Oravecz Imre: Ondrok gödre, Jelenkor, Pécs, 2007
Idén januárban Egerben kirándultam párommal, s hazafelé tartva elsuhantunk egy Szajla nevű település mellett. Azonnal átrohant az agyamon, hogy meg kellene állni, hiszen valamirevaló irodalomkedvelő e tábla láttán pontosan tudja, hogy irodalmi vonatkozású faluval van dolga, de siettünk és már nem tudtunk időt szánni a megtekintésére. Most érkezett el a pillanat, hogy igazán bánjam mulasztásomat. Mert ami Günter Grass írásaiban Danzig vagy Hrabalnál és Kafkánál Prága, az Oravecz Imre esetében egy kis mátrai falucska, Szajla. Csak részben irodalmi tér, mert nagyon is valóságos terep, szülőfalu és lakóhely is egyben. Neve, múltja és jelene egész életművét áthatja, s bár időközben óhatatlanul fikciós településsé is átlényegült, a legendateremtő stilizáció és valóság szinte szétválaszthatatlan benne.
Oravecz Imre elsősorban verseivel vívott ki masszív helyet a kánonban, ám egy ideje minden mondata egyetlen középpont felé gravitált, ezt az origót pedig úgy nevezik: Szajla. A kicsiny falu egyszerre jelenti létezésének gyökereit és a múló időt, illetve egy olyan értékrend és világforma eltűnését, amelynek újrateremtésével közel két évtizede intenzíven foglalkozik. E kísérlet tekintélyes összegzése a Halászóember című verskötet, amely Szajla lakosainak, a táj és a térség mikrovilágának megformázása, vagy inkább sajátos magánmitológiája. Ma már tudjuk, hogy ténylegesen egy nagyregény rejlett az anyagban. Idén pedig végre megjelent az Ondrok gödre, amely szerintem az utóbbi évek egyik legnagyobb irodalmi szenzációja.
Jászberényi Sándor kritikája a könyvről itt>>
A magyar parasztregény műfaja a kilencvenes években is foglalkoztatta regényíróinkat, mégis csak ritkán sikerült feltámasztani hamvaiból. Az anekdota újrafelfedezése virágzik ugyan, de világteremtő történetfolyammal vagy az archaikus nyelvi elemek mai beszédmódba integrálásával csak kevesen kísérleteznek hatékonyan.
Az Ondrok gödre szerencsésen túllép minden korábbi hagyományon, hagyományromboláson, s teljes egészében rekonstruál egy irodalmi dikciót. Teszi mindezt úgy, hogy az „urbánus paraszt” nézőpontja mindvégig uralkodó marad. A szerző Móricz és Illyés stílusától szövegét teljes egészében megtisztította, s egy olyan különleges nyelvet teremtett regényéhez, amely egyszerre alkalmazza az oraveczi szenvtelenség minden jellegzetes tónusát, ugyanakkor a falu- és családregények narratíváit is magába fogadja. Oravecz ugyanis nem a nép hangja, hanem merőben intellektuális városi lény, aki visszanyúl őseihez és egy életformához, miközben sikeresen keveri a századfordulós és ezredfordulós nyelvet, gondolkodást. Az egyik pillanatban a néprajz precíz tudósa, a következőben pedig rezignált filozófus, egyszerre izgalmas történetmesélő és a lélektani regény mestere.
Az 1870-es években induló történet az Árvai-família életével és küzdelmeivel foglalkozik. Három generációt ölel fel, s azzal ér véget, hogy az ifjú István kivándorol Amerikába feleségével Annával és gyermekével Imrével. Mindeközben bepillanthatunk a tizenkilencedik századi paraszti sors világába és valódi regényhősök, kidolgozott karakterek konfliktusaival ismerkedhetünk meg. A fordulatos cselekményt drámai csomópontok, szociografikus hitelességű leírások váltogatják. Ellentétben a parasztregények zökkenős, néhol unalmassá omló világával, Oravecz könyve mindvégig fogva tartja az olvasó figyelmét. Bár könnyedén rendelkezik a különféle regénytípusok számtalan attribútumával, sokkal inkább általános érvényű, szinte egzisztencialista próza. A szereplők egy behatárolható tér hús-vér alakjai, egészében véve mégis az idő és történelem kerekei alatt őrlődő emberi lét, a születés és a halál, azaz a természeti lény fájdalmas életkalandja a regény fő témája. A bravúr éppen az, hogy mindemellett egy letűnt magyar társadalmi osztály és kor autentikus, pontos rajzát is nyújtja. Az már csak ráadás, hogy a gyökerei, származása iránt érdeklődést mutató olvasó ezekben a figurákban akár saját legendás őseit, felmenőit, a maga vidékét is felismerni véli.
Hogy az Ondrok gödre a cselekmény és a nyelv szintjén is ennyire kifinomult, kiérlelt munka, az persze az előtanulmányoknak köszönhető. A regényben számos helyen visszaköszönnek azok a nevek, történések, emlékképek, amelyek korábban a verskötetekben vagy kisprózákban már felbukkantak. Aki az elmúlt évtizedekben lelkesen követte a szerző pályájának alakulását, most döbbenten tapasztalhatja a végeredményt: egy remekmű létrejöttét. A történet azonban nem érhet véget az utolsó oldalon, amit már a kötet alcíme is megerősít: Első könyv, az álom anyaga. Oravecz őseinek sorsa a tengerentúlra való amerikai utazásnál megszakad, s csak remélhetjük, hogy az író kiváló kötetét hamarosan a második résszel folytatja.
