Földes András: Erőss Zsolt - A Himalájánál is magasabbra
Libri könyvkiadó, Budapest, 2012, 300 oldal, 3192 Ft
Tavaly októberben a Libri megjelentette Földes András Erőss Zsoltról szóló életrajzi könyvét. Erőss akkor a legveszélyesebbnek mondott nyolcezresre, az Annapurnára készült. (Ekkor adott interjút nekünk.) Az idei év újabb csúcsot hozott, az új nyolcezres pedig egy szörnyű tragédiát. Földes András a legnagyobb magyar hegymászó utolsó útjával egészítette ki a könyvet, a javított és bővített kiadás a tervek szerint június 7-én jelenik meg. (Kritikánkat a könyvről itt olvashatjátok)
Ahogy Erőss Zsolt élete, úgy életrajzi könyve sem szokványos. A történetekből megismerhetjük a hegymászó kalandjait Erdélytől a Himalájáig, az első sziklamászástól a tragédiával végződő legutolsó expedícióig.
Az alpinizmus mellett feltárulnak Ázsia, Afrika és Dél-Amerika egzotikus vidékei, amelyek évtizedek alatt Erőss Zsolt második otthonává váltak. A könyv azonban akkor is lenyűgöző lenne, ha főszereplője ki sem lépett volna a kertjéből. Nem csak azt meséli el, hogyan hódította meg első magyarként a világ legmagasabb csúcsát, hanem azt is, miért nem esett kétségbe egyik lábának elvesztése után, és miért volt egyértelmű számára, hogy folytatnia kell a hegymászást. A neves alpinista kalandjait, életét olyan bölcs eltökéltség hajtotta, amely ötleteket adhat számunkra is, hogyan váltsuk valóra vágyainkat a Föld egy távoli pontján, vagy akár egészen közel.
A regényes életrajz írója, Földes András amellett, hogy Erőss Zsolt barátja volt, hegymászó is. Elkísérte őt néhány expedíciójára, hogy belülről mutathassa meg ezt a félelmetes, ugyanakkor lenyűgöző világot.
„Ez a derű, ez a megható és naiv elhivatottság volt az, ami népszerűvé tette jóval a hegymászók körein túl is. Megdöbbentem, amikor láttam, a városban járva nemcsak fiatalok, sportemberek ismerik fel, hanem idős asszonyok, öregurak is szorongatják a kezét. Sorsa már nem a hegyekről szólt, hanem arról, hogy mindig van tovább, hogy érdemes küzdeni, hogy van remény. És mindezt hitelesebben közvetítette, mint egy délutáni szappanopera.
Nem manír volt csendessége, és hogy közvetlenül, türelmesen viszonyult barátaihoz, hegymászótanítványaihoz, majd később rajongóihoz is. Előadásait ezrek látogatták, mert szavaiból nem saját nagyszerűségének tudata sugárzott, hanem a szeretet az iránt, aminek él.
Nem gondolta, hogy valaha tett volna bármit, amivel a többiek fölé kerekedett. Egyszerűen csak élt. Tudta azt is, hogy az élethez hozzátartozik a halál, ezzel lesz kerek a történet. Így most csak annyi történt, hogy Erőss Zsolt teljessé tette életét, felmászott a hegyek közé, és tovább emelkedett a szokásosnál.” – Földes András
