B+
Hannu Rajaniemi: Kvantumtolvaj
Ad Astra, 392 oldal, 2012, 2542 HUF
Első mondat: Mint mindig, mielőtt a marsalltudattal elkezdenénk egymást lőni, ezúttal is próbálok beszélgetést kezdeményezni.
Úgy fair, ha az elején szólok, hogy Hannu Rajaniemi nem az az író, aki kedvesen megfogja a kezed, és előzékeny idegenvezetőként, bőbeszédűen elmagyarázza, mi, miért és hogyan működik. Sokkal inkább az az író, aki már az első oldalon rád borítja összes elvadult ötletét és húrelméleti terminológiáját, aztán boldogulj velük, ahogy tudsz. Mint a könyv főhőse, a klasszikus úriember tolvajokat idéző Jean le Flambeur, akit titokzatos idegenek szabadítanak ki egy dillemmabörtönből, hogy cserébe új, felturbózott testével ellopjon nekik valamit a Mars mozgó városában, és olyan intrikák, transz- és poszthumánok, ellenséges frakciók és emléktöredékek sűrűjében találja magát, hogy azt se tudja, merre kapkodja a fejét, ráadásul legnagyobb ellensége bizonyos szempontból saját korábbi önmaga lesz, akire már nem is emlékszik. Nyugi: a Rajaniemi által felvázolt világ nem olyan zavaros, mint a fenti sorokból tűnik. Sokkal zavarosabb.
Kapcsolódó anyag:
A finn születésű Rajanieminek matematikai fizikából van diplomája, és amikor éppen nem science fictiont ír (a Kvantumtolvaj az első regénye, aminek a Könyvfesztiválra jött ki a folytatása Fraktálherceg címen magyarul, de novellák már évek óta jelennek meg tőle), akkor saját matematikai innovációs cégét vezeti. És nem érzi úgy, hogy az olvasók kedvéért butítania kellene szakmájának fogalmait, elméleteit, úgyhogy ha nekiállsz olvasni a könyvét, és nem vagy jártas a kvantumfizikában, akkor nem árt, ha gép-, pontosabban google- és wikipédiaközelben maradsz. Rajaniemi már az első fejezetben lazán dobálózik olyan szavakkal, amiknek egy részét csak az olvasók többsége nem fogja érteni, egy másik részét pedig – mivel ő találta ki őket – egyáltalán senki, és utóbbiak jelentései, jelentőségei is csak idővel, használatukból, szövegkörnyezetükből derülnek ki. Pont ez a Kvantumtolvaj egyik fő erénye (legalábbis a türelmesebb befogadó számára): hogy nem szemlélődőt, hanem felfedezőt csinál belőled, nem egy jövőbeli világ magyarázatokkal ellátott panoptikum-kivonatát mutogatja, hanem szabadon ereszt abban a világban.
Mindezek alapján könnyű lenne a Kvantumtolvajt cyberpunk elemekkel dúsított hard sci-fiként aposztrofálni, azonban, bármily következetesen csomagolja is be Rajaniemi a történet az elméleti fizikába (és tényleg mindennek van értelme, az író nem dob be fogalmakat és teóriákat cél nélkül, pusztán tudása fitogtatásaként), a hard sci-fi csak egy markáns felszín, ami alatt egy klasszikus-egzotikus, a 20. századi ponyvairodalomban gyökeredző kalandtörténet/melodráma hömpölyög, annak minden kellékével, az elképesztő menekülésektől a nagy fordulatokig és rejtélyekig. Rajaniemi legfőbb ihletője az Arsene Lupin volt, amire a főhősön kívül (egyik alteregója az Arsene Lupin név anagrammája) más karakterekkel is utal, és a lopás-menekülés-megmenekülés eseményláncára fűzi fel a cselekményt, miközben az egészen végigviszi a nyitójelenet börtönmotívumát (mert a főhős teste, sőt a marsi város is egy börtön), és Flambeurt egy fiatal mesterdetektívvel állítja szembe. A nyitánytól eltekintve teljes egészében a Marson játszódó Kvantumtolvaj így a tudományos rétegek alatt egy klasszikus planetáris románc (a sok-sok XX. századi popkultúrális utalás közt ott van Burroughs John Carter sorozata is), vaskos krimielemekkel átszőve, ráadásul roppant elegáns módon megbontott idősíkokkal.
A könyv lubickol a szerző nagyszerű ötleteiben, amelyek nagy része a jelenlegi tudományos és társadalmi állapotok – most – logikusnak tűnő továbbgondolásai (ez egy olyan írótól, mint Hannu Rajaniemi, el is várható). Mint az MMO közösségekből kinőtt poszthumán kolónia, vagy a használójának emlékeit, sőt, személyiségének, megjelenésének láthatóságát is szabályozó gevolutok, a Facebook privacy settingjének való világbéli megfejelői. Különösen emlékezetesek az akciójelenetek, amik a harcban használatos transzhumán testeknek, kvantumlövedékeknek, nanofegyvereknek és egyéb eszközöknek hála messze túlmutatnak a tipikus tűzharcjeleneteken, mind dinamikailag, mind tematikailag – nagyjából, ahogy a Tűz lobban a mélyben fénysebességnél vívott csatáját olvasva hirtelen elavultnak tűnt minden hagyományos űrütközet, amivel valaha filmben vagy könyvben találkoztunk.
A Kvantumtolvaj nem könnyű falat, rágni, emészteni kell, megdolgozni az élményért – de meghálálja magát, mert ilyen sziporkázó kreativitást kevés sci-fi tud felmutatni.
