(Kiss Ottó: A terepasztal lovagjai Budapest, 2007, Móra Könyvkiadó, 226 oldal, 1790 Ft)Kiss Ottó úgy tűnik, futtatva van, ez nyelvhelyességileg nem jó, de amúgy igen, örüljünk neki.
Már az csoda, hogy 2003-ban a Csillagszedő Márióra felfigyeltek, de három évnek azért el kellett telnie ahhoz, hogy megjelenjen az újabb kötet, az Emese almája a Pozsonyi Pagonynál, és hogy a Móra kiadja a harmadik könyvét, ezzel mintegy köreibe fogadja a szerzőt.
Ez nehézkes dolog, hiszen A Gyermekkönyvkiadó újabban biztonsági játékot játszik, klasszikusokat ad ki, vagy olyan, külföldön már befutott szerzőket, akik biztosan megdobják itthon is az eladási listát. Melléjük válogat óvatosan, jól megrostálva, kortárs szerzőket (Lackfi János, Podmaniczky Szilárd), ami azt is jelenti, hogy a könyvek jó minőségűek lesznek, de egyúttal félős, hogy a túlzott óvatosság miatt unalmas, érdektelen, nehezen befogadható, túl felnőttes szövegvilág tárul a célközönség elé.
Szerencsére Kiss Ottó nem esik ebbe a hibába, már a verseiből tudjuk, hogy komolysága, amivel környezetét szemléli, egy gyermeké, aki bármikor elneveti magát, ha játszani hívják.
Belerondít azonban a képbe, hogy egy költő első regénykísérletéről van szó, ami a cselekmény vezetésében, kibontásában, egysíkúságában érhető tetten. Adott ugye egy jó szójáték: a cím, ami zseniális, de tényleg.
Mindez elég lenne egy frappáns, rövid vershez, de 220 oldalt eköré építeni már nehézkesebb dolog. Kiss Ottó egész jól megoldja a feladatot, mégis hiányzik a regényből, hogy több olvasata legyen, különböző nézőpontokból mást és mást mutasson. A cselekmény elindul az elején, befejeződik a végén, és hiába játékos, hiába tűzdeli meg okos nyelvi játékokkal, hiányérzetünk támad, amikor letesszük.
Persze, ez csak fanyalgás. A szerző fiatal, szeretik (szeretjük), írni fog még sokáig, kinőheti. Addig meg tegyük be ezt a „könyvetskét” is a gyerekszoba polcára, és legyünk boldogok, hogy megjelenhetett.
