B+Kortárs írónőink jók - bolondak, melankolikusak, érzékiek, szeretni való hülyék. Hogy boldogak lennének, kétséges, pedig változatosan idióta szitukba kergetik magukat érte. A Szomjas oázis tekinthető akár „10 tipp hogyan alázzuk meg magunkat” -kézikönyvnek, egy férfiakat gyűjtő képes albumnak, vagy egy anonim önsegítő csoport rehabilitációs naplójának is.
Szomjas oázis - Antológia a női testről, szerk: Forgács Zsuzsa Bruria, Jaffa kiadó, 2007, 589. old., 3490 HUF.
A magyar női irodalom létezésének bizonyítására létrejött Artizán-kezdeményezés úgy tűnik, elérte a célját. Az Éjszakai állatkert megjelenése után csak egy volt biztos, valami történt az irodalmi közéletben. Viszonyítási alap lett a kötet, eladási adataival pedig új irodalmi vállalkozásokat indított el.
Ez a kritika főleg a második és negyedik fejezettel foglalkozik. Valuska László írása az első és a harmadik részről itt>>
Az izgalmas első randi után viszont a folytatás nem az „asztakurva, milyen jó csaj”, hanem a jóravaló feleség irányába vitte el az ismerkedést. Sokkal kiegyensúlyozottabb a színvonal, a női testről szóló antológiában nincsenek hihetetlenül kimagasló, sem pedig durván esetlen darabok.
Biztonságos szex
A második fejezet például olyan, mintha a „My funny valentine” szólna alatta, végtelenítve (az 1. és a 3. fejezet elemzését itt olvashatja). Nagyjából megbízható szerzők kötelező köreivel van tele, amelyekről elismerően hallgatok.
A kivételek közé tartozik Radics Viktória, akinek Mása motorra száll című írása alatt átveszik a ritmust Bregovic ütősei. Az újvidéki írónő, a kötet olvasószerkesztője biztos kézzel varázsol, a későn jött, csalfa szerelem keserédes leírása mellé mi is megkívánjuk a karcos, keserű Pelinkovacot, az Akt rőzseszínben szintén itatós darab.
Didgeridoo duruzsol miközben Lengyel Nagy Anna egy Ausztráliában élő angyalföldi munkásgyerekről ír, aki beleszeret a nagyseggű, részeges, bennszülött Broniba és retteg tőle, hogy vérátömlesztést fog kapni egy törzsi beavatási szertartáson. Szomorú vasárnapot dalolnak Mohás Lívia Ave corpusa alatt, csak Polcz Alaine alá kevertek csendet.
A fejezet kevésbé megkapó írásai közé került nálam Lovas Ildikó Csáth lányai , amiben remek képek vannak, de annyira túl van írva, hogy inkább fárasztó. Niran Juditért a szívem szakadt meg, az Éjszakai mese indiánoknak című írásában a harmadik történet, egy mentális térkép az aluljárók, utcasarkok labirintusáról, zseniális, viszont olyan részekkel van összefűzve, hogy kis híján el sem jutottam odáig.
Bevállalós kufirc
A negyedik rész pazar felüdülés a nyomasztás után. A Te szülj engem! legütősebb írása Malac azaz Balog Judit színésznő hurráoptimizmussal és ízes káromkodással fűszerezett „túléltem a rákot”-sztorija. Ha nem ismertünk még olyan lényt, aki „boldogságos tubarózsám”-mal köszön az orvosának, akkor biztos giccsesnek, erőltetettnek látszhat a stílus, de akinek füle van rá, hallja a hangsúlyokat, látja a gesztusokat, és sírva fetreng.
Személyes kedvencem, Fiáth Tita - akinek az Éjszakai állatkertben publikált rapnovellájától olyan politoxikomán flashbackem lett, hogy mindenki megnézett a miskolci IC decens első osztályán -, most kicsit cserbenhagyott. A hiphop nagyon más persze, de a Kilóra című írásában közel nem éreztem azt a zeneiséget, mint a Mínuszban az ingerküszöbömben, hiába a „pár Seropram még, plusz a Staropramenek”.
Bár őszintén kikészülök nyomtatásban a webes megoldásoktól - az egoblog szerintem nem papírra való irodalom, a wiw-adatlap nem önéletrajz - de tequila rapido mindent feledtet, friss, vicces, szabad, zsenge zöldborsó. Nem mondható el ugyanez Szemethy Orsiról, akinek lazasága inkább tettetett, a Body Songban egyedül a „Kerít a kerítés” című versike hangzik magabiztosan.
Érdekes, hogy egy női testről szóló antológiában a szülés témakörében ilyen kevés írás született, szerencse viszont, hogy egyik sem férne be a Kismama magazinba. Erdős Virág szürreáliája (Mária), Bódis Kriszta képtelen végletessége (Nem) és Szabó Ildikó szociográfiája a teremtés csodájának nem éppen cukormázas képeit vetíti elénk. Utóbbiért halvány irodalmi értékei ellenére különösen hálás vagyok, jól esett úgy röhögni magamon, hogy más felett (is) érezhettem kárörömöt. A Szülni vagy nem szülni mészárosai és hentesei még mindig a SOTE-n dolgoznak, amikor én illettem ezekkel a szavakkal a szülésznőmet, pszichológust akartak rám hívni.
Összességében a Szomjas oázis kötetzáró része a legerősebb fejezet mind közül, ne pironkodjunk hát hátulról megközelíteni.
