B+
Jeff Lindsay: Drága, dolgos Dexter, Agave, 2008.
Megérkezett a kegyetlen kéjgyilkos és cinikus nyomozó legújabb kötete Drága, dolgos Dexter címmel. Juhéé. Valószínűleg mindenki életében eljön a pillanat, amikor megunja az igazi hősöket, akik soha semmi rosszat nem tesznek. Ennek első jele, hogy az éppen aktuális ellenséghez kezdünk el vonzódni, megértjük indítékait, amelyek általában súlyos társadalmi és/vagy szocializációs problémák, majd olyan hősöket keresünk, akik büdösek, káromkodnak, dugnak, isznak vagy gyilkolnak.
Az utóbbi években ráadásul sorra készültek az olyan blockbusterek, amelyek szemét, érzéketlen szuperhősöket mutattak nekünk példának. A leglátványosabb változása a Christopher Nolan-féle Batmannek volt, de már az olyan jófiús popkulturális ikon, mint Pókember is egyre szarházibb.
Az igazi hősök valójában a mindennapi mocsokban dolgoznak, rendőrként, nyomozóként üldözik a bűnözőket, mindig a szabályokat betartva. A műfajon frissíteni kellett, ezért volt jó húzás Jeff Lindsay-től, hogy egy olyan perverz darabolós gyilkosból csinált népmesei hőst, akit minden rendes sorozatban főgonosznak kiáltanának ki.
A napfényes Miami rendőrségén dolgozik vérképelemzőként Dexter, aki szabadidejében igazságot oszt. Mert szerinte sokan vannak, akikre nem sújt le a törvény. Na, ő azokat felkeresi és különös brutalitással legyilkolja őket, és élvezi, bár ehhez olyan kamu életet kell fenntartania, amit egy sorozatgyilkosnak sem. Például csúnya+csendes elvált asszonnyal jár, akinek két gyereke van.
A Dexter-sorozat közepesen izgalmas és szórakoztató, leginkább egy durván leegyszerűsített Bret Easton Elis-regényre hasonlít, mintha Lindsay megérezte volna a betöltetlen piaci szegmenst a meghasonlott énben. Az elbeszélőnk maga Dexter, aki folyamatosan reflektál rossz énjére, a Sötét Utasra. A jó és a rossz harca tehát egy emberben vívja örök harcát - akár írhatnánk ezt is a borítóra, ha igaz lenne, de nem az, mert a két én pompásan megvan egymással. Dexter keresi a lehetőséget a Sötét Utas megjelenésére és kielégítésére. Egymásnak játszanak, nincsenek védhetetlen elborulások, kikerülhetetlen gyilkolások, mindkét én tudatos - és unalmas.
Most Miamiban két ügy van Dexter számára: az egyik egy pedofil csávó ölt meg kisgyerekeket, és még le is fotózta őket, míg a másodikban egy korábbi El Salvador-i titkos amerikai elit katonai osztagig vezetnek el. Dexter előbbit vonzalomból, utóbbit szívességből csinálja, mert menő rendőr huga kapja az ügyet, plusz egy rangos rendőrcsávót a nyakába.
Szórakoztató olvasni a sztorit, bár ez a meghasadt én nagyon gyengén van kidolgozva, szinte csak annyira, hogy mindig elmondja Dexter, mennyire rossz a másik énje, a Sötét Utas. És ilyenkor néha elbeszélői pozíciót is váltanak, ez a nyelvi és elbeszélői játékosság a szövegben, pedig olyan sok magas labda van, amit le kellene csapkodni Lindsay-nek. Nem teszi, így viszont kapunk egy kéjgyilkost, akit morálisan nem lehet támadni, hiszen csak olyanokkal végez, akikkel tényleg végezni kell: mondjuk a férfival, aki megerőszakolja és megöli a kisgyerekeket, sőt még le is fotózza őket.
Innentől kezdve viszont a tőlhangsúlyozott sorozatgyilkosság nem áll meg, hiszen az olvasó számára semmi rendkívüli nincs abban, hogy egy igazságosztó megöli a rosszakat.
Az előző részről itt>>
