Bíró Zsófia: A boldog hentes felesége
Libri Könyvkiadó, 2014, 175 oldal, 2392 HUF
Fotó: Valuska Gábor
Egy, az étterem falára pingált szívecskés húsbárd alatt ücsörög Bíró Zsófia, és ez a momentum sokat elárul a szerző frissiben megjelent könyvéről. Lesz itt minden: inak szakadása, kéjes darabolás és fazékba sóhajtozás, a vérzuhatag azonban technikai okokból végül elmarad. Könyvbemutatón jártunk.
Állandóan csekkolnom kell: most akkor A hentes boldog felesége vagy A boldog hentes felesége? Bíró Zsófia nyomdameleg könyvének bemutatóján (melyet Dunajcsik Mátyás libris főszerkesztő és Péter Anna, a Táfelspicc vezető szerkesztője celebráltak) elég hamar és egyértelműen kiderült, hogy mindketten, azaz a hentes is, meg a felesége is, nem lehetnek egyszerre boldogok. Mert a nő a férfira vágyik, a férfi viszont egy éles késre. A hentes ugyanis akkor boldog igazán, ha önfeledten nyiszálhat, darabolhat, vághat, az így kikanyarított szeleteket, cafatokat pedig azonmód meg is főzheti és sütheti. Közben meg a felesége akkor lenne a legboldogabb, ha végre rá is ugyanolyan gyengéd szeretettel tekintene az ura, mint az éppen aktuális célállatra.
„És akkor, amikor úgy tűnt, hogy befejezte és végre talán elindulhatunk haza, akkor azt látom, hogy mielőtt elsírhatnám magam a fáradtságtól, a mellőzöttségtől és a felháborodástól, hát ugyanolyan megfontoltan, ahogy szétpakolta az alkatrészeket, kezdi őket visszarakosgatni arra a hatalmas, kiterített bőrre, és azok ugyanolyan fegyelmezetten, ahogy szétváltak a kése pengéje előtt, most visszaállnak, ki-ki a starthelyére. Én pedig, dermedten az iszonyattól, legszívesebben odavetettem volna magam az asztalra a tonhal mellé, hogy messe föl az én hasamat is, filézzen ki, nyúzzon meg engem is, mert ez így nem élet, többet van a kezében ez a dög, mint én, a hites felesége.”
Bíró Zsófia eredetileg krimit akart írni, melyben a hentesfeleség megöli az urát, és feldarabolja (direkt rosszul), de aztán az egész sztori félresiklott, és „ez lett belőle”. A kéziratot a szerző emailben küldte el a Librinek, Dunajcsik Mátyás szerkesztőt pedig először tulajdonképpen a cím ragadta meg, és ezért nyitotta meg azt. Bíró Zsófia a fikció és a valóság viszonyát firtató kérdésre amúgy annyit mondott, hogy tulajdonképpen ennek nincsen jelentősége, hiszen „ami nem történt meg, az bármikor megtörténhet a későbbiekben”, ami meg megtörtént, arra meg mondhatják, hogy úgysem történt meg.
Lehet tehát dilemmázni, hogy akkor az írónő séf-férje valóban bolyhos nyuszifülekkel árasztotta-e el a konyhát, meg hogy legszívesebben tényleg állatokkal legózik-e, de mielőtt a kétely túlságosan elöntene, kollektív beterelnek minket a bemutató színhelyéül szolgáló étterem konyhájába. Ahol nem más fogad, mint a címszereplő férj, Takács Lajos séf, aki pillanatok alatt feldarabolja a gondosan előkészített pontyot. Közben a laikus számára olyan horrorisztikus információkkal lát el minket, mint hogy a halnak előbb el kell vágni az idegvégződéseit, majd kivéreztetni (ike jime, csak mondom), megelőzve ezzel, hogy vérben tocsogjon az egész konyha. Már akinél, ugye. És miközben mindezeket sorolja, olyan gyönyörűen vágja le a bőrt, teszi félre a felesleges alkatrészeket, és vágja fel a húst elegáns kis szeletekre, hogy öröm nézi tényleg.
Ezek után nem lehet mást tenni, mint szívből együtt érezni a boldog hentes feleségével, akinek ha főzni támad kedve, akkor átruccan egy barátnőjéhez. Vagy magára főz, és utána gondosan elmosogat. Hogy nyoma se maradjon.
„Másik végzetet akarok, egy hivatalnokot, egy autószerelőt, akár egy rajztanárt is, aki legkésőbb este hatra otthon van. Nem akarom ezt a hatalmas szabadságot, nem akarok minden este hajnalig várni, hogy hazajöjjön, nem akarok halott állatok között élni, nem akarok több húst enni, nem akarok több ínyencfalatot, melegszendvicset akarok, aludni akarok, meghitt, kettesben töltött estéket akarok, nem hidegeket és magányosokat, amíg a férjem a mások estéjét teszi meghitté, vacsorát akarok főzni, ÉN akarok vacsorát főzni, elegem van a vérfoltokból, elegem van a zsírfoltokból, elegem van a ribanc vendéglősdiből, ele…”
A szeletek ekkor már csak arra várnak, hogy elkészítsék őket: jön ugyanis a halászlé, amit én soha, semmikor, de megfogadtam, hogy addig innen nem megyek el, amíg meg nem kóstoltam. És ez az a pont, amikor teljesen átalakul bennem minden, amit addig a halászléről gondoltam: mert persze lehet azzal jönni, hogy a szegedi kontra bajai, meg kit mit passzíroz meg hogyan, de ez a Takács-féle hallé a gyömbérrel meg a gyufatésztával valami egészen feledhetetlen volt. És ha ez az eredménye, hogy a hentes boldog legyen, az ő boldogságának pedig a feleség sok könnyel, sóhajjal, meg ezzel a könyvvel fizesse meg az árát, hát, én azt mondom, legyen.
Bíró Zsófia Budapesten született, és az ELTE Bölcsészkarán szerzett diplomát. Volt tanár, bárénekesnő, színikritikus, fölolvasó Radnóti Miklósnénál, pincér, kutató és kutyakozmetikus is. „Radnótinéhoz nehezebb volt bekerülni, mint Monacóban állampolgárságot szerezni”, mesélte a bemutató után nevetve a szerző, aki egyetemistaként egy tanára ajánlására lett Gyarmati Fanni felolvasója. Hogy mennyire önéletrajzi ihletettségű a könyve, arról csupán annyit mondott, hogy „ha az olvasó annak tekinti, akkor az lesz”. Mégsem lehet teljesen elmenni amellett, hogy a férje valóban egy séf – vetem fel –, és ebből a tapasztalatból sok minden beépülhetett a történetbe. „Ez igaz” – feleli nevetve –, „de attól én még össze-vissza hazudozhatok”. Ezek után igazán érdekel, hogy mit szólt a férje, amikor elolvasta a kéziratot. „Lektorálta, és kijavította a szakmailag nem helytálló dolgokat.” Most már tényleg nagyon röhögünk. És hogy mi a legnagyobb bűn, amit el lehet követni egy séf konyhájában? Sosem találnák ki. „Ha valaki nem szereti a focit.”
