A-És minden ott folytatódik, ahol az Éjszakai állatkertnél abbahagyták: ugyanaz a címlaplány, javában ugyanazok a szerzők (kivétel Bán Zsófia), de mégis összeszedettebb és átlagosan erősebb szövegekkel, ráadásul a női test izgalmas kötetszervező hívószó. A férfikánonnak másodszor megy neki 33 nő, akik szeretik magukat a kirekesztettek pozíciójában láttatni. Ez a kritika főleg az első és a harmadik fejezet szövegeiről szól.
Szomjas oázis - Antológia a női testről, szerk: Forgács Zsuzsa Bruria, Jaffa kiadó, 2007, 589. old., 3490 HUF.
Barb írása a második és negyedik fejezetről itt>>Bizonyos tekintetben ez így is van, legalábbis, ami az irodalompolitikát, -történetet vagy a kánont illeti, máskülönben pont saját artizánkodásuknak köszönhetően Kiss Noémi egy elég jó kötettel nyitott (Trans), Tóth Krisztina kijött egy erős Vonalkóddal, volt Bódis Kriszta-regény, az Artista, Erdős Virág előtte sem volt ismeretlen és megint megemlíteném Bán Zsófiát és az Esti iskoláját. A kritikusok (értsd: férfikritikusok) komolyan számolnak a szerzőkkel, és szeretik is őket, plusz: elvétve nevezik csak a nőirodalmat divatosnak. Szóval workshop-jelleg, sok meló, erős kezű (férfias, haha) szerkesztő, Forgács Zsuzsa Bruria. Az együttlépés mint politikai akció meg valami színt visz az irodalmi élet unalmas mindennapjaiba.
Jegyezzük meg, nem lehet összevetni az Éjszakai állatkertet a Szomjas oázissal, mert annak hangsúlyos akciójellege mostanra kisebb lett, viszont így bíbelődhetünk az irodalommal. A Szomjas oázisban a legtetszetősebb, hogy kiérezni belőle egy csomó őszinte hangot (könyörgöm, Malacka szövege!), ami minden nyelvi és narrációs problémát elrejt, őszintén lehet együttfájni a történetek elbeszélőivel. Jut eszembe, pozitív sztori nem nagyon van. Ennyire szar nőnek lenni?
A női szexualitás után a női testet választották hívószónak, az előzővel nyolcezer példány fogyott, ezzel is menni fog, főleg a meztelen nős címlappal, mert Forgács Zsuzsáék jól marketingelik a kirekesztett pozíciót – és ezt a legnagyobb elismeréssel mondom. Mert az írónőkként történő közös fellépés mindig válaszra kényszeríti az olvasót (ld. Kálmán C. Györgyi kritikáját a Narancsban), e tekintetben sokkal fontosabb a performatív része, mint az irodalmi. Mert korábban is olvastam az antológiában megjelent szerzőket.
A női testet férfiak írták, ahogy erre Drozdik Orsolya finoman didaktikus, de rendkívül szórakoztató és igaz novellájában (Katherina vallomásai) megmutatja: a modell lányt különböző korok festői alkotják meg saját kedvükre, míg végül megfesti saját máját, vagináját, szívét, testét. Megteremtettük, mi, férfiak, az irodalomban, a filmben, a képzőművészetben a nőt, akit nézni lehet. Németh Lászlótól Esterházy Péteren át Parti Nagy Lajosig sokan helyezkedtek a macsó írói pozíciójukból a megalkotott nő szerepébe, hogy úgy beszéljék el azt, ahogy nekik tetszik. Ennek válasza Forgács Zsuzsa novellája, amiben megírta a férfitestet+férfi elbeszélőt női szemmel, amit gyűlöltem olvasni, nem akarok ilyen képet. De kellett.
A reprezentáció visszavételének második lenyomata sokkal összeszedettebbre sikeredett, fontos női problémákról esik szó: terhesség, szexualitás, rák- persze egyben minden férfiprobléma is, erről szól az antológia. Még akkor is, ha a férfiak főleg negatív szerepben jelennek meg, sőt leginkább csak üres helyük.
Az antológia nyitószövegének nem egy már ismert szépírót tettek meg, hanem a sok helyről ismert Babarczy Eszter Mellblogját, ami az elbeszélő anyjának mellrákját írja együtt fiának születésével. Ez a szöveg pontos, bevonja az olvasót, ráadásul megérteni belőle, mit jelent a mell (tényleg nem szeretik a nők, ha a mellbimbójukkal foglalkozunk?). A rák egyébként is egy központi szövegszervező eleme az antológiának, sokan írnak róla, és kell is, hogy kiszakadjon a tuti halálnarratívából. A hajtóvadászat nőkre című Rapai Ágnes-szöveg középpontjában is a rák és az orvosok szerepelnek, itt valami furcsa kafkai színezetben, míg Hamaranna Forradás című rákos sztorija sem eresztett.
A kicsit modorosnak tűnő cikluscímek közül az elsőben, Ébredés tükörfényben főleg ismert alkotók kaptak helyet, mondhatni reprezentálják az élcsapatot. Három szöveggel szerepel Forgács Zsuzsa, amiből egyről feljebb írtam, a másikban nő és férfi Almodóvárt néz, utóbbi előbbit petyhüdt pöccsel meg akarja dugni, nem megy, de akarja, a férfiúi büszkeségnek kell a siker. A nő véleménye nem érdekel senkit.
A kezdő csapat pedig hozza a kötelezőt: az előző antológiában novellaíróként megismert és megszeretett Tóth Krisztina meglepetést okozva, nem hozott semmi extrát, mint korábban. Nekem A lélek megatest és a Galamb se hozta a Vonalkód szintjét, amiből egyébként a Hangyatérkép is bekerült. Hasonlóan felemás a helyzet Kiss Noémival is, aki a Transból hozott egy nagyon erős szerelmes sztorit (Törökméz) és 2 újat. A Rövidlátásom történetét én kihagytam volna, bár senki nem kérdezett, ellenben a Patronokat kétszer is elolvastam. Egy drogos lány és a megnyugtató, bebiztosított életet élő nő fénymásolóbeli kapcsolata érzékeny és fájdalmas.
A kötet 2 nagy felfedezettje számomra Drozdik Orsolya és Szécsi Magda Dzsendzsi. Előbbi kilóg az antológiából azzal, hogy képes történetét felépíteni és elmesélni szórakoztatóan (Vágott virág). Utóbbi pedig egy cigány családregényt ír, és bár nem tudom, hogyan áll össze ez egy nagyobb szerkezetté, de itt a rövid mandalák finom humorral és iróniával reflektálnak a cigányság huszadik századi történetére. Egyébként majdnem bevettem a felfedezetteim közé Orsós Violát a Habfürdő és A tanárnő novelláival, de lecsúszott.
Van olyan novella, mint a kötet egyik legerősebbje, a gyermekszülést megíró Bódis Kriszta Nemje, amiről nem érdemes írni. Annyira jó. Viszont most a gyengébbekről sem érdemes írni, pedig vannak, a Hajnali ima fejezetet elég elhibázottnak tartom, ahogy Ladik Katalin szövegeire sem voltam elég nyitott. Itt se az irodalmi, se a performativitást nem érezni, a szövegeknek nincs tétje, csak ködös szépírói próbálkozások (szerencsére Hamarannát korábban kiemeltem). Több szerző is két-három szöveggel szerepel az antológiában, és mindegyikükről elmondható, hogy legalább egyet ki lehetett volna hagyni. Egy dolog még mindig igaz: elhiszem, hogy a 33 nő kell a mítosz miatt, és az 56 szövegnek is megvan a számmisztikai szerepe, de néhány szöveget el lehetett volna felejteni.
A női szexualitás után a női testet választották hívószónak, az előzővel nyolcezer példány fogyott, ezzel is menni fog, főleg a meztelen nős címlappal, mert Forgács Zsuzsáék jól marketingelik a kirekesztett pozíciót – és ezt a legnagyobb elismeréssel mondom. Mert az írónőkként történő közös fellépés mindig válaszra kényszeríti az olvasót (ld. Kálmán C. Györgyi kritikáját a Narancsban), e tekintetben sokkal fontosabb a performatív része, mint az irodalmi. Mert korábban is olvastam az antológiában megjelent szerzőket.
De ez az én testem! Az enyém!
A női testet férfiak írták, ahogy erre Drozdik Orsolya finoman didaktikus, de rendkívül szórakoztató és igaz novellájában (Katherina vallomásai) megmutatja: a modell lányt különböző korok festői alkotják meg saját kedvükre, míg végül megfesti saját máját, vagináját, szívét, testét. Megteremtettük, mi, férfiak, az irodalomban, a filmben, a képzőművészetben a nőt, akit nézni lehet. Németh Lászlótól Esterházy Péteren át Parti Nagy Lajosig sokan helyezkedtek a macsó írói pozíciójukból a megalkotott nő szerepébe, hogy úgy beszéljék el azt, ahogy nekik tetszik. Ennek válasza Forgács Zsuzsa novellája, amiben megírta a férfitestet+férfi elbeszélőt női szemmel, amit gyűlöltem olvasni, nem akarok ilyen képet. De kellett.
A reprezentáció visszavételének második lenyomata sokkal összeszedettebbre sikeredett, fontos női problémákról esik szó: terhesség, szexualitás, rák- persze egyben minden férfiprobléma is, erről szól az antológia. Még akkor is, ha a férfiak főleg negatív szerepben jelennek meg, sőt leginkább csak üres helyük.
Három betű: rák
Az antológia nyitószövegének nem egy már ismert szépírót tettek meg, hanem a sok helyről ismert Babarczy Eszter Mellblogját, ami az elbeszélő anyjának mellrákját írja együtt fiának születésével. Ez a szöveg pontos, bevonja az olvasót, ráadásul megérteni belőle, mit jelent a mell (tényleg nem szeretik a nők, ha a mellbimbójukkal foglalkozunk?). A rák egyébként is egy központi szövegszervező eleme az antológiának, sokan írnak róla, és kell is, hogy kiszakadjon a tuti halálnarratívából. A hajtóvadászat nőkre című Rapai Ágnes-szöveg középpontjában is a rák és az orvosok szerepelnek, itt valami furcsa kafkai színezetben, míg Hamaranna Forradás című rákos sztorija sem eresztett.
A kicsit modorosnak tűnő cikluscímek közül az elsőben, Ébredés tükörfényben főleg ismert alkotók kaptak helyet, mondhatni reprezentálják az élcsapatot. Három szöveggel szerepel Forgács Zsuzsa, amiből egyről feljebb írtam, a másikban nő és férfi Almodóvárt néz, utóbbi előbbit petyhüdt pöccsel meg akarja dugni, nem megy, de akarja, a férfiúi büszkeségnek kell a siker. A nő véleménye nem érdekel senkit.
Starting Line-up
A kezdő csapat pedig hozza a kötelezőt: az előző antológiában novellaíróként megismert és megszeretett Tóth Krisztina meglepetést okozva, nem hozott semmi extrát, mint korábban. Nekem A lélek megatest és a Galamb se hozta a Vonalkód szintjét, amiből egyébként a Hangyatérkép is bekerült. Hasonlóan felemás a helyzet Kiss Noémival is, aki a Transból hozott egy nagyon erős szerelmes sztorit (Törökméz) és 2 újat. A Rövidlátásom történetét én kihagytam volna, bár senki nem kérdezett, ellenben a Patronokat kétszer is elolvastam. Egy drogos lány és a megnyugtató, bebiztosított életet élő nő fénymásolóbeli kapcsolata érzékeny és fájdalmas.
A kötet 2 nagy felfedezettje számomra Drozdik Orsolya és Szécsi Magda Dzsendzsi. Előbbi kilóg az antológiából azzal, hogy képes történetét felépíteni és elmesélni szórakoztatóan (Vágott virág). Utóbbi pedig egy cigány családregényt ír, és bár nem tudom, hogyan áll össze ez egy nagyobb szerkezetté, de itt a rövid mandalák finom humorral és iróniával reflektálnak a cigányság huszadik századi történetére. Egyébként majdnem bevettem a felfedezetteim közé Orsós Violát a Habfürdő és A tanárnő novelláival, de lecsúszott.
Van olyan novella, mint a kötet egyik legerősebbje, a gyermekszülést megíró Bódis Kriszta Nemje, amiről nem érdemes írni. Annyira jó. Viszont most a gyengébbekről sem érdemes írni, pedig vannak, a Hajnali ima fejezetet elég elhibázottnak tartom, ahogy Ladik Katalin szövegeire sem voltam elég nyitott. Itt se az irodalmi, se a performativitást nem érezni, a szövegeknek nincs tétje, csak ködös szépírói próbálkozások (szerencsére Hamarannát korábban kiemeltem). Több szerző is két-három szöveggel szerepel az antológiában, és mindegyikükről elmondható, hogy legalább egyet ki lehetett volna hagyni. Egy dolog még mindig igaz: elhiszem, hogy a 33 nő kell a mítosz miatt, és az 56 szövegnek is megvan a számmisztikai szerepe, de néhány szöveget el lehetett volna felejteni.
