José Saramago: Vakság (Ensaio sobre a Ceguiera - 'Esszé a vakságról') /1995./
Európa Könyvkiadó, 2008., fordította Pál Ferenc, változatlan utánnyomás, 385 oldal, 2800,- Ft
A kilencedik fejezet befejezése
Az orvos és felesége kórtermében összegyűjtik amit csak tudnak, hogy odaadhassák a rablóknak. Van aki próbálna taktikázni, de az orvos lebeszéli: mindent odaadunk, mindenki odaadja amije csak van. Ha valaki nem tud semmit adni, azt eszi, amit majd a többiek adnak neki. Felesége is kiüríti a női retikült, amit hozott, abba fogják az összes többit gyűjteni. Ekkor talál egy hosszú, hegyes végű ollót, amiről már el is feledkezett. Ezt egy magasan elhelyezett kiálló szögre akasztja, elrejtési szándékkal Mindenüket odaadják a kórterembeli vakok.
(...) egyesek tiltakoztak, hogy szemérmetlenül kirabolják őket, ami teljesen igaz volt, mások egyfajta belenyugvással szabadultak meg attól, amijük volt, mintha arra gondolnának, hogy jószerével semmi sincsen a világon, ami abszolút értelemben a miénk volna, ami éppolyan kristálytiszta igazság volt.
Az orvos és az első vak a küldöttek, elindulnak a gyűjtéssel a megadott kórterem felé. A folyosók most néptelenek, pedig általában nagy ott a forgalom. Olyan úton járnak, ahol sem az orvos, sem az első vak nem járt még, de a két épületszárny felépítése szimmetrikus, aki ismerte az egyiket, kiismeri magát a másikon is. Várniuk kellett, amíg egy másik kórterem küldöttségével lebonyolódik a csere. Negyed óra múlva végeztek azokkal.
Kezét a falon csúsztatva, az első vakkal a nyomában az orvos ment előre, amíg az ujjai meg nem érintették az ajtókeretet. A jobb oldali első kórteremből vagyunk, szólt be. Megpróbált egyet lépni, de a lába valami akadályba ütközött. Rájött, hogy egy keresztbefordított ágy volt az, amely tárgyalóhelyül szolgált. Megszerveztek mindet, gondolta, semmit sem bíznak a véletlenre. (...)
A pisztolyos alak most is ott van, ő vezeti a 'tárgyalást', jellegzetes, csúfondáros hangjáról ismeri meg őt az orvos. Roppant furcsa dolog történik, valakinek, aki a segítője lehet, azt mondja a pisztolyos, hogy 'Jegyezd fel!'. Elképedve gondol bele a küldöttség annak lehetséges következményeibe, hogy a rablóknak látó ember is rendelkezésére áll, nemcsak a pisztoly.
(...) az orvos szétszórt hallása csak néhány másodperc múlva kezdte kivenni a papírlyukasztás mással össze nem téveszthető hangját, és azonnal rájött, hogy ott mellettük valaki Braille-írással ír, amit anagliptográfiának is neveznek, hallani lehetett, ahogy a lyukasztó tompa, mégis egyértelmű neszezéssel kilyukasztja a vastag papírt, és nekicsapódik az alsó tábla fémlapjának. Volt tehát egy igazi vak a bűnözők között, egy éppolyan vak, mint azok, akiket azelőtt vaknak neveztek, nyilvánvalóan ő is fennakadt a hálóban, mint a többiek, ezek az idők nem alkalmasak arra, hogy a vadász kiderítse, Maga az új vagy a régi vakok közül való, mondja el nekünk, hogyan nem lát.
Az idézetben látható José Saramago művészetének két jellegzetes vonása: elidőzik egy-egy ténynél, melyről aprólékosan, már-már tudományosan értekezik; majd fanyar, /néha csak vicces/ szellemességgel zárja le a gondolatmenet. Élevezem és szeretem ezt a vonást.
Befejezve a fejezetben történteket: az értéktárgyak átadása után összesen három doboznyi élelmet kapnak érte cserébe, ami nem jó, mert a szabad elosztáskor négy jutott az ő kórtermüknek. Amikor az orvos ezt szóváteszi, azonnal a tarkójához szegeződik a pisztoly: a bandavezér kitünően tud célozni. Nincs további vita, mert akkor még egy dobozzal kevesebb; ahány vitázó mondat, annyi dobozzal kevesebb, szól a fenyegetés. A küldöttség eliszkol a három dobozzal. A folyosón jegyzi meg az orvos erős önváddal a hangjában, hogy kicsavarhatta volna a pisztolyt a bandavezér kezéből, mert ő érezte a nyakán a fém hidegét, az pedig nem látta pontosan, hol is van a pisztoly. Társa nyugtatja, hogy ez igen kockázatos, és veszélyes kezdeményeszés lett volna. Az orvos szerint azonban soha vissza nem térő alkalom volt. A másik vak így okoskodik:
A fegyverrel való fenyegetés, már támadást jelent. Ha elvette volna tőle a pisztolyt, már elkezdődött volna az igazi háború, és az a legvalószínűbb, hogy el sem jövünk onnan. Igaza van, mondta az orvos, úgy veszem, mintha végiggondoltam volna mindezt, A doktor úr gondoljon arra, amit az előbb mondott nekem, Mit mondtam, Hogy valaminek történnie kell, Megtörtént, de én nem éltem vele, Másvalami lesz, nem ez.
Tizedik fejezet (180-191. oldal)
Egy nap és egy éjszaka leírása. Elégikus hangnem, lineárisan haladunk az időben, impressziók sorozatából áll a fejezet. Megrendítően jól sikerült rész. Két szereplő szemszögéből követjük végig az eseményeket, egyik a sötét kötést viselő öregember, aki a tranzisztoros kisrádióval rendelkezik, melyet már ismerünk: egy korábbi epizódban zenét hallgattak rajta a vakok; a másik az orvos felesége. Benne van minden, amit az előző bejegyzésben a regény által sugallt türelemről, toleranciáról, intelligenciáról, és jóérzésről írtam.
Két témakör köré csoportosítható a fejezet:
1. a tranzisztoros rádió
2. és az orvos feleségének éjszakai mezítlábas felderítő sétája
1. A fekete kötést viselő öregember nem adta le a rablóknak a rádióját, egyrészt elemei vészes ütemben lemerülőben, másrészt nem egy értékes kivitelű rádióról van szó, ócska zsebrádiót ugyan miért akarnának a zsákmányolók? Mindazonáltal az ennivaló kiváltásának sötét napja óta titokban hallgatja: a lehető leghalkabban, az ágyán kuporogva, a takaró teljes fedésében. Csak a híreket lehet rajta hallgatni, a zene olyannyira recseg, hogy azonnal lebuktatná Füléhez tapasztja a készüléket és nagy áhítattal várja a híreket 'a külvilágból'. Egy-egy hírt szóban, suttogva ad tovább szomszédjának, így keringenek a közérdekű információk ágyról-ágyra, mindenki a saját habitusa szerint interpretálja és adja tovább másik oldali szomszédjának. Ezzel telik a nap, elfoglaltság a javából, némi kockázattal fűszerezve. A fekete kötést viselő öregember egész napját a takaró alatt tölti: nem mintha ez feltűnne bárkinek is, nem látják egymást, gyanút csak hang, vagy hangos mozgás kelthet.
(...) az élettel, és a különböző életekkel kapcsolatos tapasztalatok példásan bebizonyították, hogy nincs aki befolyásolhatná az időt, látszott, hogy ez a kis szerkezet már nem sokáig bírja, és végül is úgy hozta a sors, hogy másvalaki előbb elhallgatott, mint ő. (...) és késő éjszaka, amikor fejét végre a takaró alól előhúzva fülelt arra a szortyogásra, amellyé a rádió gyöngülő elektromos energiája alakította a bemondó hangját, egyszer csak kiáltást hallott, Vak vagyok, azután valami nagy zajjal nekicsapódott a mikrofonnak, (...) s hirtelen néma csönd lett. Az egyetlen rádióállomás, amit a készülék ott bent fogni tudott, elhallgatott. A fekete kötést viselő öregember még hosszú ideig odaszorította fülét az immár hasznavehetetlen dobozkához (...), De megérezte, tudta, hogy nem hangzik föl többé. A fehér kór nemcsak a bemondó szeme világát vette el. Mint a fütőtűz, gyorsan és sorban elért mindenkit, aki a rádióállomáson tartózkodott. A fekete kötést viselő öregember a földre ejtette kezéből a rádiót. Az elvetemült vakok, ha elrejtett értéktárgyak után szimatolva megjelennek, igazolva látják majd, ha ugyan gondoltak erre, hogy miért is nem számították az értéktárgyak közé a tranzisztoros rádiókat. A fekete kötést viselő öregember a fejére húzta a takarót, hogy nyugodtan sírhasson.
A teljes fejezetre jellemző előző részletünk: lassan halad, életbölcsességeket citál, aprólékosan feljegyez minden momentumot, ad az olvasónak időt, hogy belehelyezkedjünk egy-egy jelenetbe, helyzetbe. Számomra pont emiatt megható, magkapó. Talán a manapság született írások kevésbé törekszenek erre a lassú haladásra, letisztultságra. Csapongóbb, kapkodóbb sok esetben a kortárs, például magyar irodalom.
2. Az orvos feleségének esti sétája és az általa tapasztaltak töltik ki a fejezet fennmaradó részét. Emberi, realista, enyhén szomorkás részlet, ami szereplőnk élethelyzetében tökéletesen érthető. Van benne kétely, önmarcangolás, próbál értelmet keresni kiváltságos helyzetének, nem jár sikerrel. Érthető ez a belső öntépelődés is. Saramago hagyja szereplőjének feltenni a kérdéseket, majd ő magyaráz, interpretálja a tudatot ellepő, a kedélyt gyengítő gondolatokat.
Mire jó az, hogy látok. Arra volt jó, hogy megismerje azokat a borzalmakat, amelyeket soha addig elképzelni sem tudott, arra volt jó, hogy meg akarjon vakulni, inkább a semmi, mint ez. Elővigyázatos mozdulatokkal felült az ágyán.
Mezítláb indul sétálni, hogy semmi neszt ne okozzon. Tudjuk milyen mocskos a padló, ez a viszolygás bennem a fejezet végéig megvan. Mindenfélét lát, mindent megoszt velünk, csendesen szemlélődünk az éjszakában. Lát egy nagyon fiatal párt szeretkezés közben, rokonszenvet érez irántuk: roppant tapintatosan csinálják, szinte teljes diszkrécióra törekedve, a szenvedélynek csak a csúcspontján nem tudják visszatartani a 'sóhajtásokat és nyögéseket', 'két tapintatos ember a teljes nyilvánosság előtt'. Szimpátiát érez irántuk, annyira fiatalok még, legszívesebben odaszólna nekik:
Ne is törődjetek azzal, hogy itt vagyok, én is tudom, hogy mit jelent ez, folytassátok csak, lehet, hogy valamiféle részvét volt, Még ha a legnagyobb gyönyörűségnek ez a pillanata egy egész életen át tart is, soha nem válhattok eggyé ti ketten.
Megintcsak egy életbölcsesség. Utánagondolunk, hogyan kerülhettek ők ide: valamiféle csodálatos véletlen folytán megtalálták egymást itt az épületben, vagy elve együtt jöttek? Randevúztak, például moziba mentek, és ott megvakultak mind a ketten? Ez a valószínűbb, nem kellett tehát elválniuk egymástól, épp úgy mint az orvos és felesége.
Kimegy az udvarra, tanúja lesz, ahogyan az őket őrző katonák éppen váltják egymást. Leül a földre, közel az épülethez, tudja, ha fenyegetően közelítene a katonákhoz, csak a parancsot teljesítené a szolgálatban lévő az ő lepuffantásával. Leül a földre, két karjával átfogja a lábát, állát a térdére támasztja. Melankólikus tehetetlenség vesz rajta erőt. Nem sokáig maradhat így, az őrségben álló egy zseblámpával pásztázza. Amikor a fény a szemébe világít nem mozdul, nehogy gyanúra adjon okot, de a katona kibiztosítja a fegyverét, ehhez le kell eresztenie a lámpát, ebben a pillanatban az orvos felesége lassan feltápászkodik, és visszahúzódik az épületbe.
Elmerészkedik a rabló vakok kórterméhez, ahol egyetlen ember áll őrt, egy bot segítségével: ütemesen maga elé tartja, és vízszintes irányban, lassan lóbálja. De a látó asszony simán ki tudja kerülni. Hallják egymás lélegzését, érzik a közelséget, de a vak őr, nem biztos abban, hogy érzékei nem csapják-e be. Tehát mégsem riasztja a többieket, sőt leül egy ágyra, és elnyomja őt a feltartózhatatlan álom. Az orvos felesége nem viszonyul ellenségesen ehhez az emberhez, felméri hányan lehetnek az erőszakoskodók, és visszaindul a sajátjaihoz.
Tiszta részletek, csodálom ezt a fejezetet, minden apró mozzanatával együtt. Azt gondolom, egyike azon epizódoknak, melyek miatt a Vakság emélkezetesen jó könyv marad számomra.
