Legújabb rovatunkban különleges könyvborítók tervezőit kérdezzük meg arról, hogyan dolgoznak, miként születnek a nagy ötletek, és milyen tendenciákat látnak a szakmájukban itthon, illetve külföldön. Ezúttal Nagy Norberttel beszélgettünk Eric Scheurmann A Papalagi című kultikus könyvéről.
A Papalagi – A tiaveai Tuiavii törzsfőnök beszédei. Tuiavii, a polinéz törzsfőnök szakértő: mindent tud a fehér emberről, vagyis az ő nyelvén a Papalagiról. Sok jót azonban nem mesélhet róla. Hiszen a fehér ember szomorú kőfülkékben él, és nappal a kőkunyhók közötti szűk résekben járkál. Végtelen szenvedéllyel gyűjt dolgokat, mégis minél több van neki, annál szegényebb. Még az egyébként szórakoztató gondolkodást is annyira túlzásba viszi, hogy szinte már csak a feje él, az összes többi érzékszerve pedig szunnyad. A kétméteres, rendkívül erős testfelépítésű, mégis szelídséggel teli férfiú, Tuiavii, a tökéletes ellentéte a túlcivilizált modern embernek. Az ő meglátásai tartanak görbe tükröt elénk. A látványon kacaghatunk. A törzsfőnök megfogalmazásai pedig oly világosak, hogy egyes országokban a 12–14 év közötti korosztály számára még kötelező olvasmányként is feladják – hogy önkritikát tanuljon az ifjúság, no meg az eltérő kultúrák iránti toleranciát.
Hogyan készült el a borító?
A Typotex számára készült a borító, és mivel én kaptam a feladatot, egyértelmű volt, hogy illusztrációs megoldást szeretnének, hiszen az eddigi borítók is mind rajzos munkák voltak, amiket a kiadónak terveztem. És ahogy az lenni szokott, kaptam egy szövegrészletet, ez alapján kezdtem gondolkodni. „Fiatalos, humoros, vidám” anyagot kértek. A polinéz törzsfőnök találkozása a civilizációval, körülbelül ez volt az alap szituáció. A kiadótól azt is megtudtam, hogy ez a kötet sok országban kötelező olvasmány, több kiadásban, különféle borítókkal jelent meg. Próbáltam ezektől eltérőt készíteni.
A tervezés első fázisa mindig kutatómunkával indul, így utánanéztem az indonéz szigetvilágra jellemző dolgoknak. Egy könnyen beazonosítható, látványos képben gondolkodtam, ami nagyon egyszerűen visszaadhatja az egzotikus kultúra hangulatát. Így jutottam el a polinéz törzsi arcfestésig, maszkokig. Ettől fogva a lényeg már a fejemben volt, csak a részleteket kellett kidolgozni.
Mindig firkálgatással kezdek, akkor is, ha nem rajzos a borító. Körülöttem mindenhol papírfecnik. A firkákból aztán az arra alkalmasnak ítéltekből vázlatok készülnek, amikből a legjobbakat elkészítem. Ez esetben ez az egy verzió került kidolgozásra, élénk, erőteljes színekkel, amik szintén a szigetvilágra jellemző törzsi kultúra sajátosságai. Az esetleges, kézi rajz-jellegű kép végül a feliratokat is magába foglalta, amolyan fogsorszerűen, a képi kulcs eredetét hangsúlyozva.
Mennyire lett más a végeredmény, mint a legelső változat?
Gyakorlatilag az első gondolat valósult meg, és ebből adódóan csak ezt az egy tervet küldtem a kiadónak. Ritka az ilyen, de előfordul.
Melyik friss külföldi megjelenés az, aminek a borítóját különösen izgalmasnak tartod, és miért?
Nem tudnék egyet kiemelni, nagyon sok jó van. Én alapvetően az illusztrációs megoldásokat szeretem, amiben jobban érezhető a grafikus személyes véleménye. A londoni The Folio Society könyveire azért figyeltem fel, mert a borítók többségére nem tesznek sem szerzőt, sem címet, csak az illusztrációt.
A szöveg csak a gerincen és a hátoldalon jelenik meg. Az is tetszik, hogy a regényeknél a belíveket is illusztrálják, ami nálunk már nem nevezhető bevett szokásnak. Ezen kívül produkciós szempontból is nagyon szépek ezek a kötetek.
