Rendhagyó lesz az olvasónapló, hiszen rendhagyó az olvasott regény. Az első részt nyugodtan vehetitek kezdeti tapogatózásnak - Pynchon regénye felborítja a normális olvasási szokásokat, beidegződéseket, és ebből a szempontból lényegtelen, mikor íródott.
A regény első fejezetének (Túl a Zéruson) első harmadáig jutottam, és megpróbáltam a Wernher von Braun-mottó utolsó tagmondatának ("szellemi létünknek nem vethet véget a halál") átalakított verzióját szem előtt tartani, azaz: az olvasásnak nem vethet véget az érthetetlenség. Igen, küszködöm. Ez az oka annak, hogy a szöveg néhol zavaros. Azt gondoltam, ha már így kezdtem, már így is fejezem be (legalábbis az olvasónapló első részét). Bízom benne, hogy a Súlyszivárvány többi olvasója könnyebben boldogul, illetve hogy senki kedvét nem veszem el a regény olvasásától. Terveim szerint a következő alkalomra túl leszek az első fejezet kétharmadán - az érdeklődőknek továbbra is ajánlanám a pynchonwikit, illetve a wikipedia oldalait (van például tartalmi összefoglaló fejezetenként és epizódonként, már ha a regény esetében érdemes egyáltalán tartalomról beszélni).
A kezdet után két oldalt kell várnunk arra, hogy a névtelen elbeszélt kilétére fény derüljön: Geoffrey „Kalóz” Prentice az evakuáltak tömegének egyik passzív szereplője, amint végigkocsikáztatják őket a leszedált város még lepusztultabb külvárosába, a „sín- és váltórendszer vas meghosszabításként” épült hotelbe. Észrevétlen váltás. Kalóz nem is a kitelepítettek történetének, hanem saját – alattomosan beékelt – történetének szereplője. Kalóz másfél méteres banánokat termeszt a Chelsea rakpart közelében, egy tetőre épített üvegházban. Nézelődés közben kiszúr egy Szupertitkos Német Rakétabombát. „
A fehér vonal hirtelen abbahagyta az emelkedést. Ez lesz a tüzelőstop, az égés leállása, hogy is mondják ezek… Brennschluss. Nekünk nincs rá szavunk. Esetleg titkos. A vonal alsó vége, az eredeti csillag, már enyészni kezd a vörös pirkadatban. De a rakéta ideér, mielőtt Kalóz meglátja a felkelő Napot.”
Napfelkelte V2-vel – kissé apokaliptikus csendélet. SIKOLT FELÉD AZ ÉGEN ÁT – szól a könyv borítójának belső fülére kimásolt kezdőmondat. A felvezetés szempontjából ez nem is lehetne igazabb. Kalóz banánszedéssel spékel, végülis be kell tömnie a híres-neves Banánreggelire nyálukat csorgató éhes szájakat.
Brennschluss. Nekem sem volt szavam egy ilyen bevezetőhöz. Bár csak próbajelleggel olvastam bele a regénybe, egy ideig hozzá sem nyúltam. Kicsit megijedtem a hallatlan tömörségtől, ugyanakkor a napok múlásával egyre gyakrabban sandítottam felé. A tömörség felé sandítás aztán egy nem ennyire képzavaros aktusban kulminálódott: rávetődés. Mert milyen szép is az, amikor a focimeccsen a kapusról kipattanó labda után egyszerre ugrik támadó és kapus, de az utóbbi nyer, mert dacolva akár a sérülés veszélyével is, rávetődik a labdára, és nem engedi. A második alkalommal tehát én sem engedtem el a szöveget (ha kellett, az ékezetekbe kapaszkodtam). És talán ez a fajta céltudatosság hiányzott… Kalóz nekilát a Banánreggelinek: egy kis E/3-as narratíva, egy csipetnyi függő beszéd, megfűszerezve hangutánzó szavakkal, és beékelt monológdarabkákkal. Pynchon sava-borsa. Nem is szóltam még Bloatról, a társbérlőről, aki eltaknyol egy banánhéjon. Jönnek sorban a V2-esek, és hirtelen betöltődik a regénytér szereplőkkel – a Banánreggeli elkészülésének alapja az olajozottan működő manufaktúra. „(S)zappanhabot kennek nyakukra és arcukra, ásítoznak, orrukat piszkálják”, stb. – nos itt múlik el a kétely. Gyorsan fellapozom Joyce Ulyssesének első részét, és íme: Buck Mulligan és Stephen Dedalus, borotválkozás, ágyúcső, a „bárd turhakapcája”, Dublini-öböl – Pynchon mintha újrarendezte volna a mozaikdarabokat. Elkészül a Banánreggeli, Kalózra viszont már Greenwich vár, meg egy titokzatos üzenet. Noná, háború van. Háború van? Váltás. Kalóz kocsiban ül. Először találkozom a jegesmedve és a pingvin poétikus összeszerkesztésével,
(„Ó, jaj…/Hidegebb van, mint a vasorrú csöcsén!/Hidegebb, mint a jegesmedve pöcsén!/Hidegebb, mint pingvin seggin a toll!/Lapp a rózsám, jégcsappal kamatyol!)
illetve Iaşi nevével egy regény lapjain. Utóbbi helyen állítólag elfelejttetik a csángó papokkal a csángóságot – de ez mendemonda, és nem is tartozik ide szorosan. Kalóz belegondol, hogy mennyire nélkülőzhetetlen a Cég számára (értsd: még a szart is vele etetik meg) – ő egy ábrándnokhelyettes. Sorokon át álom és valóság keveredik, előtör a megálmodott valóság cserkészcsajokkal, blowjobbal, egyebekkel. Kalóz képzelményeivel egy gond van, túlságosan összefolynak. A Garatmandulával való találkozás már több a soknál! Ez a valami Londont fenyegette, ezért Kalóznak kellett vele kommunikálnia (utánakémkednie). Figyelhette, amint a Mandulát kokainnal etetik. Frappáns, hogy a ’kokain’ szó előtt nem sokkal a pszichoanalízis megalapítójának nyelvi jelölője olvasható. Na igen, a hajdani fogyasztó. A szöveg ezen pontján fellélegeztem.
És folytattam. Bár közben rájöttem, hogy a szoros olvasás a gondolatfolyam esetében nem éppen szerencsés. Követhető ez a regény egyáltalán? Követhető vagyok? Ezentúl kicsit nagyobbakat lépek. És lám, ezzel a tudattal (talán) a szöveg is egyszerre gördülékenyebbé válik. Minden hozzáállás kérdése. Bloat is útraválik: az ACHTUNG (Angol-amerikai Continentális Hírszerzés) épületében fotózgat, közben bűzlik a banánszendvicsektől. Következő szereplőnk Tyrone Slothrop, aki felmarkolja a becsapódó rakétából megmaradt kis grafithengert, és el is húz vele az ACHTUNGba, tehát oda, ahol Bloat nemrég fényképezőgéppel rögzítette a hivatali rendetlenséget (porrétegek, amelyek fölé-mellé a nyuszilányos újság posztereit is odaképzelhetjük). Slothrop társa Oliver „Talihó” Mucker-Maffick – ő kettőjük közül a rendszeretőbb. Slothrop amolyan főszereplő. Talihóval a szárnyas bombákról és a halálról beszélgetnek, közben Slothrop-emlékfoszlányok írják szét a narrációt. Kérdés, hogy Slothrop valóban akkora kujon-e, ahogyan állítja (nőügyek minden sarkon) vagy csak lódít. Mindenesetre jól hangzik. Slothrop családtörténete amerikai a javából:
„Szar, pénz és Ige, a három amerikai igazság, az amerikai mobilitás hajtóereje, magának követelte a Slothropokat, örökre hozzákapcsozta őket az ország sorsához.”
Váltás vissza Kalózhoz, aki egy becsapódás helyszínén szemléli a furcsa népeket – egy médium éppen kapcsolatba lép a Másik Világgal. Kicsit kiderül az ég: arról van szó, hogy a regényben eddig megjelenő alakok többsége különféle alvilági megfigyelő-szervezetek tagjai, akik egymásnak is gyakran keresztbetesznek. Saját kis háborújukat vívják, miközben V2-esek cseszik szét a várost. Megjelenik Roger Mexico (Kalóz társának) csaja, aki Kalózt egy saját kalandjára emlékezteti bizonyos Scorpia nevű férjezett asszonnyal egyetemben. Közös utolsó napjukról származik a nő kedves kis summázata:
„Te tényleg kalóz vagy (…) eljöttél értem és elvittél a kalózhajódon. Jó családból való úrilányt, a szokásos elfojtásokkal. Elraboltál, magadévá tettél. És most én vagyok a Vad Tengerek Vörös Ribanca.”
Ez a kis rész (már nem az összegzés, hanem a kis románc története) dobta föl számomra az egyre zavarosabb regényt. Abban bízok, hogy ez csak a kezdeti zavar.
Roger csaját Jessicának hívják. Igazi szerelem önfeledt autózgatással, és egy külvárosi lakás otthonossá tételével. Úgy húzzák itt meg magukat, ahogyan Orwell regényében Julia és Winston. Bújkálnak, és közben jól elvannak. „Szeretik egymást. A háború le van szarva.” Így kell csinálni! Ha beüt a ménkű, akkor úgyis mindegy, addig meg carpe diem. Roger és Jessica Mr. Pointsmannel karöltve egy kutyát akarnak elkapni, a helyzetet az nehezíti, hogy utóbbi lábára rászorul egy vécécsésze. A kutya persze meglóg, a pár pedig kiteszi Mr. Pointsmant Az Igaz Képmásról Nevezett Szent Veronika Kórház előtt. Várom a nyálat, hiszen meglepően sok a pavlovista, nem beszélve a kutyaüldözésről. Spectro is pavlovista, hozzá jött Pointsman. A kör bezárul, hiszen a két férfi Slothropról beszélget. Az ok, hogy Slothrop képes az érzékelésre, reflexválaszt tud gyártani (a V2-vel kapcsolatban). Íme Pavlov. Közben persze robbanások itt, ott, és amott. De mintha nem is lennének. Valaki bedilizik tőlük, egyesek viszont elviselik. Az előbbiek bekerülnek Spectro osztályára, utóbbiakból hírszerzők lesznek (vagy ezek csajai), esetleg banánreggeli-készítők, ha képesek V2-frász közben megfelelően adagolni a hozzávalókat. Viktória-banán, Békeminisztérium, a Béke Misztériuma. Pointsman már unja a kutyákkal való kísérletezést, egy pácienst (ún. Rókát) kunyerál Spectrótól. Pointsman Pavlov-tanítvány, Roger viszont a Poisson-egyenlet segítségével számolja ki a bombák becsapódásának esélyét, helyét, idejét, mindenét. Utánanéztem a neten, hátha tájékozódhatok az egyenletről, de rövid idő után feladtam.
Ööööö... Na igen. Pynchon kattant. Ezt mondjuk eddig is tudtam. Én meg lemaradtam az exponenciális egyenletek előtt anno. Roger statisztikáival Pointsman (kinek csak nulla létezik, meg egy) nem tud mit kezdeni, veszekednek is rendesen. A statisztikák sokkal megfoghatatlanabbak, mint egy kutyakísérlet eredményei, de háborúban talán jobban hasznosíthatók. Még akkor is, ha magában foglalja a végzetes tévedést is. Attól, hogy elméletben kevés az esély arra, hogy egy V2-es bummbele a Westminster Abbeybe, gyakorlatilag robbanhat az egész akármelyik pillanatban. Roger és Jessica szerelmi jelenetét stílusosan egy rakéta akasztja meg. Háborús coitus interruptus.
