétel nélkül kerülik a szemkontaktust.”
