Oravecz Imre: Ondrók Gödre, Jelenkor, Pécs, 2007.
Oravecz Imre Halászóember című verskötetével irodalomtörténetet csinált –mondja a kánon és erre én is serényen bólogatok, hiába, szeretem azt a kötetet. Közvetlenül a verskötet megjelenése után Oravecz bejelentette igényét saját szülőföldjének és lakóinak megörökítésére, a vállalkozást örömmel üdvözölte a kánon. Az irodalmi lapokban fel-felbukkanó regényrészletek azonban már nem voltak ilyen bizalomgerjesztőek, Oravecz lendülete mintha elakadni látszott volna: unalmas és nehezen követhető volt a legtöbb megjelent szöveg. Most olvashatjuk egyben az egészet, s bár a regénynek elképesztően jó kritikai visszhangja volt, azt kell mondanom Oravecz regénye nem lett más, mint egy késő romantikus szöveg, mely mennybe meneszti a századelős magyar parasztságot.
A megjelent kritikák Oraveczet a Móricz Zsigmondi realista magyar próza megújítójaként, legrosszabb esetben is követőjeként aposztrofálják, arról, hogy ez a szöveg textuálisan magán hordozza egy későbbi (pszeudo) irodalmi hagyomány lenyomatát is, kevés szó esik. Pedig Oravecz deklarált emlékállítási szándéka inkább mutat rokonságot a századelő nagy szociográfiáival, leírásai kísértetiesen hasonlóan épülnek fel, mint Illyés Gyulának Puszták népe című szocio-regénye vagy Kovács Imre Néma forradalma. Amíg azonban Illyés vagy Kovács szövegeiből üvölt, hogy tarthatatlan a századelős magyar parasztság állapota, addig Oravecznél –dacára minden be-beszúrt nehézségnek- mégiscsak az jön le, hogy parasztnak lenni tisztességes és jó dolog volt.
A regény az Árvai parasztcsalád három generációjának (Idősebb Árvai János, Árvai János, Árvai István) történetét mutatja be, így tekinthetjük hagyományos családregénynek. Súlyos és súlytalan történeti gócpontok váltakoznak benne, egy csomó cselekményszál, melyről azt hihettük különböző irodalmi lapokban, hogy a regény vezérszálává emelkedik elsikkadt, elvarródott. Magán a regényen érezhető, hogy a folyamatos publikálás nem tett jót neki: néha olyan érzéssel olvastam a szöveget, hogy Oravecznek nincs tiszta képe a szereplők sorsáról, ötletszerűen (és leadási határidő szerint) alakul az életük. Ezekben az ötletekben azonban benne van a magyar prózatörténelem. Nemcsak Móriczra, Illyésre, Kovácsra illetve a népies irodalmi prózahagyományra gondolhatunk, hanem akár a ’70-es évek magyar prózairodalmára is. (Pl. István és testvére brutálisan meggyilkolnak néhány varjúfiókát. A szereplők szenvtelensége rokonítható Hajnóczy Ki a macska? című novellájával)
Sajnos azonban ezek a cselekményszálak elsikkadnak illetve súlytalanná válnak a regényben, míg a hangsúlyossá váló események erőteljesen romantizálják a szöveget.
Összességében azt kell mondanom (és ebben ellent több kritikussal), hogy Oravecz regénye messze alulteljesítette a várakozásokat. Szereplőinek jellemvonásai elnagyoltak, ha van is jellemhibájuk megbocsátható (mert egyébként szorgalmas és szerző emberek), konfliktus alig-alig található a regényben (Ez is inkább a családon belüli mintsem a feudális viszonyok fennállásából fakad). Mindenből süt a nehéz munka árán megteremtett idill.
Érdekes módon a legtöbb kritikus a regény egyik „referenciális” gócpontjává teszi azt a jelenetet, amikor Öreg János álmodik. Az első generációs szereplő álmában felrepül és látja a falut, ámde az máshogyan fest, sok föld nincsen megművelve, városi öltözékű emberek láthatóak a családi portán. Öreg János elszörnyed, álma végül biblikus képpel zárul. Sok kritikus ebbe a cselekmény szálba kapásból belevíziónálja a későbbi erőszakos téeszesítét, illetve az ötvenes évek kommunizmusát, a szövegben azonban ennek nincs jele. Amit a kánon realista-népi regény megújulásaként ünnepel, az gyakorlatilag nem más, mint egy romantikus cselekményszál, mely a múltbéli paraszt idillt állítja szembe bármely(!) más történelmi síkkal.
Oravecz ellentétben a romantikus regényhagyománnyal, melyek előszeretettel használták a távoli múltat, az idill a századelő parasztságának szívóssága, munkakedve és szerzési hajlama. Nincs itt szó egykézésről, földet is lehet szerezni (az Árvai példa szerint) csak szívósan kell dolgozni érte. Nem kimondott következetés, hogy az vándorol ki, aki nem tud Magyarországon elég szívósan dolgozni (vagy mert kevesebb munkáért többet kap külföldön), ezt csak árnyalja, hogy a legfiatalabb Árvai, István is elhagyja az országot és Amerikába megy. Bár az ő indítékai érthetőek (apja nem adja ki a jussát), Oravecz nem ad választ a „kitámolygó” parasztság okaira. Hogy miért nem jönnek haza a kiköltözöttek arról is csak annyit tudunk meg, hogy „megfertőzi őket a demokrácia”.
Öszességében az Ondrók Gödre nem tesz hozzá a századelős parasztság sorsáról folytatott diskurzushoz, nem árnyalja, bővíti Illyés vagy Kovács szociográfiáit, móriczi mélységekbe pedig nem emelkedik, mivel nélkülöz egy konzekvens folyamatosan visszacsatolt történeti szálat. A textus történeti széttagoltága és súlypontozási hiányai pedig nem könnyítik meg az olvasó dolgát: sok olyan irányban indul el a regény (pl. a varjúfiókák megölése, a gombászás, öreg István álma), melyekből végül semmi sem lesz. Ennek olvasói követése komoly erőfeszítést igényel, nem is beszélve a realista hagyományokat követő táj- és eredetleírásokról.
A regény nyelvezete azonban mindenféleképpen adhat okot reménykedésre: Oravecz precíz könnyedséggel építi fel a saját nyelvi bázisát, bőségesen merítve a tájnyelvből és a magyar realista próza nyelvezetéből, érdekes elegyet hozva létre. Bár az Ondrók Gödre messze nem a legjobban sikerült kortárs magyar regény, nyelvi megoldásai akár egy új prózafordulat lehetőségét is felvillanthatják.
