„Megesküsztök, hogy az életeteket annak szentelitek, hogy mint nők beteljesítsétek a célotok? Hogy a lehető legjobb házastársakká és anyákká váltok?” – kérdi a Férfi egy olyan világban, ahol a nők legjobb tulajdonsága, ha mutatósak, a legrosszabb pedig, ha vannak önálló gondolataik. Egy olyan világban, ahol a Férfinek joga van (nagybetűvel, kétszer aláhúzva) azt tenni a saját házastársával a négy fal között, amit csak szeretne. Ahol a női hisztéria tehet mindenről. Ahol a rettegett F-betűs szó nem a faszt (eredetileg fuckot –a szerk.), hanem a feministát jelenti, és ahol mindennapos, sőt, természetes, hogy a Férfi az ágyasaival hempereg, míg a felesége szül, ne adj isten, menstruál. Mielőtt bárki bármilyen hasonlóságot fedezne fel a valósággal, le kell szögezni, hogy ilyen világ nem létezik. Kizárólag az ír YA-szerző, Louise O’Neill fejében. Szatíra, sőt egyenesen disztópia, bár utóbbi, gondolom, nézőpont kérdése. A hét könyve az Örökké a tiéd, amit a Bookseller 2015-ben az év legjobb ifjúsági regényének választott.
Essünk túl a kötelezőn már az elején. Louise O’Neill erősen feminista tematikájú könyveket ír, fennáll tehát a veszélye, hogy regényei megfertőzik az ártatlan tinilányok agyát. Vagy ami még ennél is rosszabb, a tinifiúkét. Könnyen lehet, hogy a végén egyenesen svéd tinédzserré változnak, az pedig komoly probléma, hiszen közülük a 16 éves kort elérve mindenki saját példányt kap Chimamanda Ngozi Adichie TED-előadásának printváltozatából, a We Should All Be Feminists-ből (Mindannyiunknak feministának kellene lennünk). Még a fiúk is. Ha ez a cikk egy MyFace-bejegyzés (a regénybeli Facebook – a szerk.) lenne, elég volna annyit írni róla, hogy Ha csak egy 400 oldalas könyvet olvasol el, amiben az összes tiniket érintő problémát megtalálod, akkor ezt válaszd! Az Örökké a tiéd a felnőtt-disztópiákat megszégyenítően sötét és nyomasztó regény, ha szerethető karakterekre vágyunk, ne is próbálkozzunk vele. Minden más esetben adjuk a gimis korosztály és tanáraik kezébe, de ami még ennél is fontosabb, ne féljünk, ne szégyelljünk beszélni róla. (Emma Watson, hahó!)
A globális felmelegedés okozta árvizek pusztítását követő posztapokalipszisben, a Zónákra osztott világtérkép, a szintetikus hús és a pamuttermészet korában létezik egy lánynevelde, ahová kizárólag rendes, csinos, alázatos lányok, vagyis évák járnak. Másmilyenek ugyanis a regény világában nem léteznek. Mindegyikőjüket elismert genetikuscsapat fejlesztette ki, hogy 17 éves korukban beteljesíthessék a női princípiumot, és három kasztba sorolva szolgálhassák a Férfit, közelebbről a melléjük rendelt Örököst, hiszen „mindannyiunknak jól kell végeznünk a dolgunkat a fennmaradásunk érdekében.” (280. o.)
A lányok szerencsésebb harmadából Örökös-házastárs lesz: mindössze annyi a dolguk, hogy mindig, minden körülmények között teljesítsék férjük kívánságait, és minél több egészséges fiút szüljenek neki. Akik nem férnek be a kiváltságosok közé, azokat prostituálják, ágyas lesz belőlük: az ő feladatuk orrba-szájba, elölről-hátulról, akkor, amikor. A maradék szűznővérként végzi, és a mesterségesen létrehozott nőtársadalmat tanítja alázatra (alázatosan ülni, állni, élni, szopni) az Intézetben, ami 4-16 éves kor között minden éva otthonául szolgál. Aki hibázik, leküldik az Alagsorba, ami fekete lyukként nyel el minden nőnemű látogatót. Egy eltűnt nőnek pedig ebben a világban sincs hírértéke.
Az éváknak Barbie-nevük van, carák és meganok, freják és dariák, szigorúan kis kezdőbetűvel, hogy sose felejtsék el, hol a helyük, bár a szűznővérek a tervezési számukon emlegetésével folyamatosan figyelmezteti őket erre. Ideális testsúlyukat, bőrük feszességét és menstruációs ciklusukat gyógyszerekkel tartják formában és kordában, és a nap 24 óráját tükrökkel teli termekben töltik, hogy állandóan figyelhessék, épp mennyire tökéletesek, fokozva ezzel a sosem múló frusztrációt. Ebben a steril, maximalista és klausztrofób környezetben ismerjük meg a végzős freidát, aki pontosan arra vágyik, amire bármelyik átlagos 16 éves tinilány. Népszerű akar lenni, pedig az ilyesmi már a pre-Facebook érában sem volt egyszerű feladat. Freida bármit megtesz, hogy kivívja az aktuális falkavezér figyelmét, gyakrabban vált oldalt, mint bizonytalan szavazó a választási ciklus alatt, ám közben folyamatosan őrlődik új bandája, és egyetlen igaz barátnője, az egyre furcsábban viselkedő isabel között.
Louise O’Neill: Örökké a tiéd
Fordította: Farkas Krisztina, Tilos az Á Könyvek, 2016, 439 oldal, 3490 HUF
Louise O’Neill ifjúsági regénye épp olyan, mintha a szerző egybegyúrta volna A stepfordi feleségeket és a Gossip Girlt: tökéletesre dizájnolt, hűséges droidhadsereg játszmázik benne életre, halálra, füstös szemsminkre. Az Örökké a tiéd a tini(lány)filmek minden sztereotípiáját magába sűríti a minimum két sidekick-kel közlekedő bajos IT-csajtól, a focicsapat kapitányán (itt: a Nr. 1. Örökösön, akinek neve nem is lehetne beszédesebb: Darwin Goldsmith) át a főasztalról álmodozó rövidhajú lúzerekig. O’Neill szereplői olyanok, mint gyerekkorunk öltöztetőbabái, csak rájuk már nem a két hajtás után leszakadó papírfüllel kerül fel a ruha, hanem a Személyi Stylist Programmal. Kétdimenziósak és bármikor helyettesíthetők, O’Neill pedig minden párbeszéddel és videócsettel (sőt még a regény borítóival is) rájátszik erre.
Az Örökké a tiéd nem áll meg Hollywoodnál és az Upper East Side-nál, két sokkal sötétebb világot is előhív. Margaret Atwood 1985-ös disztópiáját, A szolgálólány meséjét, és egy friss magyar fantasyt, Moskát Anita Horgolyhelyét (Gabo, 2015). Az Intézet a Gileád Köztársaság átnevelő táboraira emlékeztet, a terhesség pedig épp akkora szabadságot ad az éváknak, mint Moskát hőseinek; csak akkor nem kell többé évatársaikkal osztozkodniuk az élettéren, ha tenyészállatul (házastársul) választják ki őket.
A regény világában a Férfi ábrázolása épp olyan sztereotip és sarkos, mint a népszerűségért a saját barátait is eláruló, más sikereire örökké féltékeny, önbizalomhiányos tinilányé. O’Neill férfikarakterei mind azt akarják, meg sem próbálják elhitetni az olvasóval, hogy van remény, létezik szerelem. „Nem arra terveztek minket, hogy kérdéseket tegyünk fel.” (228. o.) – mantrázza freida, a mindent eldöntő besorolási Ceremónia felé közeledve mégis önérzete sodorja bajba, és a szabályokat megszegve próbálja manipulálni a jövőt. Ám egy éva csak egyféleképpen szerezhet magának dicsőséget: ha a végdátuma, vagyis 40 éves kora előtt önjelölt Jeanne d’Arc-ként vonul a máglyára, hogy férje egy új, az előzőnél tökéletesebb és korszerűbb házastársat választhasson. Esetleg ha megnyeri az Amerikazóna következő ágyasa (vö. America’s Next Topmodell) című valóságshow-t, mert akkor közelebbről is megismerkedhet az Eurozónát irányító, striciszerű Atyával.
Felkavaró, elgondolkodtató, és leginkább vitaindító regény az Örökké a tiéd, a princípium és a Férfi által tulajdonolt nő problematikája mellett olyan aktuális, a szülők által gyakran tabuként kezelt témákról, mint az online zaklatás (amit az előző hét könyve járt körbe alaposan), az öngyilkosság, a családon belüli erőszak:
„Hihetetlen, hogy cassie azt állítja, Charles megütötte.
– Miért nem mondta, hogy nekiment egy ajtónak,
vagy valami? Miért nem tudott jó képet vágni a dologhoz?” (112. o.)
a szexuális zaklatás és az áldozathibáztatás (ezekkel O'Neill részletesebben második regényében, az Asking For It-ben foglalkozik), a kényszernek érzett első alkalom, a szexszel megtéríteni próbált homoszexualitás:
– Ne, kérlek! – könyörgök. – Nem tudom, hogy...
Úgy tűnik, nem hall, mert egyre szorosabban tapad
rám.
– A nem igent is jelenthet – mormolja bele a nyakamba.
– Tetszeni fog. (328.o.)
– Kérlek, ne tedd ezt velem, Darwin! Nem lehet, hogy
ágyas legyek. Az nem lehet.
– Hát, nem tudom – feleli. – Az imént történtek alapján
mintha egyenesen arra születtél volna. (363.o.)
„– Először megint megpróbálták jó útra téríteni őket.
Úgy akarták „helyrehozni” őket, hogy kényszerítették
őket, hogy élvezzék egy férfi szerelmét. Vagyis jó néhány
férfiét, ha igaz, amit beszélnek.” (279.o.)
az önértékelési és testképzavar, ami mellett helyet kap a My body, my rules/right (Az én testem, az én szabályaim/jogaim) kampány:
„Ha nem eszel, meg fogsz halni. És ami még ennél is fontosabb,
a férfiak nem találják vonzónak a sovány nőket.
Pontosan ezért határozták meg az előírt súlyokat.” (169. o.)
– Miért, isabel? Miért csinálod ezt magaddal? A testeddel?
És miért csinálod ezt velem? – hagyom kimondatlanul
a szörnyű, önző kérdést.
– Mert megtehetem – válaszolja, én pedig megborzongok
attól, hogy önkéntelenül ruth-szűznővért idézi.
– De...
– Mert az én testem – vág közbe. – Nem igaz? (160. o.)
az internet- és gyógyszerfüggőség:
„(…) a Ringató ködében fekszem, lassan felemésztve a vésztartalékomat,
a nyakamban lógó medalionból is kivettem
már a fél tablettát, aztán ismét egy felet, majd megint egy
felet, vissza-visszatérve ruth-szűznővérhez az újabb adagért,
amikor elfogyott. Végre nem teszek semmi mást,
csak alszom, mégsem érzem soha kipihentnek magam,
mintha minden egyes álom megfosztana valamitől. (163. o.)
a rasszizmus:
„(…)az a hír járja, hogy az
Afrika- és a Chindiazónában (Kína és India – a szerk.) már csak szőke, kék szemű
lányokat terveznek, a múltjukat szó szerint fehérre festették.” (71.o.)
sőt még a kényszerített házasság is:
„(…) egy éva csak azt a férfit szeretheti, aki kiválasztotta
őt házastársául. Ennek az az oka, hogy csak
a férfiak rendelkeznek a szükséges tapasztalattal és intelligenciával,
hogy jobban válasszanak, mint ahogy te
választanál magadnak.” (394. o.)
Louise O’Neill nem fél elmenni a határokig, mindent kifacsar a disztópikus szatíra műfajából, és ezáltal az olvasóiból is. Első regényével magasra tette a lécet minden olyan YA-szerző előtt, aki az Örökké a tiéd után nyúlna könyékig a feminizmus darázsfészkébe, hogy megpróbálja elmagyarázni a tizenéveseknek, mennyit ér egy nő. Vagy mennyit kéne érnie.
