Általános cikkek sci-fi ad_astra hannu_rajaniemi

Bármit is írok, mindenképpen lesz benne egy jó adag sci-fi

Rusznyák Csaba | 2013. augusztus 17. |

Fotó: Valuska Gábor

Az elméleti matematikus és sci-fi író Hannu Rajaniemivel könyvei magyar kiadója, az Ad Astra standjánál találkoztam még a Könyvfesztiválon, ahol épp rajongóknak dedikált. Főleg nők keresték fel – Rajaniemi jóképű, jó kiállású, magabiztos, közvetlen és mosolygós férfi, amikor felvetettem, hogy eltűnt napszemüvegét talán egy rajongó vitte haza magával emlékbe, nevetett, de hozzátette, hogy nem lehetetlen. Később egy kávézóban ültünk, ahol a Kvantumtolvaj és a Fraktálherceg szerzője beszélt a matematika és a science fiction iránti szenvedélyéről, a tudomány és a regényírás találkozási pontjairól, az inspirációiról, arról, miért nem könnyíti meg az olvasó dolgát az általa kitalált világ megértésében, arról, hogyan próbált megoldani egy jelenleg megoldhatatlan kvantumfizikai problémát a második könyvében, és arról, hogyan fogja talán megváltoztatni egymilliárd ember életét.

Finn születésű vagy, Skóciában élsz, angolul írsz, a főhősödnek pedig francia neve van. Hogy lettél ilyen multikulturális?

Az első, Finnországban szerzett diplomám után Angliába mentem tanulni a Cambridge-re, mert mindenképpen elméleti fizikával akartam foglalkozni. Onnan Edinburgh-ba kerültem, mert volt ott valaki, aki azon a kvantumgravitációs területen végzett munkát, ami engem a legjobban érdekelt, és miután odaköltöztem, csatlakoztam egy ottani írói csoporthoz, a Writers’ Blochoz, aminek többek közt Charlie Stross is a tagja. Ebben a környezetben teljesen természetes és egyértelmű volt, hogy angol nyelven kezdjek írni. A francia kapcsolat régi olvasmányélményeimből jött, főleg az Arsene Lupinből, Marucie Leblanc XX. század eleji regényeiből az úriember tolvaj karakterével, aki a törvény túlsó oldalán áll, de inkább rejtélyes, mint gonosz. Ezek a történetek nagy hatással voltak rám, és tudatosan használom az inspirációikat. A könyvem főhőse, Jean le Flambeur neve is egy francia heist-film címéből, a Bob le flambeurből (Bob nagyban játszik - a szerző) ered. Cambridge és Edinburgh egyébként nagyon multikulturális környezet volt, ami szintén sok szempontból inspirálónak bizonyult. Például szeretek idegen nyelvekben keresni specifikus jelentésű szavakat, amiket aztán felhasználhatok science fiction kontextusban. A Kvantumtolvajban van egy szó, „gevulot”, ami héber eredetű, és határt jelent. És azt hiszem, a tudomány világa egyébként is nemzetközi.

Mindig író akartál lenni, vagy mindig matematikus, esetleg mindkettő?

Eredetileg matematikus akartam lenni, egész pontosan elméleti fizikus. Bár a matematika önmagában is gyönyörű, olyan, mint a zene, egyfajta művészet, de számomra mindig is az volt benne a leginkább lenyűgöző, hogy leírható vele a valóság. A modern fizika, a relativitás, a kvantumfizika nagy része a matematikán alapul, pedig azoktól teljesen függetlenül fejlődött ki. Olyan tudósok, mint Einstein, arra jöttek rá, amikor megpróbáltak valamit matematikailag leírni, hogy a matematikusok már rég kitalálták azokat az eszközöket, amikkel ezek a leírások, magyarázatok lehetségesek. Írni pedig Edinburgh-ban kezdtem, mert amikor odaérkeztem, új kreatív kihívást kerestem, valamit, ami máshogy kreatív, mint a matematika.

Mi vonz a matematikában, és mivel foglalkozol pontosan, amikor nem regényt írsz?

A PhD-m megszerzése után néhány barátommal alapítottam egy céget, ami a matematikát a való életben, valós problémák megoldására használja. Nagy szervezetekkel, vállalatokkal dolgoztunk együtt, és a matematika nyelvével segítettünk nekik megoldani mérnöki, működési vagy tudományos problémákat. Sokat dolgoztunk például az Európai Űrügynökségnek a rakétáikkal, műholdjaikkal kapcsolatos problémák megoldásában. Egyébként valószínűleg már nem vagyok igazán aktív matematikus, egy éve a cég tevékenységében sem veszek részt, szinte teljesen az írásnak szenteltem magam. De azért nem fordítottam végleg hátat a múltnak, nemrég fejeztem be egy Neurofiction nevű projektet egy barátommal, ami egyfajta kombinációja a művészetnek és a tudománynak: egy EEG headsetet adunk egy tesztalanynak, aki az egyik novellámat olvassa. Az eszköz rögzíti az olvasó agyának elektromos tevékenységét, és az alapján meghatározza, hogy a sztori több iránya és befejezése közül melyiket tárja elé. Idén nyáron pedig részt veszek a Szingularitás Egyetem programjában, amit Ray Kurzweil a NASA-val és a Google-lel alapított. Minden évben meghívnak 80 embert, akik négy-ötfős csoportokat alkotnak, és mindegyik csoport választ egy valós problémát, ami lehet egészségügyi, űrutazási, oktatási, bármilyen, a lényeg, hogy globális legyen. Aztán azzal töltenek 10 hetet, hogy a választott problémára kigondoljanak egy megoldást, ami legalább egymilliárd ember életét pozitívan befolyásolná. A következő kihívás pedig, hogy ezt az ötletet átültessék a valóságba, amihez rendelkezésükre áll a környező Szilícium-völgy egész technológiai háttere. Nagyon várom ezt a lehetőséget, és még ha nem is sikerül megváltoztatni egymilliárd ember életét, biztos, hogy érdekes és inspiráló élmény lesz.

Említetted, hogy azért kezdtél el írni, mert bele akartál kezdeni egy olyan kreatív folyamatba, ami más, mint a matematika. De miért pont az írás? Ehhez is a matematikán keresztül találtál utat?

Nem, ez nem a matematikából jön, számomra az írás a karakterekről szól, és a szituációkból, amikbe keverednek, nem a tudományos háttérről. Persze, az érdekeltségemnek köszönhetően nyilván hajlamos vagyok rá, hogy keressek olyan különös, spekulatív elemeket, amik segítenek elmesélni a sztorit. Egyébként az írás valószínűleg abban gyökeredzik nálam, hogy nagyon sok asztali szerepjátékot játszottam régen, például Dungeons & Dragonst, és hasonlókat; az ilyesminek egyébként nagy hagyománya van az északi országokban. Ezekben a játékokban általában én voltam a mesélő, én találtam ki a világot, a karaktereket, szóval már akkor is történetet meséltem a magam módján. Aztán, amikor Angliába költöztem, elvesztettem a kapcsolatot az ismerőseimmel, akikkel játszottam, és végül az írás lépett ennek a tevékenységnek a helyére.

Milyen szerzők és művek voltak hatással rád? Az Arsene Lupint már említetted, de a Kvantumtolvaj tele van egyéb irodalmi utalásokkal, például a John Carter-sorozat is felbukkan.

Verne volt a legkorábbi inspirációm, ő volt az első science fiction író, akit olvastam, illetve a többi nagy klasszikus, mint Wells és Burroughs. Közben hasonlóan nagy hatással voltak rám a klasszikus kalandtörténetek, például Alexandre Dumas művei. Csak jóval később fordultam a modernebb írók felé, mint Roger Zelazny, és a kortársakhoz, mint Ian McDonald, akinek nagyon nagy tisztelője vagyok, vagy mint Ian Banks. De mindig próbálok inspirációt találni a zsáneren kívül is, nagyon szeretem például Michael Chabont, és néhány honfitársam stílusa is hatással volt rám, mint Mika Waltari, főleg a Szinuhe című történelmi könyvével. Amikor írok, természetesen próbálom megőrizni a saját hangomat, de néha nagyon érdekes olyan írókat olvasni, akik hasonló témát érintenek, hasonló problémát próbálnak megoldani, mint én, és hagyni, hogy hatással legyenek rám. A Fraktálherceg írásakor a tudat egyfajta különös loopba kerülésén, az elmék összefonódásán, egy elme feletti hatalom átvételén gondolkodtam, és azon, ahogy a történet szemszöge ennek megfelelően változik. Egy barátom vezetett be Julio Cortazár argentín mágikus realista író munkásságába. Több novellájában is játszik ilyen szempontváltásokkal, és amellett, hogy egy karakterének a nevét is átvettem, tudatosan próbáltam hasznosítani valamit az ő stilisztikai trükkjeiből a témában. Kétféle inspiráció van, az egyik az, amikor csak olvasol, élvezel valamit, és próbálsz hasonlóan jót vagy még jobbat alkotni, mert annyira csodálod, a másik az, amikor szándékosan használod, bedolgozod a saját művedbe ezeket a hatásokat – mint a Fraktálhercegnél, amiben tettenérhetők Az Ezeregyéjszaka meséinek elemei. 

A Kvantumtolvaj mélyvízbe dobja az olvasót, és magyarázat nélkül bombázza kvantumfizikai fogalmakkal, elméletekkel. Tudatos koncepció volt, hogy ne butítsd le a tudományos aspektusokat, és ne magyarázkodj, hogy az olvasónak magának kelljen felfedeznie a világot?

Igen, abszolút. Nem biztos, hogy ez minden olvasónál sikeres módszernek bizonyult, de a cél annak az érzésnek a megteremtése volt, hogy ez a jövő nagyon más a jelentől, amiben élünk, nagyon furcsa és idegen. Próbáltam úgy megírni a sztorit, hogy az olvasó tudja követi, de közben ne aggódjon túlságosan a részletek miatt, amiket esetleg nem ért. Ezért lett a könyv egy detektívsztorival megtámogatott, gyors sodrású kaland, hogy az ismerős narratíva segítse az eligazodást.

Amikor olvastam a könyvet, eleinte folyton keresgéltem a neten a fogalmakat, kifejezéseket, de később rájöttem, hogy az elméleti háttér nélkül is működőképes a könyv, a tudományos jelleg nem nyomja el a sztorit és a karaktereket. Nehéz volt elérni ezt az egyensúlyt?

Igen, és nem is vagyok biztos benne, hogy teljesen sikerrel jártam. De a magyarázkodások, az „infodump”-ok bosszantanak engem egy sci-fiben, mert a karaktereknek, akik ebben a világban élnek, nem kellene megállniuk, és arról beszélniük, hogy mi hogyan működik, hisz ez számukra természetes. Mi sem magyarázzuk el egymásnak, hogy mi az a telefon. Ez egy klasszikus történetmesélési alapelv: „Mutasd, ne mondd”. De mióta nemrég elolvastam Francine Prose Reading Like a Writer című könyvét, kicsit átértékeltem ezt a dolgot. Prose klasszikus irodalmi műveket használ példaként bizonyos írói fogások, nyelvi, történeti trükkök bemutatásához, és az egyik fejezet a „Mutasd ne mondd” elvről szól. Többek közt Tolsztojjal demonstrálja, hogy lehetséges úgy masszív információadaggal bombázni az olvasót, hogy az természetesnek hasson, mondjuk egy karakter normál gondolatfolyamán keresztül. Ezért most már hiszek benne, hogy lehetséges világmagyarázattal terhelni egy sci-fit, csak jól kell csinálni.

A témában korábban megjelent cikkeink:

Mi lenne, ha a történetek olvasnának minket? Poszthumánok és kvantumtolvajok

A Kvantumtolvaj felfedezőt csinál az olvasóból

Azt már tudjuk, hogy a sci-fi olvasók szeretik a könyveidet. Mi a helyzet a matematikusokkal, örülnek az olyan műveknek, amik nem bagatellizálják el a tudományos hátteret?

(Nevet.) Igen, azt hiszem, sok matematikus, fizikus nagyon örül, amikor felfedezik, és megértik a területükre vonatkozó utalásokat. A Fraktálhercegben egy olyan kvantumfizikai problémát boncolgattam, aminek máig nincs megoldása, Schrödinger macskájáét. Szépen sarokba is szorítottam magam vele, és hosszan értekeznem kellett róla egy barátommal, akinek ez a szakterülete, hogy elő tudjak állni valamiféle megoldásszerűséggel. Végül kitaláltunk valamit, ami talán működhetne. A harmadik könyv, aminek The Causal Angel lesz a címe, sokat köszönhet egy találkozásnak Scott Aaronsonnal, az elméleti számítógéptudomány egyik vezető egyéniségével. De, ami a másik oldalt illeti, sok pozitív visszajelzést kaptam olyan olvasóktól is, akiknek nincs semmilyen tudományos hátterük, vagy akár sci-fivel kapcsolatos tapasztalatuk sem, főleg Finnországból, ahol mindkét könyv nagyon nagy siker lett. 

Annak ellenére, hogy a tudományos részletesség alapján a Kvantumtolvaj egy hard sci-fi lehetne, a szívében egy klasszikus kalandtörténet, egy planetáris románc. Miért pont ezt a stílust választottad, és nem volt nagy a kísértés, hogy még jobban előtérbe told a tudományos aspektusokat?

Nem, nem igazán, bár visszatekintve már nem vagyok biztos benne, hogy akkoriban mi is járt pontosan a fejemben (nevet). A Kvantumtolvaj abból az ötletből indult ki, hogy valaki egy börtönben van, ahol a fogvatartói saját maga elleni játékra kényszerítik különböző szituációkban. Még csak zsánerben sem gondolkodtam akkor, az később jött, ahogy a sztori és a karakterek is. Kissé zavart, hogy az akkoriban elszaporodott poszt-szingularitás sci-fikben, még az olyan egyébként fantasztikus könyvekben is, mint Charles Stross Accelerandója, a sztori szinte elveszett a gazdagon ábrázolt, idegenszerű, furcsa világban. Az én célom az volt, hogy ezt a poszt-szingularitás közeget ellenpontozzam egy könnyed, gördülékeny kalandsztorival, olyasfélével, amit magam is mindig nagyon szerettem.

Milyen hatással volt az életedre, hogy elismert sci-fi szerző lettél?

Abszolút pozitívval. A Kvantumtolvaj sikere óta rengeteg meghívást kapok érdekes eseményekre, projektekbe, konferenciákra, intézetekbe, különböző tudományos területekről, amiknek ugyan nem feltétlenül vagyok szakértőjük, de akik igen, azok kíváncsiak egy tudományos hátterű sci-fi író szempontjaira, mondjuk a biogyógyszerek, az internet jövője vagy általában véve a lehetséges jövők kapcsán, és ez nagyon érdekes. És persze a könyvsikereim szerepet játszottak abban is, hogy meghívást kaptam a már említett Szingularitás Egyetemre. Jó érzés írni a saját megszállottságaimról, és felfedezni, hogy ezekben a megszállottságokban rengeteg más ember is osztozik velem a világ minden táján.

Hogy áll a trilógia záró kötete, és mik a terveid azutánra?

A harmadik könyv kéziratát éppen szerda este, éjfél körül küldtem el a kiadómnak, rögtön mielőtt összepakoltam volna, hogy ideutazzak. A szerkesztő elolvassa, és a következő egy-másfél hónap valószínűleg a könyv csiszolásával telik majd, aztán remélhetőleg megy a nyomdába. Hogy utána mi lesz, majd meglátjuk, mindenesetre sok regényötletem van, amik jobban közelítenek a jelen felé, mint ez a trilógia – mert ezzel most úgy érzem, hogy egyelőre elmondtam mindent, amit akartam a transzhumán jövőről.

És maradsz a sci-finél, vagy lehet, hogy elkalandozol másfelé is?

Azt hiszem, természetemből fakadóan, bármit is írok, mindenképpen lesz benne egy jó adag sci-fi, de legalábbis valami fantasztikum. Például nagyon érdekel az a trend, ami a jelent, sőt, a múltat is valamilyen sci-fi szemszögből közelíti meg, mert a jelenünk olyan különössé és komplexszé vált, hogy explicit science fiction elemek nélkül is elég furcsa és fantasztikus sztorik táptalaja lehet. William Gibson nagyon sikeresen művelte ezt az utóbbi időben. Vagy nagyon sokat olvastam mostanában a kibernetikáról, és érdekesnek találom a gondolatot, hogy mi lett volna, ha a ’30-as, ’40-es évek tudósainak igazuk lett volna, és tényleg létrehozták volna a komplex rendszerek (úgymint: biológiai, társadalmi stb.) általános, átfogó tudományát. Van egy csomó alműfaja a sci-finek, ami a múltba tekint vissza: először volt a steampunk, aztán jött a dieselpunk, még atompunk is van (azt hiszem, Charlie egyetértene, hogy Missile Gap című sztorija ide sorolható). De mi jön az atompunk után? Szerintem a kiberpunk, ami a kibernetikán alapul, tehát nem a ’80-as években elterjedt cyberpunk, hanem valami más. Vagy érdekel a civiltudomány (citizen science) is, aminek a lényege, hogy a tudománynak nem kellene feltétlenül csak erre kitalált intézményekben és egyetemekben zajlania, hobbitudósok, amatőrök is hozzájárulhatnának a kutatásokhoz. Vannak olyan projektek, amik direkt ennek megvalósulását célozzák. Az egyikben, a Zooniverse-ben, ami galaxisokról készült fényképek tanulmányozásával foglalkozik, egy minden tudományos képzettség nélküli dán tanárnő egy képen felfedezett valamilyen furcsa zöld masszát, amit elnevezett „Voorwerp”-nek és a szakértők próbálnak magyarázatot találni rá. Egy másikban, aminek a neve Fold It, a proteinek formálásában működhetnek közre az emberek egy honlapon, olyan az egész, mint egy játék, egy puzzle, gombokat nyomogatva alakítod egy protein alakját – és az így született legjobb eredmények sokkal jobbak, mint a legjobb számítógépes algoritmusok. Így fel tudták javítani ezeket az algoritmusokat azokkal a trükkökkel, megoldásokkal, amiket a honlapra regisztrált játékosok találtak ki. Szóval, ez a tömegtudomány vagy szociális tudomány is egy érdekes téma számomra, és van egy ötletem, hogy tudnék ebből sci-fit írni. De a téma csak egy alkotóelem, ahhoz még találni kell olyan sztorit, és olyan karaktereket, amik rezonálnak vele.